II. Rákóczi Ferenc, Magyarország vezérlő fejedelme száműzetésben, a Márvány-tenger melletti Rodostóben fejezte be életét 1735. április 8-án. Nem volt egyedül, hű emberei vele maradtak bujdosása során is, sokan nem is azért, mert félnivalójuk lett volna itthon, hanem a fejedelem iránti szeretettől hajtva. “Istennel a hazáért és a szabadságért!” – ez volt a jelmondata, emlékirataiban pedig így írt: … minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az a hiú dicsőség vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt – és a világi becsület… És a “haza” nem is felejtette el vezetőjét. Ha mást nem is tehetett, legalább hamvait próbálta hazahozni, már amikor erről egyáltalán beszélni lehetett. A reformkorban már egyre többen és többször sürgették, de az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után a téma szóba sem kerülhetett. Évtizedes huza-vona Az enyhüléssel azonban szabadabbá vált a szó, elsősorban Thaly Kálmán volt, aki folyamatosan szorgalmazta a hamvak hazahozatalát. Városok, vármegyék álltak a kezdeményezés mellé, megindult a hamvak felkutatása. Thaly és Fraknói Vilmos 1889 októberében azonosította II. Rákóczi Ferenc csontjait a konstantinápolyi lazaristák templomában. Végül egy komoly belpolitikai vita, az újonclétszám felemeléséről folytatott vég nélküli parlamenti viaskodás vezetett oda, hogy a konszenzus egyik elemeként Ferenc József 1904-ben hozzájárult a bujdosók hamvainak hazahozatalához. Határoztak arról is, hogy a fejedelem mellett hazahozzák édesanyja, Zrínyi Ilona, valamint fia, Rákóczi József, maradványait, valamint gróf Bercsényi Miklós tábornagy és felesége, Csáky Krisztina, gróf Esterházy Antal tábornok, Sibrik Miklós udvarmester és Thököly Imre fejedelem csontjait is. Magyarországon vagyunk, nincs mit csodálkozni azon, hogy a belpolitikai események miatt a maradványok hazahozatala végül csak 1906 őszén történt meg. A hamvakat és a küldöttséget szállító három különvonat október 28-án érkezett Budapestre, ahol a menet elhaladt, a településeken ünnepségeket tartottak, örömtüzeket gyújtottak. A koporsókat a Bazilikába, Thökölyét a Deák téri evangélikus templomba vitték. A végső nyugalmat október 29-én nyerték el a kassai dómban, Thököly pedig másnap Késmárkon. “Megjelent Rákóczi Ferenc” Halász Hajnal az Archívnet.hu-n tette közzé az MTI e pár napról szóló tudósításait. Érdemes beleolvasni, kibontakozik belőlük az ünnep fénye, ilyen mondatok kíséretében: Megújultak a dicsőséges magyar nemzet vérző sebei. Úgy látszott, hogy hosszú századok véres harcai között a magyar nemzetnek az enyészet pírába kellett volna borulni. E veszedelemben az elnyomott nép kebeléből egy sóhaj kélt, és szállt át a hazán, és túl a határon kereste a szabadítót. Megjelent Rákóczi Ferenc. Fény glóriája felébresztette, dicsősége felvillanyozta, igaz nagysága felrázta a nemzetet. Más dokumentumok pedig arról szólnak, nem mindenkit varázsolt el az emelkedett hangulat. III. kerületi munkások például népgyűlésen adtak hangot elégedetlenségüknek az újratemetések magas költségei miatt.
