A Brenta folyó mellett vívott csatában a magyarok olyan győzelmet arattak az itáliai király felett, ami azonnal felrajzolta új államukat a nyugati térképekre. A magyar őstörténetről elenyészően kevés írott forrással rendelkezünk. Ami fennmaradt, annak mindegyikében ott az igazság magva, ám szórul-szóra egyik beszámolót sem szabad valósként kezelni. A Kárpát-medencébe való beköltözést például Bíborbanszületett Konstantin szerint a besenyőktől elszenvedett óriási vereség tette szükségessé. Menekülés a besenyők elől? Miközben a harcosok bizánci szövetségben ütötték a bolgárokat, besenyők támadtak a magyarok hátországára, az otthon maradott nőket, gyerekeket, öregeket legyilkolták, a jószágot elhajtották. A hazatérő lovasok összeszedték, amit még a romokból tudtak, és a Kárpát-medencébe menekültek a besenyő nyomás elől. Ennek szellemében lehet értelmezni a Képes Krónika egy részletét, és ezt írja le a kortárs Regino trieri apát is: „… saját szállásaikból kiűzték a szomszédos népek, akiket besenyőknek hívnak, mivel számban és vitézségben felülmúlták őket… Elmenekülvén tehát ezek erőszakossága elől, búcsút mondtak hazájuknak, s elindultak, hogy olyan vidéket és helyet keressenek, ahol lakhatnak és megtelepedhetnek”. Mi pedig ezt tanultuk az iskolában annak ellenére, hogy más forrás nem említ megsemmisítő besenyő támadást, és a későbbi események sem utalnak menekülésre. Sőt, a modern régészet kimutatta, hogy teljes családok, nők és férfiak nagyjából azonos arányban érkeztek az új hazába. Kétséges… Érdekes az is, hogy ha a magyarságot tényleg tönkreverték, a vezetők miért épp az ellenség orra előtt, az északkeleti országrészben, a Felső-Tisza vidékén telepedtek le? Ugyancsak fura, hogy egy – ezek szerint 895-ben elszenvedett – katasztrofális vereség után néhány évvel ezek az emberek nem a sebeiket nyalogatták, nem az újrakezdésen, a védelmen dolgoztak, hanem elverték Európa egyik legnagyobb hatalmú uralkodóját. Egyáltalán nem biztos tehát, hogy elődeink megrendítő vereséget szenvedtek a besenyőktől, sőt maga a támadás ténye is kérdéses. Legalábbis hogy pont akkor történt és a honfoglalás lett volna a következménye. De térjünk vissza a nagy győzelemre, mert évfordulója van. A Magyarok útján Berengárról, Itália királyáról van szó, országában 899-ben jelentek meg a magyarok Arnulf keleti frank király megbízásából. Ez volt az első olyan hadjárat, amelyet bizonyíthatóan a Kárpát-medencéből indítottak őseink. A Dráva és a Száva vonalán, a később Magyarok útjának nevezett útvonalon jutottak el Itáliába, az Alpokon átkelve több részre szakadva kezdték meg az északi területek dúlását. Berengár a források szerint 15-20 ezer fős hadat toborzott a betolakodók ellen, akiknek számarányát a nyugati kútfő ennél jóval szerényebbre teszi. Nem tudjuk, valójában hányan voltak, háromszoros itáliai túlerőről olvasni. A lényeg, hogy a magyarok a Brenta folyóig csalogatták az ellenséget, majd a vízen átkelve szeptember 24-én egy színjátékba kezdtek. Itáliában hadakozó magyar harcos az aquileai székesegyház falfestményén (Wikipedia) Tökéletes csapda Követet küldtek Berengárhoz, és arra hivatkozva, mennyire kifulladtak az üldözéstől és elcsüggedtek a király hadainak méretén, szabad elvonulást kértek. Cserébe felajánlották, visszaadják foglyaikat, a hadizsákmányt, többé pedig erre a földre nem teszik a lábukat. “De sajnos a keresztények gőgös felfuvalkodottságtól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozták el, mintha máris le lennének győzve” – írja Liudprand, a kortárs történetíró, Cremona püspöke. Az alkudozások alatt azonban a magyarok elkészítették a kelepcét: három felől lest állítottak, majd villámgyorsan átúsztatva a folyón rátámadtak Berengár seregére. Sok nyugati vitéz ekkor már pihenésképp a lováról leszállva falatozott: “A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át … Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben”. Pár óra alatt a fényes sereg megsemmisült, maga a király is csak a szerencsének köszönhette életét. Olyan megsemmisítő vereséget szenvedett, hogy a magyar lovasok ezután akadálytalanul pusztították az északi tartományokat, és csak a következő évben, nem kevés ajándék hatására indultak haza. Szép teljesítmény egy megvert, szinte kiirtott, menekülésben lévő közösségtől. És említsük meg azt is, hogy 907-ben Pozsonynál Árpádék véghezvitték a lehetetlent: legyőzték a frank király roppant hadát, amely a magyarok megsemmisítésére ékezett Pannóniába.
