A halál farmján – Teacup Egy hatásos horrorhoz nem kell túlbonyolítani a dolgokat: pár szereplő, egy helyszín, külső fenyegetés, ami elől nem lehet menekülni, máris megvan a kellő feszültség. A Peacock új miniszériája, a Teacup (Teáscsésze) is ebbe az irányba tekint, de az első két rész alapján inkább megtestesítője a streamingkorszak rákfenéjének. Régen, a televíziózás idején a miniszéria fogalma középutat jelentett két teljesen más médium között. Olyan történeteket, amelyeknek a hossza és komplexitása már nem fért be egy kétórás film keretei közé, ugyanakkor elég zártak voltak ahhoz, hogy elkerüljék a több évados szerializáltságot. A megvalósítás pedig sokszor annyiba került és olyan jól is nézett ki, mint a mozifilmek. Gondoljunk csak bele, hogy pár évtizeddel ezelőtt mit értettünk miniszéria alatt: Az elit alakulat, The Pacific, az 1980-as Shogun-adaptáció vagy A sötétség határán (bár gyorsan hozzá kell tenni, Angliában mindig is nagyobb hagyománya volt ezeknek). Ma felmegyünk bármelyik streamingszolgáltatóra és találunk két tucat miniszériát, de kérdés, valóban rászolgálnak-e erre a formátumra. Magyarul arra a jelenségre gondolok, amikor olyan alapanyagokat terítenek szét 6-8-10 részre, amelyek simán belefértek volna egy filmbe is, viszont a streamingszolgáltatók mesterségesen felduzzasztott tartalomtengerében egyszerűen jobban elvannak ezek a projektek. Kicsit széthúzni a cselekményt itt-ott, kitolni a játékidőt és az üresjáratokat, majd felszabdalni őket epizódokra és voilà, el is lehet őket adni Netflixre, Peacockra, Apple TV+-ra, azt meg már a jóisten se tudja, hogy egyáltalán eljut a nézőkhöz vagy hogy a profi kritikusokon kívül lesz, aki emlékezni fog rájuk fél éven belül. A Teacup is ilyen semmiből jövő, ismeretlenbe tartó, egymondatos premisszára felhúzott középszer. Ami csak a csontot dobja a néző elé („ha érdekel, valójában miről szól, nézd tovább!”), miközben olyan alacsony lángon éget mindent, ami érdekes lehetne benne, hogy inkább egy extra hosszú előzetes érzetét kelti. Vázolom is gyorsan: Georgiában járunk, az amerikai határvidéken, ahol nem ritka, hogy a családok egymástól távoli farmokon laknak, a saját elszigetelt életterükön. Ilyen család a Chenoweth család is, apa, anya, gyerekek, anyós, lovak, körülöttük sűrű erdő, a civilizációt csupán a szomszédok jelentik. Aztán az egyik éjszaka elkezdenek elszaporodni a furcsa és bizarr események, a család kisebbik gyereke, Arlo eltűnik az erdőben, hogy aztán megkerüljön, de a fiú nem önmaga. A villany elmegy, egy titokzatos gázmaszkos idegen határfestéket fúj a farm köré figyelmeztető körnek, amiből Chenoweth-ék és szomszédaik nem léphetnek ki. Mert akkor meghalnak. Kétszer harminc percben ennyi infót tudunk meg. Persze az információvisszatartás klasszikus feszültséggeneráló eszköz egy horrorban, a gond az, hogy a Teacup esetében minden más pocsolyasekély, de olyannyira, hogy hamar alávág a néző érdeklődésének. A karakterek egydimenziósak (sztoikus anya, megcsömörlött, cinikus apa, fura fiú, okos lány), a dialógusok botegyszerűek, a cselekményvezetés meg annyira lassú, hogy egy csigaversenyben is veszítene. Sorozatnál alapszabály: az első élmény a legfontosabb, az hagy nyomot a nézőben, így meg kell ragadni a figyelmünket, hatásosnak, izgalmasnak kell lenni. A Teacup első része ezen a téren megbukik, pontosan azért, mert tudja hogy még hét rész hátravan, lehet húzni a mézesmadzagot. A családra leselkedő veszély definiálatlan és semmilyen. Ez nem az „ismeretlentől való félelem” kiemelése, hanem a néző türelmének olcsó tesztelése. De kérdem én, mi oka lenne bárkinek is a következő epizódra kattintani vagy várni azt, amikor az első fél-fél óra csak a néző idejét vesztegeti és csak az utolsó percre dob be valamit csalinak? A tartalomtenger végtelen árjában, amiben látványosabb, ötletesebb, hangosabb és jobb sorozatok sokasága verekszik figyelmünkért. Az időnkért, amiből nincs annyi, hogy az összeset megnézzük. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy játékfilmként mennyivel feszesebb, fókuszáltabb, céltudatosabb lenne a Teacup, mint egy levegőben lógó „miniszériás” semmiként. Ez így egy csökevény, egy tisztesen kinéző, tisztesen megrendezett, tisztes színészeket (Yvonne Strahovski, Scott Speedman) felvonultató, unalmas, se-íze-se-bűze csökevény. Random harminc oldal egy könyvből (ironikus, hogy Robert McCammon regényén alapszik). Nekem pedig nincs türelmem az üres időhúzásra. Tessék valódi filmeket és sorozatokat csinálni, ne a két szék közé eső „kontentet”. 2024. október 14. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/teacup-kritika
