Fapapucsos múltidézés – Holland A Holland már-már tündérmesei közegbe ülteti Nicole Kidmant, aki egy nap ráébred, tökéletesnek tűnő férje közel sem az, akinek látszik. Horrorba illő álomjelenetek, nyomasztóan gazdag vizuális világ és megbízható színészi játék adja a film magját, amely azonban hamar egy 70 évvel ezelőtti thrillerré egyszerűsödik le. Nicole Kidman bársonyos hangja csendül fel, ahogy holland nemzeti viseletbe öltözött gyermekeket fényképeznek, mielőtt maga a színésznő is a kamera elé kerül. Holland, Michigan; egy tökéletesnek tűnő hely, ahol az ember egyszerűen csak boldog lehet. De mi van akkor, ha ez mégsem a valóság? A Holland felütése nagyon ígéretes, hiszen valahol a Midsommar és A strepfordi feleségek keverékeként pozícionálja magát – legalábbis első ránézésre. Nancy (Nicole Kidman) férjével, Freddel (Matthew Macfadyen) és fiával, Harry-vel (Jude Hill) él Holland városában, ahol komolyan veszik a névadó európai ország hagyományait. A horror és a folklór összefonódása jó ideje foglalkoztatja a filmkészítőket, és egy ennyire különcnek és a modern világtól elzártnak tűnő közegnek gyönyörű helye lehetne ebben a kánonban. Holland – és persze Hollandia – harsány színei, csodaszép tulipánjai, kopogós fapapucsai és fehér sapkái kiválóak arra, hogy kényelmetlen érzést keltsenek a nézőben. Felerősítve ezen vizuális elemeket, megspékelve egy hatalmas szélmalommal, szinte mesei világnak hat az amerikai városka, ahol éppen a tökéletességre való törekvés hordozza magában a baljós hangulatot. Hiszen lehet-e valami ennyire tökéletes? Mimi Cave rendező, aki legutóbb éppen a Friss című, valahol hasonló tematikájú filmjével vívott ki komoly elismerést a szakmától ezúttal nem képes igazán eltalálni a megfelelő kiindulópontot, és olyan kapcsolatrendszert felvázolni a karakterek között, hogy a film bármely további pontja igazán nagyot üssön. A Hollandban Nancy és Fred ugyan harmonikusan élnek, korántsem telik el annyi idő a tökéletes élet bemutatásából, hogy a néző valóban elhiggye, a nő megfogta a férfival az isten lábát. Nagyon hamar elindul a film abba az irányba, hogy Nancy azt gyanítja, férje a különböző munka útjain megcsalja őt. Ennek kiderítéséhez azonban éppen azt a Dave-et (Gael García Bernal) kéri fel segíteni, akivel egyébként szerelmesek egymásba. Így már-már súlytalan lenne a leleplezés, hiszen a két figura a saját malmára hajtaná csak a vizet, hogy a válást ne nézze rossz szemmel az egész város. A történet ugyan még az okostelefonok előtti időkben játszódik – vagy csak Holland él ennyire a múltban, ez nem derül ki – de a film maga olyan, mintha egy 60-70 évvel ezelőtti korrekten összerakott thrillert néznénk a szőke feleséggel a főszerepben, aki próbálja kinyomozni, miben is mesterkedik a férje. És bár a thriller során elszórva kapunk néhány ötletes és hátborzongató, de legalábbis felkavaró álomszekvenciát, az alkotás legnagyobb része már-már unalmasan konvencionális. Mind a történetvezetés, mind a kameramozgás, mint a beállítások és szögek tekintetében. Holland nyomasztó színkavalkádja is csak olykor-olykor nyer elég teret ahhoz, hogy hozzáadjon a befogadói élményhez. Az előzetes után spoiler következik. És itt jön be a film másik nagy hiányossága; a meglepetés teljes hiányával érkezik a nagy csattanó, miszerint a munkautak sokkal sötétebb titkot rejtenek, mint néhány viszony. Fred és Harry a film elejétől sok időt tölt egy terepasztal építésével, amely Hollandhoz hasonlóan színes, gyönyörű és barátságos házakkal, utcákkal, fákkal és virágokkal teli. Amikor azonban Nancy polaroidképeket talál a házak eredetijéről, a fiktív és dokumentarista sorozatgyilkosos történetek ezrei után a mai néző egyből kapcsol, mi is a helyzet. És mivel Nancy és Fred kapcsolatát amúgy sem sikerült hitelesen tökéletesnek mutatnia a filmnek, így a Holland nagy sokkja is elmarad. Kényelmetlen persze, hogy egy szörnyeteg valahol saját fiát használja arra, hogy újraélje rémtetteit, vagy legalábbis örök szentélyt emeljen a helyszínének, de annyira egyértelmű a csavar, hogy még ez a gondolat is veszít az erejéből. Sokkal érdekesebb lett volna a történet például a fiú szemszögéből, akinek apa-fia kapcsolatának nagy része a terepasztal mellett épült és szépült, újabb és újabb közös élményekkel gazdagítva egymást, mit sem tudva arról, valójában azon tetthelyek miniatűr verzióin dolgoznak nevetgélve, ahol apja kegyetlen tetteit elkövette. Jóval komplexebb dilemmát is hozott volna magával ez a felállás, hiszen a gyermeki szeretet és tisztelet, a naivság és a tapasztalatlanság keverékével borzasztóan nehéz súly helyeződött volna a tinédzser fiúra, aki felfedezi, hogy apja egy szörnyeteg. És noha ez a téma se teljesen kiaknázatlan – éppen pár hete jelent meg a Happy Face, amely egy sorozatgyilkos lányát ülteti a középpontba –, jóval érdekesebb végeredményt hozhatott volna, mint a Holland sok értelemben vett konvencionális megoldása. A gyanakvó feleség leleplezi a férjet, majd a végjátékban megküzd vele. Láttuk ezt már számtalanszor, és nem egy esetben jóval izgalmasabban és körömlerágósabban, mint itt. A Holland így végül egy ígéretes nyitány után nem ad többet, mint egy átlagos thriller; hiába a húzónevek a kamera mindkét oldalán. Nicole Kidman és Matthew Macfadyen kedvelőinek egynek jó lesz, hiszen kisujjukból kirázzák a karaktereiket, de aki igazán csavaros, hangulatos, vicces vagy éppen ijesztő műfaji filmre vágyik, amely 2025-ben mond is valamit valamiről – bármiről –, az bizony csalódni fog. 2025. április 1. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/holland-kritika
