A csodálatos Pókember 2 kritika A pók hálójában Szerző: Bányász Attila (Miner) Az élet kisebb-nagyobb döntések sorozatából áll, melyek következményei kihatnak sorsunk alakulására. A tiniből lassan férfivá cseperedő Peter Parker-nek legújabb kalandjában ezt kell megtanulnia, miközben alteregója bőszen üti az ellent. Pókember talán még sosem volt ennyire hétköznapi hős, szinte kézzelfogható közelségbe kerül hozzánk, amit jelen esetben nem a 3D-nek, hanem az épkézláb sztorinak köszönhetünk. A hiteltelentől eljutunk a hihetetlen jelzőig… talán már a csodálatos sem várat magára sokat! A 2012-ben újraindított Pókember sorozat első darabja nekem nem igazán jött be. Nem tartozom a „felesleges remake” szlogent skandálók táborába, ahogy azokéba sem, akik Andrew Garfield, mint Pókember ellen ágálnak. Inkább a sztorival volt bajom: valahogy hiteltelennek éreztem a történetvezetést. Nem a színészeket, ők erőn felül teljesítettek: Garfield finom gesztusokkal és mimikával érezhető pluszt adott Parker tinédzser figurájának, Rhys Ifans pedig tökéletes volt Dr. Connors-ként, egészen addig, amíg át nem változott Gyíkká… és itt kezdődtek a problémák. A sztori elnagyolttá, a Gyík motivációja gyerekessé és hiteltelenné vált, nem beszélve Peter és Gwen bárgyú szerelmi száláról. Örömmel konstatáltam, hogy a második rész kinőtte az előző gyermekbetegségeit. Forgatókönyvírónak aSötétségben – Star Trek és az Alias, valamint A rejtély sorozat íróit kérték fel, akiknek sikerült végre egy épkézláb sztorit papírra vetniük azáltal, hogy az első részben belengetett rejtélyt, a Parker szülők eltűnésének történetét bontották ki, és Peter életének nagy kérdésére keresték a választ: ki is volt Peter apja, és miért hagyta magára a fiát? Ez a film fő történetszála, mely mellé hozzácsapódik az immár jelentősen megizmosodott Peter-Gwen-féle szerelmi szál, ami elmélyülve egyfajta “se veled, se nélküled” viszonnyá érik. Parkert kísérti a múlt, az apák (sajátja és Stacy-é) árnyai nem hagyják nyugodni, ami révén szerelme sem tud beteljesülni. A film antagonistái fura mód inkább mellékszálakként kapcsolódnak a sztori főszálához. A film úgy kezdődik, ahogy az első rész, ezúttal azonban az apa, Richard Parker szemszögéből mutatja be az eseményeket. A szülők rejtélyes eltűnése már-már a Mission: Impossible-filmeket idézi, bár IMAX 3D-ben a túl közelről fotózott akciójelenetek csaknem élvezhetetlenek. Ezt követően azonban rögtön kárpótolnak minket az alkotók, bevágva „Póköcsit” a mély vízbe: főhősünk pazar látványossággal csap le egy orosz bűnbandára. IMAX 3D-ben Pókember pókhintázása, toronymagasból zuhanása, a házak falán való rohangálása csaknem tökéletes illuziót kelt, mintha mi magunk lennénk a pókjelmezben. A forgatókönyvírók immár a szkriptbe implementáltak egy nagyon fontos összetevőt: a humort. A képregényhez hasonlóan Pókember egy nagyra nőtt gyerek: miközben üti az ellent, be nem áll a szája. Ezzel szemben Parker mintha kezdene megkomolyodni; Garfield minden bizonnyal azt az utasítást kapta Marc Webb rendezőtől, hogy fogja vissza magát: bánjon csínján a mimikával, hanyagolja az apró gesztusokat. Ideje férfivá lenni. Szerencsénkre Pókember azonban megmarad gyereknek, ezzel azt a hatást keltve, hogy talán Parker a maszk, amit néha a Pókember magára ölt. Feltűnik a színen Parker barátja, Harry Osborn is, az Oscorp Vállalat örököse. Dane DeHaan tökéletes választás a szerepre, bár magamban elsőre megmosolyogtam: aki képes DeHaan abszolút nem atletikus testalkatából szuperhőst fabrikálni, az előtt le a kalappal! Színészi kvalitásaihoz azonban nem fér kétség, Az erő krónikája című kézikamerás sci-fiben