A maszkos kaszás újra lecsap – Gyilkos Halloween Kedvező, de kacifántos helyzetből indul a klasszikus horrorszéria 2018-as újraindításának folytatása, a Gyilkos Halloween. Az előző rész ugyanis mindenkit meglepett igényességével, hatásos, idegborzoló képeivel és időszerű témájával. De mindezt folytatni úgy, hogy ne hasson tipikus pénzhajhász rókabőrnek már sokkal nehezebb feladat. Sikerült-e elkerülni vagy nyílegyenesen belehajt a gödörbe? A Halloween sok szempontból az amerikai horrorfilm talán legemblematikusabb képviselője. Főleg, ha azt vesszük figyelembe, mit indított el és végül mi lett a sorsa. John Carpenter 1978-as korszakalkotó klasszikusa egy egész zsánernek adta meg a kezdőlökést, ami aztán egy évtizeden át uralta a műfajt, a szürke maszkos, késes gyilkos Michael Myers személyében pedig megteremtett egy kultikus mozigonoszt, akit leszúrhatsz, lelőhetsz, de nem menekülhetsz előle és mindig visszatér. Ami nemcsak a helyszínt adó kisváros, Haddonfield örök átka lett, hanem a sorozaté is. Kétes minőségű folytatások hada? Pipa. Elértéktelenedés és csúfos halál a ’90-es évek végére? Pipa. Modernizált újragondolás a 2000-es években, amiről jobb nem is beszélni (Rob Zombie által)? Pipa. Érthető miért gondolták sokan, hogy ideje végképp békén hagyni. Az első film negyvenedik évfordulójára időzített 2018-as Halloween se tűnt első ránézésre többnek egy újabb szégyentelen megkopasztásnak, de David Gordon Green (akinek karrierre elképesztő ívet írt le a csöndes művészdrámáktól a füves vígjátékokon át egészen idáig) és írói abszolút komoly, elhivatott és ambiciózus módon nyúltak hozzá a franchise-hoz. Minden előző folytatást teljesen lenullázva, a ’78-as alapmű közvetlen folytatását készíttették el, amiben nemcsak Myers újabb ámokfutása volt a középpontban, hanem az a mentális és lelki törés, amit maga után hagyott a múltban. Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) évtizedeken át hurcolt traumájáról, a generációkon átívelő fájdalomról és annak szembenézéséről is szólt Green újragondolása. Miközben elegánsan a 21. századba importálta Carpenter eredetijének örökségét, megmutatva milyen a jó modern slasher. A 2018-as film egyszerre volt tisztelgés, folytatás, újragondolás és egyben egy meglepően zárt narratívájú film. De, mint máskor, a kirobbanó kritikai és anyagi siker kötelezően maga után vonta a folytatást. Mert Michael Myers, a rém sose pusztulhat igazán el, vissza kell térnie. A Gyilkos Halloween elején konkrétan egy lángoló ház martalékából emelkedik ki, mint egy megállíthatatlan ősi erő. Mintha minden csapás, ami halandó embert megölne, csak erősebbé teszi őt, miközben a gyilkolás, a pusztítás primitív, de mindennél erősebb vágya irányítja minden mozdulatát. Úgyhogy a maszkos rém továbbra is folytatja rémuralmát a terror éjszakáján (kezdésnek felaprítva egy tucat tűzoltót), miközben Laurie a kórházban az életéért küzd. Lánya, Karen (Judy Greer) és unokája, Allyson (Andi Matichak) próbálják a helyzetet feldolgozni, de erre sincs idő. Az emberarcú szörnyeteg híre végigsöpör egész Haddonfielden, a félelem és a paranoia mellé pedig a düh is egyre jobban felgyülemlik. Tisztes polgárok sokasága dönt úgy, hogy nem várják meg az inkompenetes hatóságok további bénázását, saját maguk veszik kézbe az ügyet és ők fognak végezni Michael Myersszel. Egy kis extra káosz, ami csak tovább segíti a Szürke Árnyat, aki továbbra is rendíthetetlenül menetel célja felé. A Gyilkos Halloweent nézve hamar kitapinthatja a néző, hogy Greent és írói csapatát (többek között Danny McBride-ot) mintha teljesen váratlanul érte volna a 2018-as előzmény sikere, majd a feladat, hogy ezt egy koherens, összefüggő trilógiává bővítsék. Egy trilógia középső darabjának lenni pedig ritka hálátlan feladat, mert