2025 Szeptember Érzelmi örvények – A barátnő

Érzelmi örvények – A barátnő



Igazi-e a szeretet, ha nincsenek határai – vagy csak akkor igazi? A gyász mindenre mentség? Meddig tart a szépítés, és hol kezdődik a hazugság? Sok kérdés belefér A barátnő (The Girlfriend) hat epizódjába, de a legtöbbet magunknak kell megválaszolnunk.

Sötétség, kiabálás, sikolyok, vértől csöpögő kés a földön. Rögtön a mélyvízbe dobják a nézőt Andrea Harkin és Robin Wright rendezésének első képkockái: annyit már sejtünk, hogy ne számítsunk happy endre. A barátnő romkomnak is beillő alapszituációt vesz, amelyben egy ragaszkodó anya bizalmatlan imádott fia párjával szemben, ezért mindent megtesz, hogy ellehetetlenítse a kapcsolatot.

Csakhogy itt a kérdés nem az, hogy ki nyer a végén, hanem hogy ki veszít kevesebbet.
A drámai flash forward indítás után, a külvárosi nyugalomban az elegáns Laura (Wright) munkaügyben telefonál a teraszon, majd szokatlan neszeket hallva vizsgálódik tágas, világos és drága otthonában. Az egész jelenetből árad a felsőközéposztálybeli idill. Szinte magunktól is kitalálnánk, hogy egy galériatulajdonos, egy orvos és egy szállodalánc-vezető világa ez, amelybe fia, Daniel (Laurie Davidson) új barátnője Cherry (Olivia Cooke) baljós viharfelhőként érkezik. Legalábbis a gyanakvó Laura számára. Valóban furcsán otthonosan mozog a lakásban, magáról pedig nehezen és nem túl meggyőzően árul el bármit.


Szinte szokásos a szituáció, a túlféltő anya féltékenységgel kevert aggodalma az elbűvölő, de valahogy nyugtalanító új barátnővel szemben. Ám mielőtt elkönyvelnénk valahogyan Cherryt, az ő szemszögére váltunk. Egy munkásosztálybeli lány képe rajzolódik ki, aki ingatlanosként keményen dolgozik, mégsem becsülik meg a munkáját; akinek a családot egyedül édesanyja, egy idősödő hentes jelenti; aki szeretné igazságosabb hellyé tenni az ingatlanpiacot, és ezáltal a társadalmat. Ugyanakkor Daniellel való megismerkedésük rögtön egy hazugságra épül, és szép lassan beigazolódik Laura gyanúja, hogy velük sem őszinte. Csak jó benyomást akar tenni, gondolhatjuk, csak meg akar felelni annak a magasabb társadalmi státusznak, ahova a család által tartoznia kell, csak rossz eszközöket választ. De valóban csak erről van szó? Vagy éppen a státusz vonzotta ide, és nem maga Daniel?



Valójában Cherry motivációja sosem válik világossá. A két szemszög nagyjából egyenlő arányban való szerepeltetése kellően elbizonytalanítja a nézőt, hogy ne tudja egyértelműen rekonstruálni az igazságot, mert valójában az nem is létezik. Sokszor látjuk ugyanazt a jelenetet lejátszódni Laura és Cherry „elbeszélésében” is, és a bizonytalanságot tovább fokozza, hogy apróságokban ugyan, de valóban eltér egymástól a két szemszög. Hogy Cherry milyen szavakkal kiált fel, mikor Laura véletlenül (?) leönti forró szósszal. Hogy a lány hogyan reagál, amikor a nő rajtakapja őket egy intim pillanatban. Mindez eleinte csak szerencsétlenül félreértett jó szándékok sorozatának tűnik, és a spanyolországi nyaraláson még békülésre is van esély. De ekkor Laura még valamit megtud Cherryről, ami újra kiélezi és már kölcsönössé teszi az ellenségeskedést. Az sem segít, hogy férje, Howard (Waleed Zuaiter) jól kijön a lánnyal. Vagy talán csak rajta is működik a varázslat…

A két nézőpontos felépítés izgalmas lehetőségeket tartogat, mert megerősíti azt, hogy az abszolút igazság nem létezik,
legalábbis nem rekonstruálható, hiszen két elbeszélés sosem fog megegyezni. Főleg ha azzal a bonyolult és sokrétegű kérdéskörrel foglalkozunk, hogy egy szülő meddig jogosult elmenni azért, hogy a felnőtt gyermekét rossz döntésektől megóvja. Egyáltalán mi számít megóvásnak, és mi fojtó érzelmi nyomásnak; mi rossz döntésnek, és mi egészséges önfejűségnek, önállósodásnak, útkeresésnek? Laura nehéz helyzetét még tovább mélyíti elvesztett első gyermeke gyásza, és egy élet gyásza, amelyben megízlelte a boldog önazonosságot, de lemondott róla, mert így volt helyes. De megint csak: van-e olyan, hogy helyes? Szükséges áldozatott tett a családjáért, vagy végső soron boldogtalanságra ítélte mindhármunkat?


