2025 Szeptember A család az család – Egyik csata a másik után

A család az család – Egyik csata a másik után



Társadalmi szatírának tűnik, valójában családi szatíra Paul Thomas Anderson rajongással fogadott filmje, az Egyik csata a másik után (One Battle After Another).


Paul Thomas Anderson bevallottan 180 fokos fordulatokat vesz két filmje között, az egymást követő filmjei teljesen különbözőek. Nem véletlen tehát az sem, hogy a The Master – Beépített hiba – Fantomszál mintázatot folytatva a napfényes Licorice Pizza után a sötétebb Egyik csata a másik után érkezett. Bár az új film is vicces, a nosztalgikus derű helyett fekete humor lengi be – ezzel együtt olyan, mintha a korábbi napsugaras-humoros és drámai-egzisztencialista dichotómiát megpróbálta volna feloldani a rendező. Az Egyik csata a másik után tulajdonképpen ötvözi a két filmtípust, Paul Thomas Anderson könnyed és társadalomtudatos oldala egyszerre próbál érvényesülni. A Vérző olaj és a The Master komor világképe egyesül a Boogie Nights és a Beépített hiba abszurd humorával – nem lenne lehetetlen egy ilyen keresztezés, az Egyik csata a másik után mégis meglepően egyszerű film a rendező filmográfiájához viszonyítva.

Hálátlan feladat Paul Thomas Andersont bírálni, hiszen kevés olyan rendező van, aki hozzá hasonlóan nagyobb megbicsaklások nélkül, példásan magas színvonalon alkot már harminc éve. Pályáján egymást érik a mesterművek – egyéni ízlés kérdése, melyik a kedvencünk, de esetében még a szőrösebb szívű kritikusoktól (és nézőktől) is gyakran több filmre röpködnek a 10/10-es értékelések. A perspektívát tovább torzítja, hogy az előzetes szkepticizmus után az Egyik csata a másik után tarolt az amerikai kritikusok között, akik szuperlatívuszokban nyilatkoztak róla.

De pontosan miről és miért?

Az Egyik csata a másik után Thomas Pynchon Vineland című, 1990-es (magyarul nem olvasható) regényének laza adaptációja: PTA a főbb karaktereket és cselekményelemeket meghagyta az újabb Pynchon-filmjében, de modernizálta a történetet, ami a motivációkra is hatással volt. A poszt-hippi szcenárióhoz képest a film három erővonalát egy kortárs aktivista-terrorista csoport, egy fehér felsőbbrendűséget hirdető szekta és az amerikai hadsereg adja, e három csoport képezi le napjaink Egyesült Államokát. Mást nem is látunk az országból, csak robbantgató bandatagokat, hozzájuk hasonlóan földalatti white supremacist cselszövőket és az özönlő migránsok miatt aggódó katonákat. Ami elég egyoldalúvá teszi az Egyik csata a másik után-t – míg Ari Aster filmje, az Eddington azzal fárasztott, hogy az összes létező amerikai ellentmondást, összeesküvéselméletet és társadalmi feszültséget összezsúfolta, Anderson filmje túlságosan leegyszerűsíti a képet, a mai valóság egyetlen létező szeletét téve kizárólagossá.

Amerika: ennyi. A kormányzati szintről például semmi nem derül ki, így nehéz elhelyezni, hogy ez a disztópia mennyiben azonos a világunkkal – az amerikaiak szerint bizonyára nagyon, ezért is a rajongás. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy a világ többi részén is olyan érdekes, amit látunk.


Anderson tehát ismét olyan szektás, megszállott embereket vizsgál, akik már a Magnóliában vagy a The Masterben is megjelentek – és a rendező most is azt állítja, hogy a szélsőséges szervezetek tagjai létező problémákra adnak választ, csakhogy ez rossz válasz. Ahogyan az is az andersoni gondolatmenet folytatója, hogy ebben a turbulens világban egyén és társadalom viszonya válik kiemelten fontossá – az egyén egyszerre alakítója és elszenvedője a társadalmi folyamatoknak; hol ez, hol az. Az Egyik csata a másik után a társadalmi szinttel nyit, és a film első felét az aktivisták ténykedése tölti ki, de a második felében szűkül a fókusz, a vége felől pedig összeáll, hogy társadalmi szatíra helyett PTA ezúttal inkább családi szatírát készített.

