Érintetlenné formálva – Warfare A Warfare-ben nincs zene, nincs drámaiság és nincs egyetlen kitalált jelenet sem. Ami viszont benne van, az a háborús film műfajának valaha volt legkiemelkedőbb darabja. A harctér a heroizmus legkézenfekvőbb helyszíne az elmúlt 120 év filmművészete alapján. A háborúhoz hurráoptimista módon viszonyuló (propaganda)filmek lassan antiháborús mozivá váltak, de többségükben a hős érinthetetlen maradt. Van, hogy mártírhalállal a vérontás feleslegességére hívja fel a figyelmet (A szakasz), de van, hogy hazafiságának ad teret a harctér (Sólyom végveszélyben). Így vagy úgy, a valósághoz oly közel álló háborús film általában pátoszba fullad a túlzott dramatizálás miatt, ezért is különleges Alex Garland új filmje, a Warfare (Hadviselés), amiben a rendező a véráztatta Irak utcájára, a háború nyers mivoltára volt kíváncsi. A Warfare elsősorban elkészülte miatt lóg ki a sorból. Garland mellé egy rendezőpartner is társult, Ray Mendoza, aki konzulens volt olyan harctéri szekvenciákat tartalmazó filmekben, mint a 22 mérföld, vagy A túlélő, és korábban maga is tengerészgyalogosként szolgált. A Warfare saját, 2006-os emlékeiből táplálkozik, amikor ő és csapata egy veszélytelennek induló megfigyelő bevetésen vettek részt Ramadiban. A maroknyi katona elfoglal egy lakóházat, majd a mesterlövész a sniper célkeresztjén keresztül figyelni kezdi a célpontot. A küldetés fegyveres összecsapásba torkollik, és az egész város az egységet lövi, majd egy robbanás is súlyos sebesüléseket okoz. Narratíváját tekintve a Warfare nem több egy tipikus harctéri mozinál, viszont a valóságossága és a megtörtént események minél pontosabb rekonstrukciója különleges hangulatot ad a filmnek. Műfaji filmhez viszonyítva extrém módon dokumentarista, de a dokumentumfilm (rossz értelemben vett) skatulyájából jobban nem is lóghatna ki. Alex Garland maradandót alkotott a fekete fantasy világában (Ex Machina, Expedíció, Ők), majd a Polgárháborúval egy lépéssel eltávolodott a fantasztikumtól, de csak, hogy bizonyítsa, az igazi horror az ember gyilkolási képességeiben rejlik. A Warfare a Polgárháború realista harci szekvenciáit emeli négyzetre, és egyenesen tagadja a fikciót. A forgatókönyvet Garland és Ray Mendoza írták, utóbbi és más katonák konkrét emlékei alapján. Dramatizálás és fikcionalizálás nélkül csupán az emlékekkel alátámasztott események érdekelték a filmkészítőket, elmondásuk alapján a Warfare-ben nincs egyetlen olyan jelenet sem, ami ne történt volna meg. A háborús film mindig is szoros viszonyban állt a valósággal, hiszen A pokol angyalaitól A túlélőig valós eseményeket dolgoznak fel valóban élt karakterekkel, de legalábbis valós csatatereken. Ha a filmkészítő el akar szakadni a háborús film koszos realitásától, akkor általában a pszichologizálást választja, ezért olyan ritka, hogy a csatatéri mozi a fantasztikummal párosuljon (igaz, nem példa nélküli: A Föld inváziója – Csata: Los Angeles). Garland és Mendoza pedig éppen a realitást fetisizálták a végletekig. Valós időben látjuk az eseményeket, a megértést pedig katonai zsargon nehezíti. A színészeknek egy rövidített haditengerész kiképzésen is részt kellett venniük, a jeleneteket a végletekig gyakorolták, a film pedig egy újrajátszott hadi esemény lett. Will Poulter (A galaxis őrzői: 3. rész, Fehér éjszakák), D’Pharaoh Woon-A-Tai (A rezervátum kutyái), Cosmo Jarvis (A sógun, A farkas gyermekei), Charles Melton (Egy botrány részletei) és a többiek minden mozdulata mögött mintha sok éves harci tapasztalat lenne, a koreográfia pedig mesteri, ahogy az egymást fedező katonák tizedmásodperc pontossággal veszik át a másik mozdulatát. Jól begyakoroltak még a hibák is, mégis