2025 Október A katasztrófaipar útvesztőjében – The Lost Bus

A katasztrófaipar útvesztőjében – The Lost Bus



Matthew McConaughey újra vásznon – vagy legalábbis képernyőn. A The Lost Bus-ban a 2025-ös „nagy visszatérés” élményét ismét egy tőle megszokott, keményvonalas délvidéki férfitípus küzdelmében kapjuk, ezúttal egy – nem is olyan rég – megtörtént természeti katasztrófa központi macsójaként, kifejezetten streamingen, ahol – ahogyan az lenni szokott – a kanapéra szegező akció próbál érzékenyen nyúlni a valósághoz, de nem tudja leplezni, hogy kizsákmányolja azt.


2018. november 8-án, az észak-kaliforniai Butte megyében, emberi mulasztás és környezeti tényezők együttese vezetett a Camp Fire névre keresztelt erdőtűzhöz. A Camp Fire az amerikai történelem legsúlyosabb természeti katasztrófái közé tartozik: 85 ember vesztette életét, Paradise városa pedig szinte teljesen megsemmisült. A hatalmas pusztítás még mindig frissen él az emlékezetünkben, hiszen az eseményeket, a város lakóinak sorsát több dokumentumfilm is feldolgozta (Fire in Paradise (2019) és a Rebuilding Paradise (2020)), Lizzie Johnson könyve, a Paradise: One Town’s Struggle to Survive an American Wildfire pedig egyes túlélők konkrét történeteit mutatja be. Egy ilyen történet lett a The Lost Bus cselekményének alapja is, amiből a nagyszabású filmjeiről ismert Paul Greengrass a Camp Fire első játékfilmes feldolgozását valósította meg.

A The Lost Bus valós személyeket helyez fókuszba: Kevin McKay (Matthew McConaughey) buszvezető és Mary Ludwig (America Ferrera) tanár huszonkét gyermeket menekítettek ki iskolabusszal az erdőtűzből.
Greengrass számos filmje – Philips kapitány (2013), Július 22. (2018) – nyúl megtörtént tragédiákhoz. Sőt, a rendező szinte minden valós történéseken alapuló filmje valamilyen 2000 utáni tragédiával-katasztrófával foglalkozik, a 911-től kezdve egészen a Camp Fire-ig. Ítéljük meg bárhogy a kivitelezést, a vállalás figyelemreméltó; mondanunk sem kell, milyen óriási a múlt század borzalmait szemléltető filmkorpusz, a 2000-es évek eseményei pedig a Greengrass-félék által kaphatnak majd helyet a filmtörténetben.


A The Lost Bus alkalmas lehet arra, hogy többeket kezdjen el foglalkoztatni az erdőtüzek, a klímaváltozás kérdése,
sőt – és ez kapcsolódik legszorosabban a játékfilmes kerethez – még ha igen felületesen is, de legalább érzéki szempontból közelebb juttathat minket a katasztrófa szorult helyzetéhez, hogy megpróbáljunk együtt érezni mindazokkal, akik átélték, és reflektáljunk saját magunkra – mi hogyan tudnánk helytállni hasonló helyzetben, milyen döntéseket hoznánk, fel lehet-e egyáltalán eléggé készülni egy iskolában a természeti katasztrófákra?


A konstruáltságból adódóan a rendezőre jellemző dokumentarista jegyek – az ide-oda kapkodó, remegő kamera, a spontánnak tettetett kompozíciók – nem a valóság ábrázolását, hanem valós érzelmek, érzetek kifejezését adják. Mintha a tűzoltók mentális állapotát is aláhúzná az egymásnak feszülő formanyelvi káosz, és a mégis kiérződő tudatos választása annak, hogy mit és hogyan mutat meg a film. A hatóságok is csak látszólag válnak eggyé a fejvesztett káosszal, valójában kénytelenek minden lépésüket kiszámolni, jól irányzottan fókuszálni, ahogy a kapkodó kamera is tudatosan képez kereteket a zűrzavarban.

A buszba a gyerekekkel együtt zsúfolódik a nézőpont,
ami ugyanúgy próbálja megtalálni a kiutat, ahogy az iskolabuszt vezető felnőttek a véletlenszerűen belobbanó lángok és beszivárgó füst szorításából. Futótűzként illannak el az erkölcsi korlátok, és a busz falát megcsapó lángok mellett hasonlóan a semmiből tűnnek fel fegyveres fosztogatók, erőszaktevők, akikről nem tudni, hogy a helyzettel élnek-e vissza, vagy csupán a bőrüket mentik.

A fikciós forma olyan szimulációszerű narratívát teremt, amiben a nappalinkból egy adrenalin-dús útvesztőbe kerülünk, csak az a gond, hogy a forma önmagában nem elég, bezavarnak a műfaji konvenciók. A Camp Fire játékfilmes feldolgozása magától értetődően valahol a katasztrófafilm, a túlélésre fókuszáló narratívák területére pozicionálódik – még akkor is, ha látszatra nem (csak) a szórakoztató, attrakciós jelleg a célja, hanem valamiféle társadalmi célú filmkészítést próbál megvalósítani.


A The Lost Bus a műfajiság mentén a szórakoztatás és az „önzetlen” dokumentatív szándék határmezsgyéjén áll.
Előbbihez viszont – a szórakozáshoz, az élményhez (ami megtörtént tragédiáknál már önmagában problémás szóhasználat) – azonosulható, élvezettel figyelhető figurákat kell állítani az események középpontjába, gyakran sztárokat.

