2022 Május Jól áll neki a halál – Doctor Strange az őrület multiverzumában

Jól áll neki a halál – Doctor Strange az őrület multiverzumában



Dübörög a negyedik fázis! Mert tudjátok, van a Végjáték után is élet. Furcsább? Igen. Kedvenc szuperdokink végre valahára visszatért, és rögtön szinkronúszik az őrület multiverzumában. Ó, sziasztok kedves mezei mozinézők, ez itt a Doctor Strange folytatása. Hogy még nem láttál egy filmet sem? Na, ez hosszú lesz.

Az egész valahol 2008 tájékán kezdődött. Megjelent a Vasember és vele egy folyam, hívogató tételmondata szerint onnantól kezdve évente kapunk egy filmet. Van, hogy egy új szuperhősről szól majd, vagy folytatás lesz, de olyan is előfordul, hogy ezek majd csapatba tömörülnek, sőt, egy-kettő egymást vállat vállnak vetve harcolnak majd a gonosz ellen egy crossover filmben. Az elmúlt 13 évben 27 ilyen alkalmat csodálhatott meg a közönség, köztünk én is. Merthogy Marvel-rajongó vagyok. Habzsolom ezeket a filmeket, kikapcsolnak és elrepítenek egy olyan világba, ahol megtalálom a kis fogódzóimat. Követem a sorozatokat is, amiből már 6 megjelent, ha csak a kánon szűk mezsgyéjén mozgunk, ha pedig tágabban, akkor még ott vannak a Netflix-es és az ABC-s szériák is, amiket már elkaszáltak ugyan, mégis életben maradtak. Mindezek fényében megpróbálkozom jelen filmünk, a Doctor Strange az őrület multiverzumában premisszájával, ami értelmezhető az egyszeri mozilátogató és a rajongó számára is.

A Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) segítségét kéri a múltbeli hibái miatt „vezeklő” Doctor Strange (Benedict Cumberbatch), hiszen egy, a multiverzum végtelenségére kaput nyitni képes lány, America Chavez (Xochitl Gomez) életére tört egy démon. Strange-nek fel kell adnia a korábban megismert egocentrikus világképét, hiszen a démonnak a lány szuperereje kell, Strange-éknek pedig Vishanti könyve, a Setét könyv ellentéte, amellyel végezhetnek a gonosszal. Doktorunk így kénytelen szembeszállni nemcsak az ismert világunk, hanem az összes univerzum összes világának védelmezőivel, hogy elérje önös célját; a lelki békét.

Mi a problémád ezzel, kedves mezei mozinéző? Tán az, hogy azt se tudod ezekről a figurákról, kicsodák? Nos, nem baj. Veled már egyébként sem számoltunk, marketingcsapatunk úgyis a mennyekbe repít majd minket.

Rajongóként mondom: a Marvel Moziuniverzum testesíti meg a modernkori Nárciszt. Az embert, aki beleszeretett önmagába és szó szerint habzsolja az életet saját tükörképének édes foszforeszkálásában, amely utat mutat a sötétségben, ha nem is neked, átlag mozinéző, akkor neked, kedves rajongó. Ezek a gondolatok talán jobban megállnák a helyüket a véleményrovatban, de szerintem a Doctor Strange kapcsán elengedhetetlen, hogy Kevin Feige szupergépezetének kritikáját is ráolvassam a Disney fejére. Hisz’ egy olyan premisszával rajtol, ami senki másnak nem érthető, csak a rajongóknak, azoknak pedig mindegy, akik csak egy látványos filmre ülnek be. Ezzel a lendülettel válasszuk is szét e két aspektust.

Mit kínál Az őrület multiverzumában a rajongóknak? Féktelen mókát, szórakozást.
A Doctor Strange folytatása ott veszi fel a fonalat, ahol a Pókember: Nincs hazaút véget ér; nyitva a multiverzum, s vele megannyi elképesztően látványos veszélyforrás, amelynek középpontjában maga Strange áll. Az Illuminátusok mint az (adott) univerzum legnagyobb erejű harcosai, noha a jó célt szolgálják, bizony borsot törnek a Doki orra alá, megnyitva temérdek lehetőséget a televíziós sorozatok és a már saját birtokjogú Fox-licenszek felé is. Nemcsak egy kikacsintást kapunk a Mi lenne, ha…? irányába, hanem tágra zárt kaput a mutánsok felé is, hála Patrick Stewart X professzor cameójának, és a lista itt közel sem ér véget. Az előzetesek óta sokat taglalt szervezet jelenete kulcsfontosságúnak bizonyul; a Marvel áhított múltja és megpályázott jövője jelenik meg egyetlen nagy enumeráció során, amely nemcsak pozicionálás szempontjából válik sorsfordítóvá, hanem jelen film és a várható ciklus kritikájának fő pilléreként is.