frissnek és ösztönösnek érződik minden, amit a Warfare-ben látunk. A valóság nyers újrajátszásából adódik, hogy a film híján van a háborút romanticizáló és kiáltványként elutasító eszközöknek is. A Warfare önmagában nézve apolitikus: nincsen dramatizálás, ami magasztalná a katonaélet csodálatosságát, és nincsen hegedűszóló sem a szeretett bajtárs halálakor jelezve, hogy „a háború rossz.” A film valóban a feldolgozott esemény másfél órájára koncentrál, tükröt tartva mindannak, ami már eleve a nézőben van. A Warfare csupán felerősíti az érzéseinket, magasztaljuk éppen a tengerészgyalogosok bajtársiasságát, vagy gyűlöljük őket azért, mert előbb az iraki katonákat küldik az utcára maguk helyett meghalni. A film kontextusában azonban benne van a politikusok megszólítása is. A rejtett cél, hogy az amerikai katonák külföldi bevetését meggondolják a döntéshozók (ahogy Mendoza fogalmazott), de ugyanakkor az amerikai hadigépezet fogyasztói kapitalizmus exportját is tematizálja az első jelenet, ahol a katonák harsányan élvezik Eric Prydz Call On Me című dalának videóklipjét. Elvégre az amerikai katona a félpucér aerobik macákért harcol – akarom mondani, hogy Irak semmisítse meg a nukleáris arzenálját. Vajon melyik verzió áll közelebb a valósághoz? A film azonban inkább a háborús film műfaji korlátait feszegeti, semmint kontextualizál. A Warfare a legpontosabb harctéri film, valójában éppen akkurátussága miatt kezdi ki a filmes műfajiságot. Beszélhetünk-e fikciós műfajról egy olyan film esetében, amely idegen a fikciótól? Mendoza és Garland filmje inkább hasonlít egy alapos dokumentumfilm másfél órásra duzzasztott, rekonstruált jelenetére, mint egy klasszikus háborús filmre. A karakterek közül nem emelkedik ki senki, a bajtársakat csak a katonai rang különbözteti meg. A dramatizálás teljes hiánya miatt a film ritmusát is az élet írta, így a folyamatos feszültség egy csapásra, szinte hihetetlenül szűnik meg a film fináléjában. A dokumentumfilm és fikciós film határvidéke legerősebben a film utolsó képkockáiban likviditálódik, amikor a forgatásról készült werkfelvételeket látjuk. Garland szerint ez nem egy mellékes képsor a stáblista alatt, hanem a film fontos része: nem tagadják a megcsináltságot, tudatosítják a nézővel, hogy amit lát, az a valóság rekonstrukciója a lehető legmagasabb szinten. A filmkészítő egyedül a kamera elhelyezésében mutatkozik meg. A két író-rendező majdnem a film teljes játékideje alatt mindent tudó kamerát használ, csupán a katasztrofális bombarobbanás zavarja össze a nézőt. A gondosan megválasztott felső gépállások, a kitartott jelenetek és a vágás visszafogása egységesen a megértést támogatják. A néző akár az egység mozgásának koreográfiáját is figyelheti és jegyzetelhet, akár egy katonai oktatófilm nézésekor. Egy rendező az idővel akkor foglalkozik, ha annak működéséről fogalmaz meg valamit, mint Tarkovszkij, vagy egyszerűen szórakoztató eszköznek használja, mint Nolan. Garland és Mendoza filmjében a valós idejű cselekmény mindkettő célnak megfelel. Eszméletlen feszültséget kölcsönöz a szituációnak, hogy tudjuk, nincs felgyorsítva, sem elnyújtva a házban töltött idő, ugyanakkor épp emiatt válik a film a harcedzettség nyers lenyomatává. A koreográfia elkápráztat, de betekintést enged egy olyan világba, ami eddig a túlzó drámaiság és hősiesség miatt elzárt volt. A Warfare nem lehet közönségsiker, hiszen a műfaj határait kezdi ki azáltal, hogy a háborús film alfája és omegája lesz. A fikció és drámaiság kinyitja a közönséget, de sekélyessé teszi a filmet. Fikció nélkül az érintetlenné formált rekonstrukciós aktus marad. 2025. május 11. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/warfare-kritika
