Képzeljük el, hogy a háborúk repülő tankokkal, biciklire szerelt géppuskával és tankokat megsemmisítő robogókkal folynak. Szörnyen abszurd lenne, pedig ezeket a fegyvereket az elmúlt évszázadban mind megépítették. A halál bringán érkezik A lánchajtású, gumiabronccsal rendelkező biciklik 1880-as évek végi megjelenése után nem kellett sokáig várni, hogy a britek és az amerikaiak felfedezzék az eszköz előnyeit, és harci járműveket fejlesszenek belőlük. Fotó: Windsor Magazine Az egyik első, kerékpárra szerelt fegyver fotóját a brit Windsor magazin egyik, 1898-ban megjelent számában találjuk. A tandem bicikli és tandem tricikli hátsóján egy, illetve két Maxim figyel. Fotó: Windsor Magazine Egy évvel később készült egy páncélozott, négykerekű (Simms’ Armoured Quadricycle névre hallgató) bicikli, rajta a fentebb már látott 7.62 mm-es Maximmal, aminek nyergében elég furán fest egy szürke öltönyös, fekete kalapos, célzó úriember, de hát egy brit a harcban is úr: Fotó: R/C Tank Combat A New York-i Pope Manufacturing Co. az első világháború idején már a kormány közepére szerelt egy Colt géppuskát, nem szórakoztak a harmadik, illetve negyedik kerékkel. Nem igazán hisszük, hogy ezzel jól lehetett volna célozni. Fotó: WW2Aircraft A gyilkos gyűrű, a századforduló szerencsejátékosainak legjobb barátja Fotó: Gizmodo A Dyson LePetit Protector Ring egyike a világ legkisebb működő revolvereinek, ennek köszönhetően a szerencsejátékosok száz évvel ezelőtt előszeretettel vásárolták, hogy egy csúnyán elfajuló csetepatéban megvédhessék magukat. Öt- és hatlövetű változatban is gyártották. A minden bizonnyal nem halálos, de kellően ijesztő fegyver nem utolsósorban szép és ritka is, egy hibátlan példánya néhány évvel ezelőtt hárommillió forintnak megfelelő összegért cserélt gazdát. Az óriáskerekű tank Fotó: Wikimedia Commons A Cár-harckocsiként ismertté vált, Nyikolaj Lebegyenko, Nyikolaj Zsukovszkij, Borisz Sztyecsin és Alekszandr Mikulin által tervezett hatvan tonnás járművet két, egyenként 250 lóerős Sunbeam-motor hajtotta, de ez is kevés volt ahhoz, hogy az eredetileg nagy árkok áthidalására tervezett, tízfős személyzettel bíró jármű ne bukjon el az első teszten. Fotó: Circvsmaximvs Az 1914-1915-ben épült, kilencméteres első kerekekkel rendelkező tank az 1915 augusztusában elvégzett tesztek során hátsó kerekeivel csodaszépen elásta magát a talajban, az első kerekek pedig képtelenek voltak kihúzni. A következő nyolc évet mozdulatlanul, a sárba ragadva töltötte, 1923-ban szállították el és darabolták fel. Fotó: WarThunder A monstrum egyébként 150 milliméteres hajóágyúval és két 7.62 mm-es Maxim géppuskával volt felszerelve. Antonov A-40, a szárnyas tank Fotó: Wikimedia Commons A terv alapját az 1941-1942-ben gyártott, alig négy méter hosszú T-60 könnyűharckocsi adta volna, amelyet maga Oleg Antonov alakított tankká ahelyett, hogy a korábban már több kísérletben bizonyított megoldást alkalmazták volna, melyben a tankot csak egy bombázóra csatolták, majd az a kioldás után ejtőernyővel érkezett a harctérre. Ez a világháború során persze hátrányt jelentett volna, hiszen a tank és az azt szállító repülőgép külön-külön személyzetet követelt meg. Fotó: Technogeek Antonov tehát előbb egy kétfedelű repülőgépszárnyat szerkesztett a tankra, de a többi műszaki jellemzőt illető információk a fennmaradt leírások hiányában eléggé eltérőek: a legtöbben egy bölcsős szerkezetet emlegetnek, amely