A bőr alatt – Együtt Az Együtt a testhorrort a szörnyhorrorral ötvözi, a párkapcsolati drámát rémálmokkal, a happy endet mély viszolygással. Michael Shanks első játékfilmje egy fiatal párról szól, akik nemcsak az új közös élet nehézségeivel küzdenek, hanem egy, a húsukat átformáló, rettenetes erővel is. A kritika cselekményleírást és spoilereket tartalmaz! Egy erdő éjszaka; egy csapat ember egy eltűnt párt keres. Két kutya egy tágas, mégis fojtogató, baljós légkörű barlangban köt ki, ahol egy sötét vizű tóból isznak. Otthon éjszaka gazdájuk felkavaró hangokra lép be a kennelbe, és ahogy rájuk irányítja a zseblámpát, egy rettentő, groteszk lénnyel szembesül, mintha a két állat teste összenövésnek indult volna. Ezután kezdődik a film. Ez a prológus nagyjából előrevetíti a cselekményt, talán túl sokat is leleplez a történettel kapcsolatban, habár a film poszteréből is sokat tudunk következtetni. Millie és Tim (Alison Brie és Dave Franco) vidékre készülnek költözni Millie munkája miatt és a környezetváltozás kedvéért, de megvannak a kétségeik. Már kihűlt a nagy szerelem, célokban és szexuálisan sincsenek összhangban, és ezt maguk is tudják: ahogy Millie a kínos véget ért búcsúbuli után rámutat, ez az utolsó pillanatuk, mikor még könnyű elválni. De nem válnak el. A városból az erdő szélére költöznek, annak ellenére, hogy Tim nem tud vezetni. Millie a lelke mélyén elégedetlen, érzi Tim bizonytalanságát, és hiányzik neki a rég kihűlt szenvedély. Ezen kívül egészen kézzelfogható baljós előjelek is megjelennek: egy rémálom, egy véletlenül előkerülő éles elektromos szerszám, néhány halott patkány, a legrosszabbkor eleredő zuhogó eső – és máris csapdába estek barlangban, és természetesen isznak a vízből. Ami reggelre csak egy fájdalmasan összetapadó bőrfelület, az másnapra egy vaginába beragadó pénisz, egy riasztó, természetellenes, leküzdhetetlen vonzás egymás felé, míg egy kar a másiknak a bőre alá hatol, és a szövetek eltéphetetlenül összenőnek. Millie-nek brutális módszerhez kell folyamodnia, hogy szétválhassanak, és addig kell megakadályozni az újabb vonzáshullámot, amíg hat a nyugtató. Nem nehéz megérteni az összenövés, a társtól való egészségtelen függés metaforáját. Elsőként Timre hat a félelmetes erő, miként neki nagyobb szüksége van Millie-re, hiszen képtelennek tűnik önmagát ellátni, zenei karrierje nem akar beindulni, és autó nélkül gyakorlatilag otthon reked. Millie viszont érzelmileg látszólag erősebben kötődik, több igénye van Tim felé, amik csak nem elégülnek ki. Tim főz, Millie vezet: kiegészítik egymást, ahogy fogalmaz Jamie (Damon Herriman), egyetlen szomszédjuk és Millie kollégája – és ezzel többre gondol, mint amit elárul. A természetellenes, félelmetes és akaratlan testi összenövés mint alapkoncepció nagy előnye, hogy könnyen értelmezhető, de annyi aspektusa van, hogy nem engedi magát leegyszerűsíteni. Csak annyival kezdődik, hogy fizikailag képtelenek távol lenni egymástól. Ennek vannak elsőre izgalmas pillanatai – mint a kockázatos spontán együttlét az iskola mosdójában – de hamar nyomasztóvá, majd veszélyessé válik, amint ráébrednek ennek az erőnek a természetére. Realisztikus az, hogy bár ijesztőek a történések, nem egyből a természetfelettit feltételezik magyarázatként. Pszichés problémákban keresik a szédülés, az alvajárás, az akaratlan cselekedetek okát, vagy egyszerűen egymást hibáztatják. Mindkettőjüknek egyszerre kell átélniük a természetfeletti vonzást a drámai éjszakai jelenetben, hogy elhiggyék, nem (csak) velük van a baj. Közben ott van Jamie, a szomszéd: valahogy túl barátságos, és valami furcsa vele kapcsolatban. Elsőre csak nyitott, közvetlen, és észrevétlenül finoman manipulálja a párost – mire is? Hogy a nehézségek ellenére tartsanak ki egymás mellett? Valami sokkal borzongatóbb jelentést vesz fel ez az elképzelés, amikor tudomást szereznek egy szektáról, amely a teljes egyesülést hirdeti… a szónak szorosabb értelmében, mint ahogy az ember feltételezné. A történetnek kifejezetten erőssége, ahogy az információkat adagolja, mind a főszereplők állapotával, mind a szomszéd kilétével kapcsolatban, amíg ez a két