2021 December „A lámpa nem látja önmaga fényét, a méz nem érzi önmaga édességét” – The Humans

„A lámpa nem látja önmaga fényét, a méz nem érzi önmaga édességét” – The Humans



A The Humans egy újabb ékes példája annak, hogy az A24 stúdió nem a könnyen eladható történetekben, hanem a nehezen körbeírható emberi érzelmek filmrevitelében érdekelt. Stephen Karam kísérletező hangvételű alkotása egy kiváló adaptáció, de befogadása sokak számára okozhat nehézséget.

A színházi drámaíróként ismertté vált Stephen Karam első nagyjátékfilmjét stílszerűen saját, 2016-os darabjából, a Tony-díjas The Humans-ből adaptálta filmvászonra. A mindössze hat karaktert mozgató egyfelvonásos játék a Broadway-en hatalmas sikert aratott, a róla szóló kritikák hangosan éltették az invenciózus és a dramaturgia szempontjából is hangsúlyos babaház-szerű díszletet, a kiváló színészi játékot és a többrégetű történetet. A megfilmesítés hírére éppen ezért sokan felkapták a fejüket, az elvárásokat pedig az is növelte, hogy nemrégiben egy másik elsőfilmes rendező, Florian Zeller színpadról filmre adaptált alkotása, Az apa is remek fogadtatásban részesült.

Karam pedig felnőtt a feladathoz: képes volt az eredeti mű érdemeit oly módon átültetni a nagyvászonra, hogy az sosem érződik színpadiasnak, filmkészítéstől idegennek. A rendező a saját színdarabját egy filmnyelvileg is érdekes és egészen különleges alkotássá tudta átformálni.

A The Humans története a felszínen egy egyszerű hálaadásnapi, családi összejövetel annak minden előnyével és hátrányával.
Az ínycsiklandó fogások kíséretében folytatott beszélgetések és az együttlét során elkerülhetetlenné váló családi perpatvar a filmalkotók kedvelt témái, ezekből pedig itt sem lesz hiány. A Blake család tagjai egy lakásavatóval egybekötött ünnepi vacsora keretében gyűlnek össze. A párkapcsolatban élő Brigid (Beanie Feldstein) és Richard (Steve Yeun) New York kínai negyedében vásároltak lakást. Az egyelőre még üresen kongó, sötét belvárosi ingatlanba invitálják a lány családtagjait, így a helyszínt bizalmatlanul kezelő apukát Eriket (Richard Jenkins), az utóbbi időben feltűnően érzékeny anyukát, Deirdre-t (Jayne Houdyshell), a sokszor elzárkózó Aimee-t (Amy Schumer) és a demenciában szenvedő nagymamát (June Squibb).


A komornak, már-már kísértetiesnek ható helyszínt látva persze hamar egyértelművé válik, hogy itt nem egy szokásos „bazi nagy lagzinak” leszünk a tanúi, sokkal inkább egy másik A24-es alkotás, a Krisha szívbemarkoló és keserű hálaadásnapi történetéhez hasonló narratívát követünk. A rendező azonban – nagyon helyesen – csak lassan csepegteti nekünk az információt. Ennek köszönhetően a filmet finoman körbelengő feszültség végig jelen marad,
a család tagjaiban megbújó aggályok és egymás közt feszülő ellentétek pedig fokozatosan eszkalálódnak látványos konfliktussá.
A történet kizárólagos helyszíneként a megviselt lakásnak is kiemelt szerep jut. Az itt-ott beázott falak, a kopogó-nyikorgó csövek, az évek alatt meghalványult tapéta nem csak hangulatfokozó elemként vannak jelen, de a karakterek belső félelmeinek, frusztrációinak is egyfajta kivetülései. Elsőre furcsának érződik, de az alapvetően zárt szituációs családi drámaként működő cselekmény a közegábrázolás és atmoszférateremtés tekintetében egészen váratlan helyről, a horrorfilmek és pszichológiai thrillerek világából kölcsönöz. Azonban a szorongáskeltés itt sosem csap át szürrealitásba, a félelmek ugyanis nem a fantasztikumban, hanem a realitásban gyökereznek. Eriket, az apukát például rémálmok gyötrik és pánikszerű rémületet képes kiváltani belőle egy-egy nyikorgó ajtó is, ám mindez nem egy misztikus erő, pusztán saját kimondatlan titkainak és a rossz lelkiismeretének a számlájára írható.