Megismerjük az előzményeket, majd a következményeket, csakhogy a látszat ellenére nem társadalmi, hanem egyéni szinten.
A család, ezen belül a vér szerinti és a választott család szintén Anderson visszatérő témái közé tartozik a Boogie Nightstól a The Masterig, s az Egyik csata a másik után is lebontható a kapcsolatok, törődés, választott és biológiai örökség alapérzéseire. A főszereplő Bob Ferguson (Leonardo DiCaprio) a forradalmi mozgalmuk bukása és szerelme elvesztése után, 16 évvel később csak a lányáért, Willáért (Chase Infiniti) él, egykori nemezise, az elpusztíthatatlan Lockjaw ezredes (Sean Penn) azonban saját frusztrációitól hajtva szétrobbantaná a családi idillt. A film nagyobb részét a Lockjaw előli menekülés teszi ki, amely során Bob (a Beépített hiba Dokijának örököseként) szétszívott aggyal próbál helytállni, Willa pedig nem várt próbatételek során kell, hogy bizonyítsa, mit örökölt a szüleitől.

A pynchonosan abszurd epizódok (Benicio Del Toro mintha még mindig egy Wes Anderson-filmben játszaná a segítőt; fűtermesztő apácák) szórakoztatóak, de nem túl emlékezetesek, a legfőbb humorforrás pedig a köntösben, napszemüvegben nyomuló, (joggal) paranoid Bob, akinek a saját árnyékát kell átugrania, miközben viselnie kell annak a terhét, hogy a saját (és párja) döntéseinek következményeit a tinédzser lánya szenvedi el. Ebből a szempontból az Egyik csata a másik után meghökkentően közel kerül Sidney Lumet 1988-as Üresjárat című filmjéhez, amelyben szintén egy mozgalmár házaspár gyerekei isszák meg a levét a szülők törvényszegő akcióinak. Még a mozgalmak működése is azonos a kapcsolattartás módjaitól az identitás megváltoztatásáig – csak míg Lumet a drámai oldalát fogta meg az elkötelezettségnek, addig Anderson (és Pynchon) kineveti a titokzatoskodást és a vakbuzgalmat. Ezen túl viszont az Egyik csata a másik után nem állít semmit az (öko)terrorista forradalomról, ahogy a fehér felsőbbrendűséget hirdető fanatikusokról vagy az álszent katonaságról sem.

Az Egyesült Államokban valami nagyon nincs rendben, a napi hírek mellett pedig már a filmekbe is beszivárgott az a rossz közérzet,
amely akár valós eseményeken alapuló történetekkel (Hadviselés), akár elrugaszkodottabb, de fájóan közelinek érződő disztópiákkal (Polgárháború, Feszült helyzet) küld segélykiáltásokat. Ám míg a felsorolt filmek ereje és univerzalitása képes volt a világ bármely pontján húsbavágónak mutatni az ország morális, szellemi és fizikai megrendülését, addig az Egyik csata a másik után a vázlatosságával és troll humorával ezt nem kínálja. Persze lehet úgy értelmezni, hogy ahogy mindig, Paul Thomas Anderson most is műfaj(oka)t dekonstruál, ez az attitűd azonban nem kellene, hogy kiölje egy film hatását – ahogyan a letaglózó erejű és sokkoló Vérző olaj és The Master, vagy a felforgatóan öntörvényű Beépített hiba is célba ért. Az Egyik csata a másik után nyilván nem rossz film, Anderson valószínűleg képtelen lenne rossz filmet készíteni – jó a felépítése, ritmusa, humora, karakterei, befejezése. Csakhogy nem ad semmi pluszt, nem gondolkodtat el. Nem maradnak feltáratlan titkai és mélyebb rétegei, így nem csábít újranézésre vagy továbbgondolásra. Csak úgy van.

Az Egyik csata a másik után szeptember 25-től látható a mozikban.

2025. szeptember 25.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/egyik-csata-a-masik-utan-kritika