A kém, aki szeretett engem – Az ügynökség Megérkezett a SkyShowtime legújabb durranása, a nagyobbnál nagyobb nevekkel megpakolt kémsorozat, Az ügynökség (The Agency). A francia Le Bureau des Legendes (A legendák hivatala) amerikai feldolgozásából megtudhatjuk, mennyire nehéz a titkos ügynökök élete, főleg, ha közben szerelembe is esnek. Ha van olyan filmes alzsáner, amit már a westernnél is többször feldolgoztak, kiparodizáltak, újraértelmeztek és összességében agyonhasználtak, akkor az a kémfilm. A műfaj megszületését már a némafilm érájától datáljuk, de népszerűségét Alfred Hitchcock olyan filmjeinek köszönheti, mint a 39 lépcsőfok vagy A férfi, aki túl sokat tudott, amik nemcsak a thriller, de a brit filmgyártás megkerülhetetlen klasszikusaivá is váltak. Később a 60-as években a 007-es ügynök, vagyis James Bond karaktere és a hozzá köthető mozik (Dr. No, Oroszországból szeretettel, Goldfinger) tették széleskörűen menővé a kémeket, akik már inkább sármos, nőcsábász, tömeggyilkos playboyok lettek, mintsem a névtelen, hazájukért az életüket is feladó katonák. Ezután napjaink streamingkorszakába ugorva azt tapasztalhatjuk, hogy minden eddiginél több kém kontent készül ezekre a platformokra, amiket többnyire négy nagyobb kategóriába lehet sorolni: a James Bond-filmekre hajazó akció-blockbusterek, az Austin Powers és a Kingsman nyomvonalán haladó vígjátékok, a Jason Bourne- és Jack Bauer-féle szikárabb akció-thrillerek, és végül a John le Carré regényadaptációkhoz kötött, a hírszerzést és az ügynökmunkát többnyire realisztikusan ábrázoló paranoiathrillerek, mint Az üldözött vagy a Suszter, szabó, baka, kém. Míg a streamingszolgáltatók tartalmi túlkínálatában inkább az első 3 kategóriát részesítik előnyben a pörgős, ingergazdag stílusuk miatt, addig a klasszikus kémfilmek komótos, kimért tempójuk miatt kevesebbeket érdekelnek, miközben ezek a művek mutatják be legpontosabban, miről is szól ez a műfaj. Így üdítő volt tapasztalni, hogy a legújabb skyshowtime-os, nagyformátumú politikai kémthrillersorozat, Az ügynökség leginkább az utolsó kategóriába esik. A francia gyártású A legendák hivatala amerikai remake-je egy CIA-ügynök, Martian (Michael Fassbender) karakterét követi, aki kénytelen megszakítani beépülését, és visszatérni az ügynökség londoni főhadiszállására. Amikor hátrahagyott szerelme, Samia (Jodie Turner-Smith) újra felbukkan Londonban, a románc ismét fellángol. Karrierje, valódi identitása, küldetése és vágyai között hatalmas belső csata kezdődik, amivel nemcsak magát, de szeretteit és ügynökségét is veszélybe sodorja. Eközben a CIA londoni részlegének Fehéroroszországban bevetett ügynöke, Coyote lebukik, és az ellenséges erők markába kerül. A frissen visszatért Martiannek, Henrynek (Jeffrey Wright), a műveleti igazgatónak és Boskonak (Richard Gere), a londoni részleg vezetőjének össze kell szedniük legjobb trükkjeiket, hogy kiszabadítsák a fogvatartott ügynököt, mielőtt Oroszország kiszedi belőle az ügynökség legféltettebb titkait. A sorozat egyik rögtön szembetűnő szexepilje, hogy mennyi minőségi A-kategóriás színészt sikerült hozzá összecsődíteni. Fassbender, Wright, Gere és Turner-Smith mellett állandó mellékszerepekben még Katherine Waterston, Harriet Sansom Harris, John Magaro, Kurt Egyiawan, Dominic West és a Paddington filmek Mr. Brownja, Hugh Bonneville is tiszteletét teszi. Ez a stáb már önmagában ad egy olyan prémiumérzetet az egész szériának, ami azt sugallja, hogy nemcsak egy sokadik kémsorozatot néz az ember, hanem egy tényleg legjobb összetevőkből összerakott művet. Így pedig igazából nehéz bárkit is kiemelni, mert szinte egyetlen gyenge láncszem sem szorult a szereplők közé. Talán a kevésbé ismert arcok közül Kurt Egyiawan emelkedik ki legjobban a hátborzongatóan emlékezetesre sikerült ellenséges ügynök, Osman szerepében. A minőség nemcsak a színészi felhozatalból, de a széria egész látványából is sugárzik. Úgy tud megteremteni egy nagyívűnek és globálisnak érződő történetet, hogy pár fehéroroszországi és ukrajnai kitérő mellett szinte csak Londonban játszódik a cselekmény, szóval elfelejthetjük a szokásos James Bond-os, félóránként új kontinens klisét. Nincs is rá szükség, mert a brit főváros is remekül szuperál az „üldözős” vagy „követős” akciójelenetekhez. Emellett pedig a különböző helyszínek és az egész környezet hibátlanul simul bele a sorozat minden sarkon veszélyt rejtő világába, miközben mesélnek is róla. Összességében Az ügynökség egész kiállítása gyönyörű és stílusos, amiért többek között olyan rendezők feleltek, mint Joe Wright (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) és Neil Burger (Csúcshatás, A lápkirály lánya). De a csilli-villi felszín alatt a