Kapunk visszatérő szereplőket, például a végre kompetens(ebb) szerepkörben ténykedő Wongot (Benedict Wong), és új arcokat is, mint a végtelenül szeretnivaló Chavezt, valamint rengeteg olyan utalást, ami megmelengetí a rajongók szívét. Ezen kívül az első olyan szempont, amit a kritikai irány felé mutatva szubjektív tényként mondhatok;

Az őrület multiverzuma a legdurvább látványfilm a Marvel történetében.
Valami ilyesmi fogalmazódott meg már 2016-ban az első rész kapcsán is az Eredet méltó konkurenciát jelentő, tükördimenzióban zajló szekvenciák láttán. A vizuális effektusokért felelős csapat részemről teljes nyugalommal vehetné át a jövő évi Oscar-díjat. A multiverzumbéli utazás minden egyes képkockája gyönyörű, a már megszokott, sárgás körportálok eddig nem tapasztalt mértékben ivódnak be a cselekmény szövetébe, és úgy egyáltalán, ami eddig jó volt a hasonszőrű filmekben, most is legalább annyira jó.


Tovább. Emlékeztek a Marvel-zenékre? A Marvel-főcímet és a Bosszúállók témáját nem ér mondani! Persze, néhány kivétel akad; a Fekete Párduc törzsi-jellegű ütemein és A galaxis őrzőihangulatos sláger-újrahasznosításán kívül még van talán egy-két szólam, ami emlékezetes élményt nyújt a fülnek, és ezt a sort erősíti Danny Elfman rendhagyó komponálása, főleg egy ilyen kevéssé emlékezetes felhozatalban.

A film audiovizuális és rajongói csúcspontja egy szekvenciában jut a csúcsra; Strange a Strange ellen – jó a rossz ellen – miközben filmnyelvi kifejezőeszközzé válik Beethoven 5. szimfóniája és a CGI-jal létrehozott hangjegyek cselekményfordító balettje, amely ötletesség az egész filmre jellemző.

Elnézést kérek, szétestem, mint Doctor Strange az őrület multiverzumában.
De itt vagyok, egyben, készen a kritikai él megfogalmazására.

A Doctor Strange második része ott teszi le a fonalat, ahol a Pókember: Nincs hazaút elkezdődik; nyitva a multiverzum, s vele megannyi elképesztően látványos veszélyforrás, amelynek középpontjában maga Strange áll. Ezt már mondtam volna? Nem, nézzétek csak meg! A film bemutatóját eredetileg Pókember legújabb kalandja elé tűzték ki, azonban a koronavírus-járvány miatt elhalasztották, ám eközben a Pókmozit is arrébb tették, de végül a hálószövő új filmje debütált korábban, ezzel pedig egy igen érdekes kontinuitásbeli anomália tárul elénk.


Ha egy előbbinek szánt film azért kap pótforgatást, hogy egy-két poénnak szánt geg formájában hivatkozzon a vele ok-okozati viszonyban álló korábban bemutatott filmre, de egyébiránt a két történet konfliktusa egyező forrásból fakad, vagyis a Doctor Strange-t is felvonultató Nincs hazaút problémája a multiverzumbeli tetszőleges közlekedési lehetőségének megoldatlansága, de a Doctor Strange 2-ben a „távjárás” (vagyis univerzumok közti közlekedés) lehetősége a cselekmény mozgatórugója, akkor csak egy kérdés marad;

mi van veled, Marvel?
Alapvetően, mennyire lehet önálló és komoly entitásnak vélni egy filmet, ami minimális módosításokkal bárhol, bármely filmek között elhelyezhető? Nem felejtették el, hogy hol is tartotok, hiszen teljesen tudatosan építették a sorozatokat, főleg a WandaVíziót, amit aztán nagyon jól emeltetek be a negyedik fázisba. Nagyon jól ragadták meg azokat a lehetőségeket, amiket a Loki nyitott meg, s később a Mi lenne, ha…? folytatott.