Mind láthatjuk, jóval több a kérdés, mint a válasz, és ezt a sorozat ki is használja a feszültség fenntartására és a néző morális érzékének folytonos provokálására. A hatást azonban megerősítés helyett eltompítják bizonyos formai és narratív választások, és így a filmkockák nem tudnak magukért beszélni. Egyrészt folyton szól valami zene, mintha nem mernék rábízni a jelenetre, hogy megtegye a maga érzelmi hatását. Másrészt, főleg az első három részben,

kissé erőltetetten generálják a feszültséget olyan szereplői gesztusokkal és mozzanatokkal, amelyek nem érződnek helyzethez vagy egyáltalán valósághoz illőnek.
A legdurvább példája ennek az, mikor Cherry belecsempészi a disznószívet exe esküvői tortájába, aminek nyilván komoly következményei lesznek. De ha egy kicsit is ragaszkodunk a hihetőséghez, ezt egyszerűen lehetetlen megcsinálni, nem is kell magyarázni, hogy miért. Gyengeség a bizonytalan időbeliség: nem egészen világos, hogy mikor telnek el napok és mikor hetek, ezzel nehezítve az értelmezést. Végül pedig egyes jelenetek két nézőpontból való elmesélése sok redundanciát eredményez, ami visszafogja a cselekmény haladását, és ilyenkor hiába fontos információt adagolnak, annyira sajnos nem érdekesek, hogy kíváncsian nézzük végig másodszor is.

A harmadik rész közepe felé, kissé későn indul be igazán a cselekmény. De innentől nem áll meg: félelmetes baleset történik, Laura óriásit hazudik Cherrynek, majd lényegében majdnem tönkreteszi a lány életét, erre Cherry visszavág azzal, hogy valóban tönkreteszi Lauráét, ami valószínűleg magától is visszafordíthatatlanul haladt a tönkremenetele felé. Néha felvillan a boldogság reménysugara: Laura házasságába talán visszatér a meghittség, Cherryék pedig eljegyzik egymást, de a két nő szinte azonnal lerombolja egymás boldogságát, és közben, a másiktól függetlenül, sajátját is.

Az eseményeket betetőző és végleg lezáró tragédia egyszerre banális és gyomorszorítóan lesújtó, de igazán senkit sem tudunk sajnálni.
Valószínűleg szándékos is, hogy a három főszereplő közül egyik sem szerethető igazán. Laura paranoiás, kontrollmániás, és mivel sosem tanulta meg, hol a határ, mindenkit megfojt maga körül. Daniel kedves srác, de kicsit semmilyen, és sosem áll se anyja, se barátnője oldalára olyan módon, ami számítana. Cherry pedig vonzó és érzékeny, ugyanakkor kiszámíthatatlan, gátlástalan és mélységesen manipulatív. Talán mégis könnyebb az ő oldalára állni, mert bár a hazugságaival magát sodorta szorongató helyzetébe, nem ő kezdte a háborút. Laura iránt maximum szánalmat lehet érezni – és hogy viszonyul mindezekhez a végén felfedett hangfelvétel? Totális elbizonytalanítás történik, és a néző végül magára marad, hogy a történtekkel azt kezdjen, amit akar.


Feltűnő, hogy a szereplők sokszor úsznak vagy fürdőznek, és ez nem véletlen. A cselekmény a szülői ház medencéjében kezdődik és fejeződik be. Daniel szaunázás közben mesél először Cherryről, és ugyanitt éri a történet megrázó végét. A spanyol nyaraláson is úsznak, a medencében, a vízesésnél és a tengerben is, és általában nagy intenzitású érzelmek köthetők ezekhez. A víz értelmezhető tisztán ki nem vehető, folyton változó és egymásba mosódó viszonyok, érzelmek, szándékok és narratívák szimbólumaként. A vízfelszín nem tükör, benne sosem látunk tisztán; és az ember, ha túl mélyre úszik, odaveszhet.

A barátnő jól indult, de középszerű összhatást kelt. Hiába a csavaros cselekmény, a kiváló színészi játék mind fő-, mind mellékszerepekben (Karen Henthorn, Tanya Moodie, Anna Chancellor és mások), ha nem tud elég feszes lenni az elbeszélés, ha a zene hangosabban szól, mint a gondolataink, és ha vizuálisan is alig történik valami emlékezetes – az egy epizódra jutó városi légi felvételek száma jóval meghaladja az élvezhetőség határát. Az összesen kicsivel kevesebb, mint hat órás játékidő éppen alkalmas elütni egy délutánt, főleg az intenzív, fordulatos, néhol kifejezetten sötét drámák kedvelőinek. Csoda nem történik a képernyőn, de az érzelmi hullámvasút velünk marad.

2025. szeptember 17.

https://www.filmtekercs.hu/sorozat/a-baratno-kritika