A majmok bolygója: Forradalom kritika Mutáns majom kontra mutáns majom Szerző: Bányász Attila (Miner) A majom, mely emberré lészen, s az ember, ki állattá aljasul, egymáshoz konvergál, míg az evolúció lépcsőin valahol félúton nem találkoznak, s kénytelenek rádöbbenni, hogy egyik fél sem különb a másiknál. S aki tükröt tart, annak vesznie kell! Konfliktusuk a végsőkig eszkalálódik, a robbanás elkerülhetetlen – s ez bizony nagyot fog szólni! EZ… ITT… A MAJMOK BOLYGÓJA! 2011-ben, 10 évvel Tim Burton újrája után, a Twentieth Century Fox föltámasztotta A majmok bolygója szériát, mivel a technikai háttér megérett arra, hogy minden eddiginél realisztikusabbra álmodhassák meg a majmok uralta világot. A reboot, ami egyben a korábbi részek előzményfilmjeként is szolgál, ha nem is mindent elsöprő kasszasikerként vonult be a filmtörténelembe, de tisztességes hasznot hozott a stúdiónak, és néhány kritizálható apróságtól eltekintve a nézők és a kritikusok is korrektnek nyilvánították Rupert Wyatt rendező teljesítményét, míg a hasonló animációs szerepekbe egyre inkább beskatulyázódó Andy Serkis-t (alias Gollam) a főszereplő majom, Casear megformálásáért – nem méltánytalanul – egészen az egekig magasztalták. Minden adott volt tehát a folytatáshoz, amelynek levezénylését Matt Reeves-re bízták, a Cloverfield és azEngedj be! remake rendezőjére. Az Lázadás íróstábja (Rick Jaffa és Amanda Silver felkapott forgatókönyvírók, akik jelenleg is együtt dolgoznak James Cameronnal az Avatar-filmeken, és dolgoztak a Jurassic World szkriptjén is) kiegészült Mark Bomback-kel, akinek van némi rutinja az akciófilmek terén (Die Hard 4 – Legdrágább az életed, Az emlékmás remake, Száguldó bomba, Farkas), és összedobtak egy épkézláb, bár csöppet sablonszagú szkriptet. Reeves posztapokaliptikus filmre vágyott, amit meg is kapott – a műfaj szerelmeseinek legnagyobb gyönyörűségére! -, tele is hintette a végső produktumot a civilizáció összeomlását szinte kéjes örömmel részletező nagytotálokkal. Tíz év telt el Caesar lázadása óta, az emberiség nagy része elpusztult a szörnyűséges vírustól, amely az előző részben kiszabadult, s a majmokat intelligensebbekké, az embert pedig holttá változtatta. Caesar harmonikus életet teremtett az övéinek, szinte egyetlen hatalmas családként élve együtt, megteremtve az eszményinek tűnő társadalmat. Ez az idill törékenynek bizonyul, amikor Caesar hordája egy csapat emberbe botlik, s innen bizony előrevetítődik a végkifejlet, hiszen köztudomású: két dudás nem fér meg egy csárdában. A sztori szögegyenes, a tálalása közel kiváló. Ugyan ide-oda helyeződik a nézőpont, de alapvetően a majmok szemszögéből élhetjük át igazán a helyzetet. A történet mégsem a majmokról, hanem rólunk, emberekről szól. Nekünk tartanak tükröt az alkotók. S mi akaratlanul is magunkra ismerhetünk Caesar-ban és díszes kompániájában. Nézőpont áthelyezés ide vagy oda, az emberek oldalán bizony elég sematikus figurákat találunk, csupa kétdimenziós papírklisét egy 3D-s filmben, s talán épp ezért találó, hogy nagy nevű színészeket sikerült megnyerni ezekre a szerepekre, akik nyúlfarknyi gesztusokkal is mélységet képesek kölcsönözni karaktereiknek. Mind közül kiemelkedik Gary Oldman, akinek fájóan kevés vászonidő jutott, mígJason Clarke és Keri Russell valahogy elveszik a sok szőrös test között. Merthogy – s ez mily meglepő, nem? – A majmok bolygója igazi sztárjai maguk a majmok. Természetesen ismét remekel Andy Serkis Caesar-ként, de mindenki mást kivétel nélkül dicséret illeti, aki – igaz, csak átvitt értelemben, de – majomjelmezbe bújt. Mert félreértés ne essék, az animált majmokat megszemélyesítő színészek, akárcsak A Gyűrűk Ura Gollamja vagy az Avatar na’vijai esetében, szintén eljátszották a maguk szerepeit, hogy aztán a mimikájukat és gesztusaikat ráanimálják az elképesztően élethű, számítógéppel generált figurákra. Ha már a komputeranimációnál tartunk, a vizuális effekteket a Peter Jackson alapította Weta Digital készítette, a lehető legmodernebb technikával, s bizony látható a különbség a 2011-es Lázadás animációi és a mostani verzió között. Eleve több CGI található a folytatásban, amihez nagyban hozzájárult, hogy Reeves majdnem dupla annyi büdzséből (170 millió dollár) gazdálkodhatott, mint az előző rész esetében Wyatt (93 millió dollár). A film 3D-je viszont nem tesz annyit hozzá az élményhez, hogy érdemes legyen kipengetni érte a magasabb jegyárat, elég a 2D-s verzióra beülni a moziba, nem maradunk le semmiről. A Forradalom két, a tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő, intelligenciával „megvert” faj torzsalkodását festi le olyan valósághűen, hogy minden további nélkül elhittem neki: ez valóban nem történhetne másképp. Egyszerűen azért, mert magamra ismertem. Mindkét oldalban. Hiszen igazából miben különbözik a majom az embertől? „Mindössze” néhány millió évben? S ha ez tényleg áthidalhatóvá válna valami csodaszerrel? Akkor valóban saját magunkkal nézhetnénk farkasszemet őseink előreugró szemöldökcsontja alól. Érdekes megfigyelni a filmben, hogy hogyan hullik szét az az idealizált társadalmi rend, amit Caesar autokrataként a kölcsönös tisztelet jegyében létrehozott; hogy ennek szétdúlásához elég néhány elégedetlenkedő, aki mer is tenni valamit a változtatásért, s aztán mint jégen a rianás, egy pillanat alatt törékennyé lesz a máskor sziklaszilárdnak tűnő eszme („Majom… nem öl… majmot”). A múlt tényleg képes megismételni önmagát? Bárhogy is legyen, egy pillanatig se tévesszük szem elől: ez itt, amin nap mint nap tapodunk, tényleg a majmok bolygója! S ha mi, mutáns majmok, néha egymásnak is esünk, idővel talán elérünk az érzelmi intelligencia egy olyan szintjére, amikor megértő türelemmel, mások érzéseinek tiszteletben tartásával viszonyulunk majd egymáshoz. Talán nem kell újabb millió évet várnunk. Nincs valakinél egy csodaszer? Értékelés: 8,5/10 A majmok bolygója: Forradalom adatlap » A majmok bolygója: Forradalom kritika | Filmtrailer