nyújtott alakításával már korábban kiharcolta a helyét az angyalok városában. Webb azonban – talán idő hiányában – mintha kissé mostohán bánt volna a Peter-Harry barátsággal, legalábbis a Raimi-féle Pókember-filmekben kidolgozottabb ez a történeti szál. Parker feje felett gyülekeznek a viharfelhők: az iskola végeztével kilépett a nagy betűs Életbe, Gwen apjának tett ígérete lelkiismereti válságba sodorja, ami erősen kihat szerelmi életére, apjáról is fura információk jutnak a fülébe, miközben Harry barátságukra hivatkozva a lehetetlent kéri tőle. Nem csoda, ha hősünk teljesen összezavarodik, és legszívesebben kifutna a világból; az érzés mindannyiunk számára ismerős: milyen az, amikor összecsapnak a fejünk fölött a hullámok, a bizonytalanság és a tehetetlenség érzése mardossa a lelkünket. Hogyan hozhat az ember így helyes döntést? Teljesen átéreztem Parker dilemmáját, s közben megtörtént a varázslat: szinte kézzelfogható közelségbe került hozzám Pókember, bele tudtam helyezkedni a helyzetébe, s a magaménak kezdtem érezni a problémáit. Hétköznapi hőssé vált, szétfeszítette a vászon kereteit és emberré lett. Magába szippantott a történet. Max Dillon, alias Elektro tragikus antihősként került a történetbe, akit Jamie Foxx kelt életre. Dillon igazi lúzer, aki a saját szakterületén ugyan géniusz, de lövése sincs az emberekhez, az emberi kapcsolatok kialakítása terén analfabéta. Egyszerű fickó ő, aki rosszkor van rossz helyen, s akit végül komplexusai visznek tévútra, hogy aztán a történet fő antagonistája legyen. Elektro-ként olyan isteni hatalom birtokosa lesz, ami révén többé nem vehetik semmibe őt az emberek, s ez a hatalom egy egyszerű lelkületű fickó számára bizony részegítő. Elektro megjelenése legyen bármilyen extravagáns (az alkotók lelkes Watchmen-rajongók lehetnek!), mégis sokkal hitelesebbnek érzem a történet szempontjából, mint az első rész gyíklényét. Talán a könnyen követhető karakterfejlődése miatt; mintha a Gyík esetében pár lépést kihagytak volna. Szemben a legtöbb képregényfilmmel, A csodálatos Pókember 2 végkifejletét is eltaláltnak éreztem. Dicséretes, hogy az alkotók élni mertek egy jelentős érzelmi többletet hordozó dramaturgiai bravúrral a történetben, ami a szememben jelentősen felértékelte az amúgy korrekt, kellően látványosra sikerült befejezést, melyben egymásnak feszült minden főbb szereplő. Még egy esetleges folytatással kapcsolatban is el-elhintettek néhány morzsát, nem beszélve a stáblistába szúrt extra jelenetről, amit a premier előtti vetítésen biztonsági okokra hivatkozva letiltott a stúdió (május 1-től már minden kópián látható). Akinek még ez sem elég, az az okostelefonja segítségével még további utalásokra bukkanhat a stáblistából (hogy hogyan, klikk ide!). A film látványvilága az elvárásokhoz mérten lenyűgöző, a már korábban említett pókhintázások IMAX 3D-ben nagy élményt nyújtanak, ahogy a korábbi, Raimi-féle első rész után most ismét alkalmazott bullet time effektek is. A filmben együtt röpködhetünk pókbarátunkkal a Nagy Almában, azt azonban most sem igazán tetszett, hogy hősünk néha hatalmas közönség előtt csap össze az ellennel, bazári látványossággá silányítva a vérre menő küzdelmet. A csodálatos Pókember 2 kellemes csalódást okozott, összességében egy korrekt képregényfilmet hoztak össze folytatásnak, ami nekem az Amerika Kapitány – A tél katonájánál is jobban tetszett azáltal, hogy közel hozta Peter Parker karakterét hozzám, az egyszerű mozinézőhöz. Van még min javítani, de jó az irány! Csak így tovább, Pókfej! Értékelés: 7/10 A csodálatos Pókember 2 film adatlap » A csodálatos Pókember 2 kritika | Filmtrailer