Wanda Maximoff és szerelmének önálló sorozatában kaptuk meg az első ízelítőt a multiverzumban rejlő potenciálról. Westview városkáját nemes egyszerűséggel vágyálmává formálta a boszi a mágia révén, a már rég halott Vízióval és a soha meg sem született közös gyermekeivel így esélyt adva magának a boldogságra. E külön entitásként lélegző illúzió amortizálódása folytán Wanda kénytelen szembesülni magányosságával és az örömmentes életének kiüresedettségével. Ezt hozza magával jelen filmbe is, hiszen a megnyíló multiverzum a boldog létezéssel, magasabbrendű szóval élve, az önmegvalósítással kecsegtet.


Ezt jelentette Loki és Peter Parker számára is, akik számos variánsuk sorsain keresztül és persze a saját bőrükön tapasztalják meg az univerzumok végtelenségét, és saját hibáik végletes mivoltát. A Mi lenne, ha…? ezeket a lehetőségeket ragadja meg, hogy egy csokor ötlet gyanánt eljátszadozzon az alternatív történelmi síkokkal. Ezt a nem kevés funkciót és aspektust kell egybefűznie Doctor Strange-nek Az őrület multiverzumában, s ennek fényében most ismét felmerül egy kérdés;

van esély az önálló értékítéletre, Doctor Strange?
Meglehetősen szűkös erre a tér. A friss hús, Xochitl Gomez, mint mondtam, imádnivaló, mint színész, ám mint karakter nem több a heti szenzációnál, az aktuális problémakörnél, az éppen megszerzendő Szent Grálnál. Anyukái révén bekerül az Univerzumba az első nyíltan leszbikus pár, de életükről egy félperces visszsaemlékezésen kívül sok támpontot nem kapunk, így igencsak kirakatdarabnak tűnnek. A lány drámája pedig, mint elveszett és normatív támpillért kereső kiskamasz, átélhető, de karakterét tekintve annyit tudunk meg róla, hogy olykor pimasz. Ő a kétlábon járó, beszélő ereklye, amiért az aktuális harc folyik. Wong pedig mint visszatérő szereplő, több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Általa nemcsak poénokat kapunk Legfőbb Varázsló létjogosultságára vonatkozólag, hanem (hasonlóan a Dumbledore titkaihoz) a hívására egybegyűlt varázslósereg mélységes inkompetenciájára is bizonyítékot – egy random polippal megbirkózni sem tudó emberünk osztogat ukázt, többek között a „Tartsd erősebben a pajzsot!” felhívást az egyszemélyes hadseregként működő gonosz elleni harcban.


Hozzájuk hasonlóan Chiwetel Ejiofor Mordója és Rachel McAdams Christine-je is azért tér vissza látszatkompetens szerepekben, hogy a Marvel-filmek legkevésbé vicces, és a filmtörténet egyik legkínosabb szövegkönyvét olvassák fel lehengerlő karizmájuk ellenére. Ezen már az ismét brilliáns Cumberbatch, de még az ennyire komoly és hatásos szerepben eleddig nem látott Olsen alakításai sem segíthetnek, mint az egyazon célt két teljesen ellentétes módon és okból elérni kívánó “hőseink” sem segíthetnek.

Ezek alapján miért nem tudom mégsem azt mondani rá, hogy érdektelen és rossz film? Mert a Doctor Strange 2. nem az.
Nem érdektelen, hiszen rajongók millióit fogja kiszolgálni, még ha közel sem tökéletesen. Továbbá, azért nem rossz film, mert egy bizonyos Sam Raimi rendezte.

Félreértés ne essék, a direktor adta már nevét bőven elég őrülethez, de ez most más. Két zsánerhatározó franchise mentora ő, a Gonosz halott– és a 2000-es évekbeli Pókember-filmek atyjaként a horrort és a képregényt is meghódította már. Nem meglepő módon a Doctor Strange marketingkampánya e két szó bűvöletében tartotta rajongót és mezei nézőt egyaránt. És noha nagyon rafinált előzeteseket kaptunk, az eddigi legőszintébb filmet szállította az MCU közös placcára. Horrorisztikus elemeket ígértek, hát kaptunk, méghozzá nem is akármilyeneket. Fáj, hogy nem árulhatom el, legfőképp kinek köszönhetően, de olykor okos jump scare-ekkel, borzongató atmoszférával fűszerezte filmjét, ami felveti a legfontosabb kérdésünket:

