2025 Szeptember A casting nem elég – A csütörtöki nyomozóklub

A casting nem elég – A csütörtöki nyomozóklub



Óriási reményeket fűztem az utóbbi évek legszórakoztatóbb regényfolyamának adaptációjához. Hiába azonban Richard Osman remek alapanyaga, hiába ül a direktori székben a biztoskezű Chris Columbus, hiába a parádés szereposztás, A csütörtöki nyomozóklub végül nem lett több egy kellemes Netflix-kriminél.


A sokáig televíziós személyiségként ismert Richard Osman 2020-ban debütált később 46 nyelvre lefordított A csütörtöki nyomozóklub első történetével, amely azonnal meghódította az egész világ olvasóit. Nem is csoda, hogy villám sebességgel érkezett a folytatás: 2021-ben A férfi, aki kétszer halt meg, 2022-ben Az eltévedt golyó, 2023-ban pedig Az utolsó ördög. Egyik jobb a másiknál, egyszerűen letehetetlenek. Valamennyi regény egy képzeletbeli, angliai nyugdíjas faluban, Coopers Chase-ben játszódik, ahol négy, nyolcvan körüli barát (és a később hozzájuk csapódó nyomozók és családtagok) döglött aktákat igyekeznek megoldani – helyettük azonban valódi gyilkosságokba csöppennek.

Ez önmagában még nem lenne olyan nagy szám, hiszen a nyugdíjas nyomozó Miss Marple óta közhelynek számít – még akkor is, ha a kortárs brit krimi inkább a hivatásosokat teszi meg rendszerint hőseinek. Osman remekül viszi tovább az Agatha Christie „whodunit” örökségét, de a krimikirálynő könyveinél sokkal könnyedebb stílusban ír, és humorral oldja a feszültséget, ezzel pedig képes volt új vért önteni a műfajba. A történetek középpontjában nem egyetlen szereplő, hanem jobbnál jobb karakterek egész csapata áll, akiknek korukból fakadóan semmi vesztenivalójuk – éppen ezért a legnagyobb őrültségeket is bevállalják. És ez vicces. Nagyon vicces.

Osman az angol humort hozza,

könyvei tele vannak csipkelődő, szarkasztikus megjegyzésekkel, melyek már önmagukban elvinnék a hátukon a regényeket. A szerző azonban még itt sem áll meg: a szereplők korával együtt jár az elmúlás kérdésköre is, amit a humort ellensúlyozva csodálatos érzékenységgel és hatalmas empátiával ábrázol – ez az amitől A csütörtöki nyomozóklub imádnivaló. Egyszerre mókás, elgondolkodtató, szívmelengető és izgalmas cozy crime, ahol sem a túlzott erőszaknak, sem a túlságosan sötét gondolatoknak nincs helye.



Talán most már érthető, miért lett minden olvasó izgatott, amikor megérkeztek az első képek a forgatásról: a Netflix csodás gárdát verbuvált a főszerepekre. Az egykori MI6 ügynököt, Elizabethet Helen Mirren alakítja, a kissé nyers szakszervezetist, Ront Pierce Brosnan, a kifinomult pszichiátert, Ibrahimet Ben Kingsley és a csendes ápolónőt, Joyce-t Celia Imrie. Tökéletes casting, kívánni sem lehet jobbat, pláne hogy a kisebb szerepekben is olyan nagyságok tűnnek fel, mint az imádnivaló Jonathan Pryce Elizabeth férjének szerepében, a Lucifer szívtipró Tom Ellise Ron fiaként vagy David Tennant a genya Ian Venthamként. Bár akadnak kevésbé erős választások is (Hudson felügyelőnek Daniel Mays szerintem nem elég férfias, míg Henry Lloyd-Hughes túlságosan is kifinomult a kedvenc regényszereplőm, Bogdan megformálására),

alapvetően elégedettek lehetünk a szereposztással.
És hogy ne csak a kamera előtt legyenek nagyágyúk, az ügyhöz producerként csatlakozott Steven Spielberg, a rendezői székbe pedig a családi filmek nagymestere Chris Columbus ült, aki olyan filmekkel bizonyított, mint a két első Reszkessetek, betörők!, a Mrs. Doubtfire vagy az első két Harry Potter-film, de igazán erős tartalmat 20 éve nem láttunk tőle. A forgatókönyvet a remek Minden jó, Leo Grandét jegyző Katy Brand és az eddig csak tévés epizódokon dolgozó Suzanne Heathcote írták – a legnagyobb hiányosságokat itt találjuk.


A történet nagyjából követi a regény sztoriját – az alaphelyzetnél többet nem érdemes tudni: a barátok otthona veszélybe kerül, amikor Ventham rá akarja tenni a kezét az ingatlanra –, a kanapéról felállva azonban mégis hiányérzete támad az embernek. Sok a szereplő, gyorsan történnek az események, az eset végül felgöngyölődik, mégsincs az az érzése az embernek, hogy megkapott mindent, amit ez a sztori kínált. És valójában nem is kapott meg mindent.

Osman sokszorosan rétegzett történetéből pont azok a finomságok vesznek el, amelyektől könyvsorozat messze a hasonló sztorik fölé tud emelkedni.

Az öregedés, az elmúlás, az életreszóló szerelmek és a barátok elvesztésének kérdéseit a film csak apró gesztusokban és félmondatokban jelzi, ami kifejezetten felületes érzetet kelt. Bár a film közel két órás játékidővel fut, mégis sokszor összecsapottnak tűnik, amelyet a sokszor didaktikus párbeszédek és klisés megoldások sem enyhítenek. Osman finom humora sem tud igazán érvényesülni, így végül az adaptációban semmi nem marad, amitől igazán egyedi lehetne a film.

De kell-e a nézőnek bármi egyedi? Nekem kellene, de Netflix az utóbbi években futószalagon szállítja a receptre írt, buta fordulatokkal tűzdelt, papírmasé karakterekkel eljátszott történeteket – ezekhez képes A csütörtöki nyomozóklub igazi felüdülés, hiszen jó hangulattal, szerethető figurákkal, hamisítatlan angol vidéki milliővel ajándékozza meg az előfizetőket, akik egy hosszú munkanap után lehet, hogy nem akarnak az elmúláson merengeni. Nekik elég a középszer – nekünk meg maradnak a regények.

2025. szeptember 4.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-csutortoki-nyomozoklub-kritika