lehetővé tette, hogy leszállás után a tank belsejéből választhassák le a szárnyakat, a jármű irányítását pedig a levegőben is a tank botkormányával végezték. A mindössze egy példányban elkészült T-40 1942-ben egyetlen próbarepülést is végrehajtott, amelyet követően biztonságosan földet is ért, de a programot nem folytatták. Az ötlet egyébként korántsem volt új, az amerikaiak a harmincas évek elején kísérleteztek hasonló eszközzel: Fotó: Modern Mechanics And Inventions, 1932 július A második világháború legszarabb ötlete Fotó: RPG Codex Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) elődje, a második világháborúban működött OSS a francia ellenállók számára fejlesztette ki a Who Me (Ki? Én?) névre hallgató bűzbombát, hogy azzal jó büdössé tegyék a német tiszteket. A Who Me-nek erős fekáliaszaga volt, és iszonyú magas koncentrációban tartalmazott egy kéntartalmú szert, amit a palack pumpás szórófej ellenére közel lehetetlen volt irányítani, így az ellenállónak is minimum olyan visszataszító szaga lett, mint a náci célpontnak. Az anyagot két hétig használták. A repülő dzsip Fotó: AviaDejaVu A Hafner Rotabuggy nevet viselő brit koncepció alapját a második világháború ikonikus terepjárója, a Willys MB adta, amelyet Raoul Hafner alakított repülésre képes eszközzé. Fotó: AviaDejaVu A földi és légi irányítást nem tudta egy kezelőszervbe sűríteni, így külön ember kellett a légi és földi irányításhoz. A Rotabuggyval 1943 novembere és 1944 szeptembere közt három tesztet bonyolítottak le, melyek során összesen alig néhány percet repült, de 120 méteres magasságban biztonságosan tudott haladni, sőt, tartotta az óránkénti 105 kilométeres sebességet. Fotó: Oldtimer.ru A csapatszállító vitorlázógépek megjelenése miatt a repülő dzsip azonnal szükségtelenné vált, a projektet leállították. A furnér koporsó Fotó: ModDB A szovjetek a Hoth-i csatát bemutató A Birodalom visszavág előtt majdnem negyven évvel NKL-26 néven már megcsinálták a hójárót, aminek végül jóval kisebb szerep jutott, mint a klasszikus sci-fiben. Fotó: Acemodel A 7.62 mm-es gépágyúval felszerelt, furnérlemezből készült, bár elöl tíz milliméter vastag páncéllal védett szánt a Svecov M-11G jelű, száz lóerős repülőgépmotor hajtotta, amelynek különböző változatai többek közt a szovjet Yakovlev Yak-sorozat több tagjában is megtalálhatóak voltak. A hómentes környezetben, sítalpak helyett kerekeket viselő NKL-26 elég esetlenül hatott. Fotó: Acemodel Gumitankok Korábban bővebben írtunk az amerikai hadsereg azon alakulatáról, amely a második világháború több nagy csatájában is felfújható tankokat, csapatszállító teherautókat, légvédelmi ágyúkat és ejtőernyős alakulatokat használt az ellenség megtévesztése céljából, de néhány lánctalpas teherautóra szerelt óriáshangfallal emberek, mozgó járművek, zúgó fegyverek vagy épp hídverés hangjait is küldték a harcvonal felé. Munkájuk sikere kérdéses, de mindenképp megérdemelnek egy helyet a listában. Harci robogó Fotó: Elfnet A legendás olasz robogó, a Vespa 150 köbcentiméteres modellje 1956-1962 között a francia légideszantosok mobil páncélvadászaként is szolgált. A klasszikus forma megváltoztatása nélkül a 150 TAP a könnyűnek számító – mindössze ötvenkét kilós – amerikai M20-as (75 mm) löveget kapta meg, melyet méretéből adódóan egy kicsit talán furcsán szereltek be, hiszen az első szélfogóba vágott résből kikandikáló löveg akár a Prérifarkas egyik fegyvere is lehetne