szál találkozik. Majd a kutyás epizódnak és Tim későbbi barlangi látogatásának köszönhetően végig azt hisszük, tudjuk, mi lesz rettenetes sorsuk: az előttük eltűnt párt kétarcú, sok végtagú, rettenetes, szenvedő torzszülöttként találják meg. Azt is tudjuk, ezt csak az egyik fél halála akadályozhatja meg, de végül Millie és Tim jobbnak látják, ha nem ellenkeznek. Az Együtt végi egyesülés-jelenet szinte romantikus, ha túl tudunk lépni a viszolygáson, amit az események által amúgy is megviselt testek egymásba olvadása-férkőzése-átformálódása okoz. Zsigeri élményt ad a csontok ropogása, a bőr recsegő tágulása, a testrészek szétválaszthatatlan összetapadása, amiből kialakul az a torz, formátlan lény, amely percekkel ezelőtt még két ember volt. A záró jelenetben megérkeznek a szülők ebédelni, és lélegzet-visszafojtva várjuk, hogy a szörny ajtót nyisson. De nem ez történik. Emberi lény áll az ajtóban, Millie és Tim androgün ötvözete. Azért izgalmas ez a befejezés, mert a felszínen megnyugtató. Senki sem hal meg, nem születik meg a szörny, az átalakulás úgy zajlik le, mint egy különösen meghitt szerelmi aktus. Valójában viszont végleg és visszavonhatatlanul elvesztek. Kettejük történetének ez a lehető legkíméletesebb kimenetele, mégis nyomasztó, disszonáns érzést hagy maga után. Ehhez hozzájárul, hogy az egységüket megtestesítő új embert csak néhány másodpercre látjuk, de így is felfogjuk, hogy nem igazi. Nem színész játssza, hanem Brie és Franco vonásaiból utómunkával gyúrták össze. A filmnek megvannak az undorító, borzongató és félelmetes pillanatai, de a horror leginkább az uncanny valley hatásra épül. A legerősebb jelenetek azok, amikor Millie vagy Tim a vonzás következtében elveszítik az irányítást testük felett, és tehetetlen rongybabaként vagy démoni megszállottként viselkednek, testileg emberként, de elveszítve emberi mivoltukat. Talán nem ilyen drámaian, de valahogy így történik egy mérgező kapcsolatban is: nincs önazonosság, csak kölcsönös függőség, az érzelmek játéka, és a szabadulás vágyát elnyomja egy erőnk feletti, megszállott vonzalom. Az Együtt eredeti, izgalmas horrormozi, ami nem vállalt magára többet, mint amit a másfél órája elbír. Ám ennek az időnek csak egy tíz percnyi kitolásával és a hangsúlyok enyhe igazításával kellő tér nyílt volna arra, hogy a borzongató, viszolyogtató jeleneteknek feltekerjék az intenzitását, és elnyújtsák a pszichológiai gyötrést és gyötrődést is. Brie és Franco tökéletesen hihetően adták elő egy tíz éves, stagnáló kapcsolat problémáit, kihívásait, érzelmi világát, így kevesebb vontatottságból is ugyanannyira értettük volna az alaphelyzetet. És ezzel ellentétben a film pont elsieti azt a folyamatot, ahogy tudatosodik, mi történik velük, és ahogy ennek a borzalma lerakódik bennük. Simán lehetett volna még kínozni mind a nézőt, mind a karaktereket. És bármennyire eredeti a premissza és a megoldás is, sajnos nem tudott elkerülni bizonyos horrorfilmes kliséket. A szekta mint természetfeletti erők közvetítője elmozdíthatná egy folk-horroros irányba, ám mivel nincs megfelelően kifejtve, így inkább helykitöltésnek, vagy az elvarratlan szálak utólagos, elsietett összefűzésének tűnik. Az is egy kényelmes egybeesés, hogy mikor Millie bemegy a szomszéd házba ottfelejtett kulcsa után, éppen az esküvői videó megy, amely megmagyarázza Jamie valódi kilétét. Aki fel is tűnik tipikus szektás stílusban, és próbálja a nőt rátéríteni, hogy ne védekezzen az összeforrás ellen, hiszen az a legszentebb dolog. Persze szorongató és intenzív a jelenet, és lehet érvelni amellett, hogy így egy az egyben helye van a filmben, de néha a kevesebb több. Az általában kiegyensúlyozott történetmesélés ellenére nem ez az egyetlen rész, ami túl sokat magyarázkodik. Az Együtt elsőfilmként tökéletesen megállja a helyét, és szórakoztató moziélményként is. Jól fenntartja az egyensúlyt a társfüggőség lelki feltárása és a tisztán az érzékeket célzó filmes hatások között. Ám nyugodtan mehetett volna messzebbre: horrort úgyis csak az néz, aki bírja. 2025. augusztus 16. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-bor-alatt-egyutt-kritika
