Minden mai iskolás a 21. században született, a tanárok viszont a múlt évezredben. A mai általános és középiskolás diákok már nem nagyon éltek olyan világban, ahol nincs Google, ahol nem lehet mindent azonnal kikeresni az interneten. Már nincs szükségük akkora tudásmennyiségre, mint a korábbi generációknak, a tanárok szerepe pedig átalakul. A baj csak az, hogy nehéz pontosan meghatározni, mi is legyen a feladatuk, ha nem a lexikális tudás átadása. AZ IGAZSÁG UTÁNI VILÁGBAN ÉLÜNK Évtizedekkel ezelőtt egy egyetemről vagy főiskoláról kikerült embernek nem feltétlenül kellett élete végéig tanulni, hiszen nem áramlott ilyen gyorsan az információ. Ma viszont már sokkal nehezebb képben lenni a világ történéseivel és az új felfedezésekkel kapcsolatban, folyamatos tanulást igényel, ha valaki szeretné, hogy a világról alkotott képe releváns legyen. A felnőttek tudása már nem megkérdőjelezhetetlen, egy fiatal sokszor naprakészebb információkkal rendelkezik, mint az idősebb kolléga – mondta el előadásában Horváth Ádám, a Digitális Pedagógiai Módszertani Központ divízióvezetője. De mit taníthat egy pedagógus, amikor a diák gyakran sokkal frissebb tudást tud felmutatni, mint ő, aki még a tankönyvekben leírt tényeket akarja továbbadni? Fotó: iStock Szakértők szerint jelenleg a „post truth world”-ben, azaz az igazság utáni világban élünk, ahol az objektív tények kevésbé számítanak a vélemény kialakítása során, mint az érzelmek. Korábban az információszerzés módja is más volt: szótáraztunk, könyvtárba jártunk, egy saját szempontrendszer szerint válogattuk ki azt, ami számunkra fontos volt. Ezt a válogatást most az internet megteszi helyettünk, így már alapvetően egy szűrt verzióját kapjuk meg az igazságnak. Ez egy algoritmusok által kiválasztott objektív igazság, amivel alapvetően nincs gond, ha tudjuk, hogy erről van szó, és képesek vagyunk ennek fényében is kezelni, és nem készpénznek venni mindent, amit megtalálunk online. MEGTALÁLNI, MI AZ OBJEKTÍV IGAZSÁG Ez lehet a következő generációk nagy kihívása: a tanulási folyamat, amelynek során meg tudják találni az algoritmusok az objektív igazságot. A pedagógusok számára nyilvánvalóan ez nagyon nehéz, hiszen soha nem kellett az információkat ilyen szemmel nézniük, a fiatalabb generációk viszont már ebbe születnek bele. Mindezt könnyű szemléltetni az OECD országok olvasókészség-besorolásával: a lista egészen 5-ös szintig osztályozza a szövegértést, ami már a komplex, hosszú szövegek megértését jelenti, míg az 1-es a teljes analfabetizmust. A mesterséges intelligencia jelenleg valahol a 3-as szint felett teljesít, ezért minden olyan diák, aki nem éri el a 3-ast, kiszolgáltatott az internetes algoritmusoknak. Az oktatás célja egyértelműen az, hogy arra nevelje a gyerekeket, hogy ebben a digitális világban is helyt tudjanak állni. Meg kell változtatni a tanulási trendeket, és a tanuló igényeire kell őket szabni, valamint előrehozni a közösségben szerzett tudás fontosságát – minderre egyelőre a magyar oktatás még nincs kész. Horváth Ádám azonban azt is kijelentette, hogy magától nem is fog átszerveződni semmi, ennek alulról kell jönnie, a diákoktól, a szülőktől, vagy az oktatással kapcsolatban álló szervezetektől, ezek nélkül ugyanis felesleges csodát várni. NEM ELVESZIK, KIEGÉSZÍTIK A MUNKÁT A ROBOTOK Setényi János, az Expanzió Humán Tanácsadó ügyvezetője szerint a robotika és a mesterséges intelligencia egyáltalán nem azt jelenti, hogy a gyerekek elbutulnának, és azt sem, hogy a tanárokat le kellene váltani. A szakértő Bloom tanulási filozófus taxonómiáját idézte, amely hat kognitív követelményszintet fogalmaz meg: az emlékezéstől eljut az alkotásig. HIRDETÉS Mindegyik szinten segítséget adhatnak a robotok, hiszen például a piramis alján a pedagógiai asszisztens tudja segíteni, amely megkönnyítheti a tanár munkáját, összefoglalót