2025 Szeptember A budget-barbárok már a tékában vannak – Vörös Szonja

A budget-barbárok már a tékában vannak – Vörös Szonja



A Vörös Szonja új feldolgozásán érződik ugyan a lelkesedés, a jó szándék és itt-ott még a tehetség is, mindez azonban kevés ahhoz, hogy kárpótoljon minket a filmet sokszor komolyan vehetetlenné tevő olcsóságért és az olykor trash-be hajló színjátszásért.


„És tudd, kedves hercegem, hogy azokban a napokban, mikor Conan a kimmériai Hyboria királyságát járta, csupán egy valaki volt, akinek kardja méltónak bizonyult, hogy összecsapjon az övével. Nem más, mint Vörös Szonja, a mágikus Hyrkania harcos-amazonja. Aki kénytelen volt elhagyni otthonát, miután pengéjének élével felelt egy király illetlen közeledésére. Nyugat felé lovagolt Turánia sztyeppéire, onnan pedig a legendák világába.” A részlet a Nemédiai Krónikákból származik, ahogyan az a Marvel-klasszikus (1975-1983 között futó) Vörös Szonja képregényeinek címoldalain olvasható. Ez a szösszenet minden kaland előtt tökéletesen összefoglalta a címszereplő lényegét. Ezek a képregények szolgáltatták az alapot az idén megjelenő új – azaz második – Vörös Szonja filmhez, és ezek azok a képregények, amelyekhez még egyik adaptáció sem tudott felérni.

Noha Vörös Szonja a popkultúrában egyfajta női Conanként létezik – akivel a képregények lapjain rendszeresen össze is akadt hol barátként, hol riválisként –, ám a közhiedelemmel ellentétben az amazon valójában nem Robert E. Howard teremtménye. Vagyis nem teljesen. Ugyan a karakter legelső formáját valóban Howard találta ki, ám a The Shadow of the Vulture című novellájában felbukkanó Szonja nehezen találkozhatott volna Conannal, tekintve, hogy a mohácsi csata után védte Bécs várát a töröktől, és próbált végezni áruló nővérével, a szultán legfőbb ágyasával.

A karaktert valójában a Marvel Conan, a barbár képregényeiért felelős szerkesztője/írója, Roy Thomas emelte be a Howard által teremtett hyboriai mitológiába.


A ma ismert, láncbikiniben feszítő, a férfiakat jobb esetben asztal alá ivó, rosszabb esetben kardélre hányó Vörös Szonja tulajdonképpen az ő szüleménye. Ezt az alakváltozatot vette alapul Richard Fleischer 1985-ös filmje, amiről talán elég annyit mondani, hogy a Batman és Robin sztárja, Arnold Schwarzenegger szerint messze a legrosszabb film, amiben valaha szerepelt.



Az új Vörös Szonja évtizedeken át tartó újratervezések és átírások után – volt olyan pont, ahol Robert Rodriguez vagy Bryan Singer rendezte volna a filmet – végül csak idén kerülhetett a mozikba. Legalábbis Amerikában, egyetlen napra, hogy aztán menjen is a digitális tékákba. Ez pedig sajnos nem véletlen, ugyanis Vörös Szonjából ismét egy alsópolcos adaptáció született.

Igaz, most legalább nem bántóan, inkább csak érdektelenül, sőt egy kicsit szomorúan rossz adaptáció.
Szomorúan, mert érezhető a stáb és az alkotók lelkesedése és erőfeszítése, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a szűkös keretekből, miközben igyekeztek a korábbi filmnél – amihez természetesen az új verzió semmilyen szálon sem kötődik – jóval nagyobb hűséggel fordulni a képregényes alapokhoz.

Csak éppen ezek a keretek tényleg kriminálisan szűkösek voltak. Az elérhető információk alapján a Vörös Szonja teljes költségvetése mindössze 17 millió dollár volt.
És nem kell a legnagyobb, 300-400 millió dollárt felemésztő, hollywoodi blockbusterig mennünk, hogy lássuk, ez mennyire nevetségesen kis összeg egy fantasy filmnek. Hiszen ennél még a nagyjából húszmillió dolláros Most vagy soha! is több pénzbe került.