címmel ellentétben kevésbé az ügynökség, hanem a főszereplő, Martian személyes konfliktusa áll, ami nem másból ered, mint a szerelemből. A főcím alatt hallható szám (Jack White – Love is Blindness) is aláhúzza a sorozat fő motívumát, vagyis hogy az eddig feddhetetlen, halálprofi titkosügynök páncélján a legégetőbb vágy ejt rést, ami egyre nagyobbra tágul, ahogy a férfi kezdi magához engedni szerelmét, akit az országának kormányügynökei tartanak sakkban. Az idő előrehaladtával Martian a lányával, Poppyval (India Fowler) is próbálja bepótolni a kimaradt apai éveket, viszont ezzel csak továbbássa a saját és szerettei sírját. Szóval nagyon leegyszerűsítve: a család vs. munka, szerelem vs. szolgálat, érzelem vs. érzelemmentesség szintű identitáskrízisekkel kell Fassbender karakterének megbirkóznia, amiket egészen parádésan vezetnek végig az írók az évadon. Azt is érdemes viszont észben tartani, hogy Az ügynökség egy remake, ami az alapanyagát kisebb változtatásokkal eddig egész hűen követi. A vezető írók, Jez és John-Henry Butterworth (A holnap határa, Az aszfalt királyai) az „ami eddig működött, azt nem kell megjavítani” elvét vallva írták meg a sorozatot, így az eredeti sztori főbb pontjaihoz eddig nem nyúltak. Ez nem is lenne akkora baj, ha a sorozat nem diktálna baromi ráérős tempót. A korábban vázolt lebukott ügynök kimenekítése, amit más sorozatok lehet, letudnak pár epizódban, Az ügynökség az egész első évad fő konfliktusának teszi meg. Ez se lenne feltétlen baj, de az alkotók sajnos nem tudták 10 epizódon keresztül érdekfeszítően mesélni ezt a szálat, főleg ha még csavarokkal se szolgál a cselekmény. Erre rátesz, hogy hiába van tele a széria tehetséges arcokkal, ha karaktereikkel nem kezd sokat a történet. Martian figuráján kívül senkiről se tudunk meg igazán semmi lényegeset, csupán az átlagnál jobban írt dialógok és a színészek játéka visz valamennyi színt az alulírt karaktereikbe. Martian karakterdrámáján és az ügynökség válsághelyzetén kívül egy harmadik történetszál is bővíti a szériát, amiben egy Danny nevű lányt (Saura Lightfoot-Leon) szervez be a CIA abból a célból, hogy első bevetéseként épüljön be egy iráni kutatócsoportba, és nyerje el egy tudós bizalmát. Alapból ebben a szálban is lenne szufla, hiszen Danny szemén keresztül ismerjük meg igazán, hogyan válik valaki egy valódi beépített ügynökké, milyen áldozatokkal jár ez a hivatás, és milyen rizikós kötéltáncot is jelent, hogy konstans csak egy hajszál választ el a lebukástól. Sajnos viszont az egész évad alatt nem kapunk választ olyan miértekre, hogy a lány milyen megfontolásból választotta ezt az életet, vagy miért is olyan fontos a küldetése. Ezektől a levegőben lógó kérdésektől nem titokzatossá vagy izgalmassá, csupán frusztrálóvá válik ez a szál is, ami a tétek súlyát is rontja. Másrészt pedig Danny története szinte teljesen független a fő száltól, így az amúgy számos hatásos pillanat ellenére is fölöslegesnek érződik. Igazából a sorozattal szembeni fő kritikát is ez foglalja össze. Profin rendezett, írt és eljátszott történet, amiben szinte mindenen ott áll a „jövő héten folytatjuk” tábla. Ez persze cliffhanger szempontjából előnyös szerkezet, de ha egy széria ennyire kevés kiemelkedő pillanattal és feszültséget fenntartani tudó elemmel operál, ott mindig kétséges, hogy a folytatásban is hozni tudja-e a kitűzött színvonalat. Ráadásul manapság a sorozatévadok közötti 2-3 éves szünetekkel messze nem annyira biztos, hogy a rajongók is ki fognak tartani a későbbiekben. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy a széria lelkét és lényegét adó Martian karakterdrámája tényleg annyira kompetens és központi, hogy tudja feledtetni a gyengébb elemeket, de a már berendelt második évadban mindenképp érdemes lesz kiköszörülni a csorbát feszesebb cselekményvezetéssel és erősebb karakterizációval a mellékszerepekben. Az ügynökség annak a sorozatnak tűnik, amit néhány év múlva a 3. vagy 4. évadánál (ha megéri), számos karakterfejlődés és sorsdöntő esemény után valószínűleg biztosabb szívvel lehet majd ajánlani bárkinek. Jelenleg viszont olyan szakaszában tart a történet, amiért a hardcore kémfilmrajongókon és a John le Carré életművet kívülről fújókon kívül nem biztos, hogy sokan tudnak majd rajongani, neadjisten hosszabb távon bevonódni. Akit már az lázba tud hozni, ha a főhős észreveszi, hogy követi valaki az utcán, valószínűleg élvezni fogja a sorozat lassú, de kétségtelenül hatásos építkezését, de mindenki más lehet, hogy jobban jár, ha nem rögtön vállalja el ezt a megbízatást. Az ügynökség február 10-től érhető el a SkyShowtime kínálatában. 2025. február 12. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/az-ugynokseg-kritika