A The Humans cselekményét továbbá végigkíséri a fény és a sötétség hangsúlyos szembenállása. A lehangoló belső udvarra néző lakás fénytelen tereit Brigid és Richard karácsonyi égőfüzérekkel, halványan derengő lámpákkal vagy éppen egy falra vetített holografikus tűzrakással igyekeznek kivilágítani, egyszersmind otthonosabbá tenni. Ám a zegzugos folyosók így is csak félhomályban láthatóak, olykor pedig egy-egy meghibásodott villanykörte is a sötétség térnyerését idézi elő. A fény és sötétség ilyen módon történő ábrázolása a család egyes tagjaira telepedő személyes szorongások, kimondatlan aggodalmak allegóriájává válik. Mindezzel az alkotók azonban nem a kilátástalanságot, hanem a sötétség mélyén pislákoló reményt, a mindennapi nehézségekkel való küzdelem szükségességét hangsúlyozzák. Egyszersmind a családi kötelék fontosságát, azt, hogy

egy-egy ember „fénye” milyen módon képes átsegíteni a másikat, amikor éppen a legnagyobbnak tűnik a sötétség.
Az eredeti Broadway-darabban minden helyszínt egyidejűleg láttak a nézők, így egy mindent látó szemként követhették az eseményeket. Ezzel szemben az adaptációban Karam már tudatosan irányítja a néző figyelmét egy-egy részletre, valamit kiemel, mást pedig takarásban hagy, így módosítva a jelentéstartalmat. A film legtöbb jelenetét statikusan, nagy távolságból rögzítették, mintha egy színdarabot látnánk, így amikor egy szűkebbre vett képet, egy-egy furcsának ható keretezést látunk, az adott jelenetnek is nagyobb jelentőséget tulajdonítunk.

Ezzel a módszerrel a rendező és a film operatőre, Lol Crawley hangsúlyosabbá tudták tenni egy-egy karakter személyes vívódását, sokszor már jóval ezelőtt, hogy az adott probléma ténylegesen felszínre került volna a társalgás során. A film korai szakaszában az anyuka, Deirdre több perces monológját láthatjuk. A kamera kitartóan őt figyeli, még akkor is, amikor nem ő beszél. A vacsora előtti egészségtelen nassolásba belefeledkezett anyukáról ekkor még nem tudjuk, hogy mennyire frusztrált amiatt, hogy képtelen lefogyni. Később visszanézve a jelenetet azonban értelmet nyer az a sok apró mozzanat, amit az alkotók eleinte magyarázat nélkül tártak elénk.



És, ha már szót ejtettünk Deirdre karakteréről, érdemes említést tenni a színészekről, akikre az erősen karakterközpontú történet miatt hatalmas feladat hárult. Szinte egytől-egyig brillíroznak a saját szerepükben, így hitelesen teremtik meg egy hosszú, közös múltra visszatekintő család illúzióját. A legemlékezetesebb alakítást az anyukát megformáló Jayne Houdyshell nyújtja, aki már az eredeti darabban is életre keltette ezt a karaktert.

Deirdre arcán a gyermekei iránti aggodalom, a személyét ért támadások miatti sértettség és családtagjai iránti szeretet állandóan váltják egymást, megszólalásai pedig hasonlóan változatos érzéseket generálnak a nézőben.
Egészen érdekes karaktert játszik Amy Schumer is, aki Deirdre lányaként egyszerre tud távolságtartó, titokzatos és közben mégis közvetlen lenni. A színészcsapat közül – kissé ironikus módon – talán éppen a manapság legfelkapottabb Steve Yeun-ra hárul a legkevesebb figyelem, mivel karaktere nem a család szerves része, Brigid párjaként inkább kívülállóként van jelen, aki igyekszik megteremteni a megfelelő környezetet a családi együttléthez.

Stephen Karam debütáló alkotása egy jó értelembe vett kísérletező jellegű adaptáció. Tökéletesen hű az alapműhöz, de tisztában van a film médiumával, azzal, hogy a mozgóképes szabályok újfajta történetmesélési eszközöket kívánnak meg. Azonban fontos kiemelni, hogy a The Humanst éppen ez a kísérletező jellege teszi sokak számára nehezen fogyaszthatóvá. A sötét jazz szabálytalan dallamaira hajazó dramaturgiája szokatlan, egyenetlen ívet ír le, a konfliktusok kiszámíthatatlanul, mintegy pulzálva jelennek meg. A céltalannak ható, felszínes fecsegéseket hirtelen kimondott igazságok, jelentőségteljes hallgatások és váratlanul kipattanó veszekedések váltják. A film túlnyomórészt komor látványvilága és atmoszférája szintén eltántoríthat egyeseket a megtekintéstől, a familiáris konfliktusok és félelmek pedig az Örökség óta nem voltak ilyen áthatóak. Azonban ha a néző ad neki egy esélyt és képes elfogadni a film által felállított szabályrendszert, akkor az idei év egyik legkülönlegesebb és legőszintébb lélektani drámáját köszöntheti benne.

2021. november 30.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/the-humans-kritika