Persze nem szokás egy filmkritikában azon rugózni, hogy mennyibe került egy film, hiszen a végeredmény a lényeg, nem a számok. Csak épp jelen esetben a végeredményen nagyon is meglátszik az alacsony költségvetés. Hiszen egy papíron sötét, komor barbár fantasyba nehéz belerázódni, ha a film kinézetéről első blikkre egy Avon-reklám jut eszünkbe. A lapos, kontraszt nélküli megvilágításnak és a túlságosan tiszta, digitális kamerákkal rögzített képi világnak sajnos megvan az a rossz tulajdonsága, hogy kíméletlenül kiemeli, mennyire egyszerű és olcsó minden jelmez, kellék, díszlet, vagy éppen videójátékokat idéző a CGI-városkép.


Pedig filmtörténeti perspektívából nézve a barbár fantasy nem olyan drága műfaj, mint mondjuk a szuperhősfilm. A Conan, a barbár farvizén szakajtó számra gyártott, filléres olasz fantasy-knak azonban volt egy olyan tulajdonságuk, amelynek előnyeit a Vörös Szonja ironikus módon épp a modern technológia miatt nem élvezhet. Azokat ugyanis filmre rögzítették, annak karcossága pedig – kiegészítve az olyan rossz minőségű adathordozókkal, mint a VHS – sok esetben képesek voltak elfedni a gagyi effektek és maszkok valóságát.

A Vörös Szonja nagy részéből azonban fájóan hiányzik ez a fajta karcosság. Nemcsak a látvány, hanem a tartalom tekintetében is.

A film sajnos sosem megy olyan sötét, groteszk és bizarr helyekre, mint ahogyan azt Howard – illetve az őt adaptáló Roy Thomas – világa indokolná.
Nincsenek lovecrafti borzalmak, sem gonosz, sötét istenek vagy kellően R-kategóriás vérengzések. És e hiány már nem feltétlenül az alacsony költségvetés, sokkal inkább a forgatókönyv számlájára írható.


A Tasha Hou által jegyzett sztori ugyan számos elemet – mint Szonja isteni eredete – és karaktert átvesz a képregényekből, de jórészt ismerős fantasy toposzok és sablonok gyűjteménye. Az erdőben, magányosan felnövő Szonját (Matilda Lutz) egy cél vezérli: megtalálja népét, akiktől gyerekkorában egy zsarnok hadúr tombolása választotta el. Ám miután megleckéztet néhány orvvadászt, ő maga egy másik hadúr (Robert Sheehan) tömlöcébe kerül, ahol gladiátorként kénytelen harcolni a túlélésért. Nemcsak a sajátjáért, hanem minden elnyomottért, és rabszolgából szép lassan a felkelés szimbólumává válik.

A Vörös Szonja kicsit a Conan, a barbár (árvából rabszolga, rabszolgából hős) cselekményét hasznosítja újra, kiegészítve az alapot jelentő képregények néhány mitológiai elemével.
Nem fájóan rosszul, de különösen izgalmas vagy emlékezetes meglepetések, vagy igazán bátor húzások nélkül előadva. Persze ennek része lehet, hogy nagy őrültségekre nem is lett volna pénz. De egy ilyen filmnek jobban állt volna, ha sematikus biztonsági játék helyett kicsit jobban elrugaszkodik a trash szertelenségének irányába.

Apropó előadás: sajnos az olcsóság érzete nem egy esetben a színészi játékba is leszivárgott. Különösen, ami az antagonistát illeti. A Robert Sheehan által játszott vezér egy nyüzüge karizma-vákuum, aki túlságosan erőlködve próbál teátrálisan gonosz hadúr lenni. Csak éppen nincs meg benne az a tökösség, ami kellően ellensúlyozná a színészi ripacskodást. A figura leginkább a Felhőtlen Philadelphia sorozat nárcisztikus, pszichopátiás Dennisének parodisztikus kirohanásait juttatja eszünkbe. Ami meg valljuk be: nem túl félelmetes.