McConaughey ismét jó választásnak bizonyult a délvidéki szikár, kiégett férfitípushoz, bár kissé erőltetettnek hathat, hogy a visszatérést jelentő 2025-ös évben eddig mindkét szerepe – a The Rivals of Amziah King méhész-bluegrass zenész főhősével – erre a típusra esett. A True Detective első évadában méltán elhíresült Rust Cohle, a Mielőtt meghaltam főhőse, de még egy olyan szofisztikáltabb szerep, mint a Csillagok között is ezen a röppályán mozog, vagyis Matthew McConaughey megint egész jó, csak megint ugyanabban: morálisan kérdőjeles, szűkszavú, kemény férfi, akinek fokozatosan felsejlő fájdalmai a személyes nyomorból valamiféle univerzális igazság felé mutatnak.


A meghamisított szubjektumra, az ál-áldozatokra bevett hollywoodi megoldás, hogy a természeti erők gyakran költői párhuzamba kerülnek a hősök lelkivilágával, akár a teljesen fiktív katasztrófák (The Rains of Ranchipur, Armageddon) vagy a megtörtént katasztrófákban elhelyezett fiktív karakterek (Titanic) esetében. Ezek a filmek példázzák, ahogyan

a tömegfilm a melodrámai érzelemfokozáshoz használja a természeti erőket.
Megtörtént tragédiák esetében a szórakoztató keret egyszerre járhat profittal, miközben pont az „eladhatóság” miatt hívhatja fel széles körben a figyelmet különböző, valós társadalmi problémákra, erdőtűz esetében például a klímaváltozásra. Így bármelyik nagy stúdió könnyen bújhat a társadalmi cél mögé, ha megvádolnák egy tragédia kizsákmányolásával. Ezt a kettősséget, az anyagi sikert hozó érzékenyítés morális dilemmáját nem most fogjuk feloldani. De mit kezdjünk azzal, mikor a katasztrófa is valós, és az azt átélt személyek is, akik helyén sztárokat látunk, szájukba adott szövegekkel?


A dokumentarista jegyek, a tettetett-amatőr gesztusok sikeresen leplezik a mesterkéltséget – mintha a jól megírt szöveget elfednék a rosszul komponált képek. A véletlenszerűséghez passzol az is, hogy végül nincs kiemelt szubjektum,

a főhős buszvezető központi szerepére vezérfonálként fűződik fel a senkiről sem igazán, ezáltal mégis mindenkiről (a katasztrófa összképéről) szólni akaró narratíva.
A film bizonyos pontjain mintha úgy próbálná feloldani a nézőpont problémáját, hogy merészen emberteleníti azt. Időnként szabadon pásztázunk, egy ponton az égből figyelhetjük a letörőben lévő áramvezetéket, majd mi magunk lehetünk a tűz, nem is egyszer – VR-szerű élmény, animált, pusztító utazás a katabatikus szelek szárnyán. A tűz-POV viszont nem a fellazított perspektívák természetességét, hanem pont a látványfilm-jelleget hangsúlyozza.


Kevin McKay karakterének magánéleti problémáiban olyan univerzális mondanivaló körvonalazódik, ami ráilleszthető az erdőtűzre, anélkül, hogy romantizálná azt. A film legerősebb jelenete, amikor a tűzoltóparancsnok a sajtótájékoztatón megjegyzi, hogy a tüzek egyre nagyobbak, majd végszóként hozzácsapja: „átkozottul bolondok vagyunk, ez az igazság.” Ezután a cikázó kamera rövid időre elkapja a közművek fejesét – a tűz valódi okozóit, a nagyvállalatokat, a kizsákmányolást, vagyis: az emberi döntést. 2018 őszén Kaliforniában rekordalacsony volt a talajnedvesség, a növényzet extrém módon kiszáradt, a hegyekből erős szelek fújtak a völgyek felé. Számos külső tényező alapozta meg a katasztrófát, a tragédiát végső soron mégis az emberi mulasztás okozta: a Pacific Gas and Electric Company nem tartotta megfelelően karban a berendezését, a szélsőséges időjárás ellenére sem kapcsolta le időben az áramot.


Hasonlóan számol be Kevin az életéről, a fájdalmas gyermekkorról mint külső, megalapozó körülményről, de legnagyobb fájdalmát annak a döntésnek köszönheti, hogy hosszú évekig nem beszélt az apjával – addig, amíg már lehetősége sem maradt rá.

A valós erdőtűz többletjelentése az elkésettség, ami éppúgy jelentős főhősünk életében, mint a klímaváltozásban.
A gondterhelt sors számos külső tényezőből fakad – de rengetegszer csak rajtunk múlik, hogy mindezt, mint az elszáradt természetet, időben megóvjuk-e a visszavonhatatlan pusztulástól. Az idő, az elmúlás és a személyes felelősség úgy mutatnak átjárást szubjektív és univerzális tapasztalat között, hogy az feloldja az ellentmondást a dokumentarista stílusú fikció jól komponált realizmusában.

A The Lost Bus összképe hamis marad, és így is a stúdiók jártak a legjobban, de az örökérvényű mondanivalótól kevésbé lesz problémás élvezni az ugyanolyan – de ugyanolyan jó – Matthew McConaugheyt és az erdőtűz-útvesztő hullámvasút-narratíváját.

2025. október 30.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/the-lost-bus-kritika