a kengyelfutó gyalogkakukk ellen. Fotó: Wikimedia Commons Az ülés alá hat, egyenként tíz kilós lőszert helyeztek, így a löveggel együtt összesen több, mint száztíz kilóval nőtt a szállítandó teher, nem beszélve a katona testsúlyáról, felszereléséről és fegyveréről. A nagymértékben megnőtt terhelés ellenére a hat lóerős motort nem cserélték erősebbre, de legalább a páncélozás lehetőségét elvetették. Fotó: Elfnet Az Algéria visszafoglalása során mobil páncélvadászként használt járművek mindig párosával jártak, egyikük a löveget és hat lőszert, másikuk pedig tíz lőszert szállított. Fotó: Wikimedia Commons Mivel a robogóról – főleg menet közben – lehetetlen volt tüzelni (kacsázás,vagy egy kellemetlen esés lett volna az eredmény), így a bevetés helyén előbb le kellett emelni a löveget, felállítani az eredetileg .30-as Browning géppuskához készült háromlábú állványra, később pedig mindent visszapakolni. A vállukra vetett M20-assal menekülő gyalogos alakulatok emiatt rövidtávon sokkal gyorsabban kereket tudtak oldani, a franciák fejében pedig kezdett megfogalmazódni a gondolat, hogy annyira talán mégsem volt jó ötlet beruházni ebbe a nyolcszáz talján robogóba. Fotó: Wikimedia Commons A műúton akár óránként hatvanhat kilométert is megtenni képes Vespa a harcmezőkön valószínűleg elég kevés jó állapotú úton járt, a terepen pedig egy igazi szenvedés lehetett vele haladni. Fotó: Elfnet Ennek a kellemetlenségnek persze oka volt maga a konstrukció is, hiszen egy, a kerékjáratba szorult faág, vagy nagyobb mennyiségű sár is elég volt ahhoz, hogy az ember a pokolba kívánja az egészet. Fotó: Wikimedia Commons 1962 márciusában aláírták az eviani egyezményt, Algéria elnyerte függetlenségét, a 150 TAP-okat pedig olyan gyorsan kivonták a hadrendből, mintha ott sem lettek volna. A szerencsétlen kémmacska Fotó: Today I Found Out A CIA által a hatvanas években végzett Operation Acoustic Kitty művelet keretein belül macskákat képeztek ki arra, hogy segítsenek lehallgatni néhány célpontot. Természetesen ehhez szükség volt némi műtétre is, mely során a macskák fülkagylójába mikrofont, nyakukhoz rádiós jeltovábbítót, gerincük vonalán pedig egészen a farkuk hegyéig pedig egy hajlékony antennát vezettek volna végig. Fotó: Today I Found Out A macskák azonban nem vitték túlzásba az együttműködést, és nem tudták leküzdeni genetikailag kódolt tulajdonságaikat, így a több éven át tartó, húszmillió dolláros projekt meglepő véget ért: az első, felkészített állatot egy park szélén engedték el, de ahelyett, hogy a macska a két közeli padon ülve beszélgető férfi felé indult volna, inkább az úton sétálgatott, ahol azonnal elütötte egy taxi. Korábbi cikkünk a modern hadviselésben szerepet játszó állatokról itt érhető el. A Halál Csókja Fotó: International Spy Museum Negyven éve bizonyára minden amerikai kémnek elmondták, hogy különös figyelmet fordítson a környezetükben rúzst használó nőkre, hiszen ez az átlagos kozmetikai cikknek tűnő 4.5 mm-es kaliberű, egyetlen lövésre képes fegyver a hidegháború alatt a KGB egyik laboratóriumában született. Zseblámpával ölni Az észak-koreaiak nem igazán szórakoznak sokat, ha fegyverekről van szó, jelen esetben például James Bond-ot megszégyenítő eszközzel, egy mezei zseblámpába épített háromlövetű pisztoly segítségével próbálták meg meggyilkolni az országból délre disszidált aktivistát, a Szabad Észak-Korea Harcosai vezetőjeként ismert Park Szanghakot.