lehetsz-e egyedi, Marvel?
Alkotói szabadság, szabadabb szemléletmód – hangzatos címszavak, és mennyire relevánsak… Eszünkbe juthat James Gunn A galaxis őrzőije, Taika Waititi Ragnarökje vagy akár Shane Black Vasembere. Formabontóak a sajátos bájuk révén, és számomra is a legkedvesebbek közé tartoznak. De milyen műfajban alkot a Marvel? A sci-fi, az akciófilm és a vígjáték hibridje minden egyes film, ezeknek a hangsúlybéli eltolódásainak permutációja az, ami érvényre jut egyik filmről a másikra. S e triumvirátus legfőbb tényezője az utóbbi. Az, ami minden egyes filmet áthat, mindben jelen kell lennie a humornak, ami, mint olyan, a legszubjektívebb tényező a mindennapi életünk során. Van, akinek nem tetszik Black ‘90-es évekből érkező buddy-cop mozikon csiszolt humora. Van, akinek Gunn sitcom-os helyzetekre apelláló poénjai nem jönnek be, egyeseket pedig Waititi olykor groteszkbe hajló gegjei taszítanak. De valamilyen formában a világ jelenlegi legnagyobb franchise-művében mindig benne van a vígjátékformula. Mégis ezekre a filmekre tekintünk alkotói szabadság címszó alatt.

De mi a helyzet az egyediséggel, a műfajisággal? Jelen pillanatig az egyetlen, a műfajiság határait súroló film a Marvel égisze alatt az Amerika Kapitány: A tél katonája. Hidegháborús setting; összeesküvés-elmélet mint gócpont; az ellenlábas szuperhatalom végrehajtójává vált egykori bajtárs – ezek a klasszikus kémthrillerek jellemzői, ami még így is az akciófilm vonzáskörzetébe tartozik.

Doctor Strange azért hagyja ott a névjegyét Az őrület multiverzumában, mert az első Marvel-film, ami egyértelműen műfaji keretet képes ölteni.
A már fentebb említett tényezőket (ijesztgetések, atmoszféra) hipnotikus szubjektív plánokkal támogatja, paranoiára építő szekvenciákkal, kísérteties zörej és hangkeveréssel, a suspense-t fokozó smink- és maszkhasználattal, mi több, a horror tropikus figuráinak beemelésével, ezen felül pedig az egészen konkrét alkotói pálya referenciáival. Raimi anno a saját maga által a horror műfajára hivatkozó filmjének, a Gonosz halottnak felismerte a műfaji lehetőségeit és ahelyett, hogy újra meg újra megrágta és kiköpte volna, inkább új alapokra helyezve létrehozott egy önreflexív (és mind a mai napig működő) franchise-t. Ez pedig bizalomra ad okot, de nem ő, hanem a Marvel irányába.

A Doctor Strange az őrület multiverzumában hemzseg a kínos jelenetekől, a szuperhősmozik kliséitől, a logikai és kontinuitásbéli hibáktól. Darabjaira hullik, mert egyszerre kíván szerzői film és franchise-elem lenni, s mint első ilyen a Marvel égisze alatt, nem bírja el a cég megalomán Jenga-partiját. De elég bátor volt ahhoz, hogy egy rutinos, műfajcentrikus rendezőt kérjen fel sofőrnek, aki így utat mutathat, mely szerint koncentrált fókusszal és a műfajiság kihasználásával bejárható ez a multiverzum. Csak vigyázat, a jobbkéz-szabály szerint elsőbbséget kell adni, tessenek szívesek nem elütni, hanem példát venni!

2022. május 5.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/doctor-strange-az-orulet-multiverzumaban-kritika

 

Doctor Strange az őrület multiverzumában



Mister Doctor rendel és világokon átívelő balhéban van része.

Dr. Stephen Strange karakterével 2016-ban találkozhattunk először a Marvel filmes univerzumában (innentől MCU), és kétségtelenül az egyik legjobb eredettörténetet láthattuk a képregényes franchise égisze alatt. Bár az eddig eltelt hat évben is feltűnt a stúdió számos másik produkciójában, a következő önálló filmjére várni kellett, egészen mostanáig. A Pókember: Nincs hazaútban már kaphattunk egy ízelítőt a multiverzum témából, most azonban úgy tűnt, sokkal mélyebben beleásunk a dologba. A stáb adott, az élen a veterán rendezőnek számító Sam Raimivel és minden okunk megvolt abban reménykedni, hogy egy szórakoztató káosz lesz a Doctor legújabb kalandja.