Persze lehet, hogy ennek a Vörös Szonjának egyelőre még ő is komoly ellenfél. Matilda Lutz messze nem annyira rossz, mint ellenlábasa, de sajnos sem fizikumában, sem karizmájában nem elég hiteles a szerepre. Szinte végig egy elveszett, morcos kiskutya zavarodottságával tekint a körülötte történő dolgokra. Persze ez még védhető lenne, hisz a film tulajdonképpen egy eredetsztori. Csak éppen a szerep szerint ő kezdettől egy merész és talpraesett túlélő, keménykedései viszont sokáig kifejezetten erőtlenek. A színésznő csak a fináléra képes valamelyest belenőni a szerepbe.

Kicsit igaz ez az egész filmre is: az olcsóság nyújtotta kezdeti sokk után egyre szórakoztatóbb és magabiztosabb lesz.
Ami nem csoda, hiszen MJ Bassett alapvetően egy tehetséges rendező, aki ráadásul már készített filmet Robert E. Howard világából (Solomon Kane). Bár csodát nem tud tenni, alapvetően jól gazdálkodik az erőforrásokkal. Az akciójelenetek többsége szépen koreografált és jól követhető kardcsörtékből áll. A küklopsz pedig meglepően jól néz ki, még egy sokkal drágább film becsületére is válna. A félárnyékos, barlangos jelenetek kontrasztos megvilágítása is sokkal jobban néz ki, mint a mai filmek nagyjának esti jeleneteit jellemző, monokróm, szürke sötétség. Zenében viszont kissé túlkompenzál a Vörös Szonja. Sonya Belousova és Giona Ostinelli szerzeménye egy teljesen átlagos fantasy aláfestés, ráadásul néha nagyon tolakodó. Ott is harsog, ahol jól esne egy kis csend.

Akad néhány meglepően jó ötlet is a filmben. Kezdve az ikonikus láncbikinire való reflektálással. Az öltözködés a képregényekben egyértelműen a szexiséget és eladhatóságot szolgálta, és ezt az alkotók most szóvá is teszik. MJ Bassett igyekszik a címszereplőt mind döntéseiben, mind világlátásában nőiesebbé tenni, ahelyett, hogy egy női testbe zárt Conanként ábrázolná.

De azért érződik a Vörös Szonja karakter eredendően kettős és furcsa feminizmusa is.
A címszereplő egyszerre önálló, erős nő, aki jobban helyt áll a kegyetlen világban, mint a legtöbb férfi – csak éppen sokszor a klasszikus női erényeket annyira nem mutatja. Közben pedig erősen átszexualizált nőalak a férfi olvasók/nézők kegyeiért. Egy-egy dramaturgiai húzás tehát nem véletlenül esik a komikus trash kategóriájába: amikor a fináléban Szonja egy komoly páncélt szeretne, a rabszolga fémfürdőruha helyett egy páncélbikinit kap, ami ugyanúgy nem védi a harcos testének nagy részét.

Kiemelhető a hadúr és szeretője/fősamesza (Wallis Day simán a legjobb színésze a filmnek) közötti viszony és annak feloldása is. Érdekes kérdéseket vet fel, hogy a főgonosz igazából a haladás és a progresszió eszméjének üldözése miatt válik zsarnokká. Ahogyan kellemesen meglepő az atipikus befejezés is, ami valamelyest eltér a klasszikus bosszúfilmes igazságosztástól.

A Vörös Szonja tehát kettős élmény. Nagyon igyekszik túlnőni a keretein, és ez néhány pillanatra sikerül is neki. Csak sajnos sosem eléggé. Hiába a rendezői tehetség és a pár jobb ötlet, annyira messze nem bátor, egyedi vagy izgalmas fantasy, hogy kultikus B-film-szórakozás legyen. Az átlagnéző számára ez már a gagyi szintje. Tyúk meg a tojás: nehéz eldönteni, hogy azért volt erre ilyen kevés pénz, mert már nincs igény barbár fantasy-kra. Vagy azért nincs igény barbár fantasy-kra, mert régen készült már olyan, ami a nagyközönség tetszését elnyerte volna. Sajnos a Vörös Szonja sem lesz az a film, ami beindítja a nagy sword & sorcery reneszánszt.

2025. szeptember 11.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/voros-szonja-2025-filmkritika