készíthet egyes gyerekek képességeiről, rutinfeladatokat gyakoroltathat, és lehetővé teheti, hogy a tanár más tempóban tudjon haladni például az intelligensebb tanulókkal, amíg a kicsit gyengébbek még gyakorolnak. Nem elveszi, hanem csökkenti a tanár munkáját, és kiegészíti azt anélkül, hogy komoly feladatokat átvenne tőle. Fotó: Thinkstock A piramis középső részeihez is ugyanúgy rendelhetünk mesterséges intelligenciát anélkül, hogy a tanárokat kivonnánk a forgalomból: az MI-vel dolgozó eszközök segíthetnek például a hátrányosabb helyzetű iskolákban, ahol online bekapcsolt vendégtanár hozhat egy kis lendületet a belefásult tanárok munkájába és a gyerekek tanulásába is. A magyar kistelepülések ezzel a problémával fokozottan küzdenek, a kiábrándult pedagógusok és a beszűkült lehetőségek miatt a gyerekeknek nagyon nehéz kitörniük. A piramis felső részét akár iskola melletti kiegészítő mesterséges intelligenciákkal is elképzelhetjük, ide tartozhat például a nyelvtanulás az applikációk segítségével. A hazai helyzet ezekre viszont még egyáltalán nincs felkészülve, de ugyanígy a külföldi oktatási rendszerek nagy része sem. Zeitler Ádám, a Milestone Institute vezérigazgatója szerint jelenleg pánikhangulat van a világban: mindenki attól fél, hogy a robotok elveszik a munkánkat, pedig ez egyáltalán nem így lesz, csak teljesen más munkakörök lesznek, mint amilyenek most vannak. A három készség, ami biztosítja majd azt, hogy a jövő kihívásainak megfeleljünk a stabil személyiség, a műveltség és a kreativitás. Ezek közül mindegyik egyformán fontos, az első a változásokhoz való alkalmazkodókészséget, a második egy alaptudást, a harmadik pedig az alkotást jelenti. A MESSIANIZMUS CSAPDÁJÁBA ESÜNK Zeitler szerint az elmúlt évszázadokban három messianizmussal találkozhattunk már: az első pontosan a technológiához köthető. A rádió megjelenésekor például az emberek úgy gondolták, hogy mostantól nem lesz szükségük osztálytermekre, mert a rádión keresztül a gyerekeket az otthonukban is elérhetik, de egyértelmű, hogy ez nem így történt, és még mindig járnak iskolába a diákok. A mozgóképnél hasonló gondolatok vetültek fel, Szókratész pedig annak idején úgy gondolta, hogy az írott szó megöli majd a tudást, mivel a fiataloknak nem kell majd retorikát tanulniuk, ha mindent papírra vetve látnak. Programozásra tanítják a gyerekeket – fotó: 24.hu/ Bielik István A második ilyen messianizmus a készségek svédasztala, vagyis azok a kompetenciák, amelyeket különböző szakértők kineveznek korszakos kötelezőnek: míg eddig a csapatmunka sokkal fontosabb volt, 2020-ra már például az érzelmi intelligenciának is nagy szerepet tulajdonítanak. Persze érdemes ezeket a készségeket elsajátítani, de nem külön-külön, hanem egyben, a tudományokon keresztül kell megtanulni. A harmadik ilyen berögzülés az oktatási bezzegországokhoz köthető – mindig próbálunk olyan példát magunk elé állítani, amiről tudjuk, hogy sikeres, és egy az egyben lemásolni, vagy legalábbis úgy gondolni, hogy le kell másolnunk. A finn és a szingapúri modellt szokták például emlegetni, mint követendő példát, de ezek radikálisan különböznek egymástól. Zeitler a „hülyén álló galamb” példáját hozta fel szemléltetésnek: egy kutatásban egy galamb véletlenül egyszer hülyén állt, mikor eledelt kapott, és úgy gondolta, hogy a kettőnek köze van egymáshoz – onnantól mindig furcsán állt, amikor élelmet szeretett volna, mert azt hitte, ezen múlik a sikere. Nekiállhatunk találgatni, hogy pontosan mitől jó a finn, és mitől jó a szingapúri oktatás, de valójában inkább a helyi sajátosságokon kellene gondolkodnunk – arra felépíteni egy rendszert, amiben a magyarok jók, és rájönni, hogy miben erősek a magyar diákok. Ki kéne alakítani egy magyar megoldást, ami nemzetre szabott, hiszen a hazai gyerekek nem buták, csak teljesen másban jók, mint például a finnek.