Doctor Strange (Benedict Cumberbatch) igyekszik rendbe tenni az életét, mióta visszatért az élők sorába. Bizarr álmában egy fiatal lányt lát, akit másnap felismer a valóságban is. Kiderül, hogy az America Chavez (Xochitl Gomez) névre hallgató hölgy képes kapukat nyitni a világok közt, mely képességre másnak is fáj a foga. Strange meg akarja menteni, de azzal nem számolt, hogy ez mekkora veszéllyel is jár.

Mondanom sem kell, de mégis muszáj, egy laikus ne ezzel a filmmel kezdje az ismerkedést a MCU-val. Nem probléma, ha nem láttunk minden sorozatot vagy mozis darabot, de nem árt tisztában lenni a főbb eseményekkel, ugyanis vannak visszautalások bőven. Ismerős karakterek, kulcsfontosságú történések kerülnek elő, elég csak Wandára (Elizabeth Olsen) és az ő motivációjára, tetteire gondolni.



Aki azonban arra számít, netán fél, hogy egy újabb cameóktól hemzsegő, csak a rajongók kiszolgálására építő művet kap, meglepetés fogja érni. Természetesen vannak váratlan feltűnések, de néhány perc alatt letudjuk őket és tökéletesen belesimulnak a cselekménybe, nem érződve erőltetettnek. A sztoriba nem mennék bele tüzetesebben, inkább térjünk ki egy kicsit a rendezőre. Sam Raimi dirigálta a 2000-es évek három Pókember filmjét, előtte pedig elsősorban horror direktorként volt ismert. A Gonosz halott-trilógiával tette le névjegyét, de a 2009-es Pokolba taszítva is erős képviselője volt a zsánernek. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a Doctor Strange második része ízig-vérig Raimi mozi. Az első harmad irtózatos tempót diktál, mely izgalmas, látványos, de szörnyen érdektelen, ahogy akciójelenetek váltogatják egymást bárminemű értelem nélkül. Aztán körvonalazódik a konfliktus, mely nem túl bonyolult, de a multiverzum sikeresen megkavarja a szálakat. Itt jön a képbe Raimi, akinek stílusa számos képkockáról visszaköszön. Sikeresen idézi meg korábbi munkáit és egyszerre keveri a Marvel-filmek habitusát a saját, elszállt fantáziájával.

Előzetesen sokan pedzegették, hogy ez egy horror a képregényfilmek berkein belül, melyre a műfaj kedvelőjeként csak legyintettem. A Doctor Strange az őrület multiverzumában nem horror, ám rengeteg ilyen elem található benne. Olyannyira, hogy helyenként kikerekedett szemekkel ámultam, mennyire bevállalós a film. Raimi olyanokat képes meglépni, melyekről álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Marvel-filmben fogom viszontlátni. A groteszk hangjegyes harc, Wanda pokolian hangulatos testátvétele, vagy a nyugtalan lelkek mind bravúros húzások. Más kérdés, hogy a sztori önmagában suta lábakon áll és pont a multiverzum miatt a következmények súlya is jóval kisebb, de a cselekmény sodrása és Raimi stílusa miatt ezt meg lehet bocsátani.



A Doctor Strange második része messze nem hibátlan, sőt sokszor rapszodikus, netán kapkodó hatást kelt. Mégis emelem kalapom a Marvel előtt, mert ez talán az eddigi legkülönlegesebb és legbátrabb munkájuk, mely játszi könnyedséggel vetkőzi le magáról a biztonsági játék jelzőt. Benedict Cumberbatch és Elizabeth Olsen remekelnek, új távlatait nyitva meg karaktereiknek. Biztos vagyok benne, hogy megosztó darab lesz, Raimi húzásaira nem mindenki vevő, sőt a legfiatalabbaknak kifejezetten meredek élményben lehet részük, de én a hibák ellenére is díjazom, hogy ezt, ebben a formában meg merték lépni. Ha pedig a Marvel ennyi film után is képes megújulni, az mindenképp jó jel a jövőre nézve.

2022 május 3.

https://www.puliwood.hu/kritikak/doctor-strange-az-orulet-multiverzumaban-kritika-310240.html