nem elég, hogy folytatni kell az első részt, felvezetni a lezárást, de közben önállóan működő entitásnak is kell lennie. Rosszabb esetben pedig se füle, se farka, másfél órás időnyújtás lesz egy nagy finálé előtt, amit meg persze nem látunk. Sajnos a Gyilkos Halloween sokszor pontosan ilyen érzetet kell, egy igényesen megcsinált, de csapongó, megzavarodott slasher, ami az előző résszel ellentétben teljesen bizonytalan, hogy miről akar szólni. Mert hát a slasher filmek esetében a legtöbbször nincs mély, elemzésre alkalmas háttértartalom: adott egy csoport ember, kontra gyilkos. De a 2018-as első film már bekormányozta magát ebbe az irányba a női trauma feldolgozásának megjelenítésével, és a folytatás narratívája is pont akkor kap erőre, amikor a korházi ágyba szorult Laurie azon tűnődik, hogy vajon a puszta létezése túlélőként mennyire determinálta azt, hogy gyermekei és unokái is ugyanazokkal a hordozott szörnyűségekkel nézzenek szembe. A gond csak az, hogy a Gyilkos Halloween játékidejének töredéke boncolgatja ezt mélyebben. A többiben egyszerre próbál megfelelni a mostani évek szociálisan érzékeny horrorfilm-vonalához (Jordan Peele mostani munkássága) és a nézői igényeket kiszolgáló, klasszikus, vérgőzös slasher lenni. A végeredményt sejthetjük: két szék, padló. A szekértábor-mentalitás, a hisztériakeltés, ellenségképkreálás erősen fekete-fehér, szájbarágott kritikájáról nem érdemes sok szót ejteni. Ha cinikus lennék, akkor azt is mondhatnám, neonfénnyel villog, hogy a Trump-elnökség utolsó évében készült el a forgatókönyv, amikor mindenáron nagyot és kritikusat kell mondani az amerikai társadalomról. Ellenben egy szögegyszerű, szórakoztató horrorként még egész működőképes a Gyilkos Halloween. Ha már sikerült a visszafogottságot, a sejtelmes jéghideg atmoszférát kikukázni, akkor legalább menjen valóban faltól-falig a vérfröcsögés és a gore, Green pedig ezzel teljesen tisztában is van. Kiválóan fényképezett, gyors tempójú, feszes és abszolút kegyetlen mérszárszék-szekvenciákat láthatunk melyben Myers kaszabol, csonkít, fejeket tép szét néha ördögi kreativitással és ízesen tocsogós effektekkel. A ’80-as éveket pedig nemcsak a zene, hanem a karakterek intelligenciaszintje is megidézi, akik olyan hanyagsággal mennek saját vesztükbe, hogy már haragudni se tudunk rájuk. Apropó zene, John Carpenter megnyerése a zeneszerzői frontra továbbra is talán a legjobb kreatív döntés, amit az alkotók meghoztak. A 73 éves nagymester hátborzongató zongora-szintetizátoralapú kompozíciói elképesztően erős atmoszférát teremtenek a látottaknak és szinte önmagában képes sokkal élvezetesebbé tenni az összképet. A Gyilkos Halloween megpróbálkozik néhány új dolgot bevinni a sorozatba, de ettől még maximálisan a ’78-as film örökségéből táplálkozik. Számos mellékkarakter tér vissza az eredeti színészekkel, valamint a múltban játszódó flashbackek nem a régi filmek nyersanyagát ollózták be, hanem az azok régies stílusában felvett új jelenetek (piros pont Michael Simmonds operatőrnek, a végeredmény félelmetesen hasonló Carpenter eredeti képsoraihoz). A nosztalgiára, apró utalásokra való támaszkodás ma, 2021-ben olyan természetes része egy horrornak, hogy nincs benne semmi meglepő. Itt-ott erőltetett, de legalább jószándékú, különösen, ha azt vesszük, hogy egy olyan szériáról van szó, ami a saját mítoszát is ezerféleképpen cincálta szét az elmúlt negyven év alatt. Nézője válogatja, kinek mi lesz a reakciója a Gyilkos Halloweenre. A rajongókat az első vélemények alapján máris megosztja, a kritikusok is fanyalognak. A péntek esti, lelazult, nagy elvárások nélkül beülő közönségnek, akik csak horrort akarnak látni, legyen az bármi, nagy eséllyel tetszeni fog. És nyilvánvaló hibái ellenére én is azon kaptam magam, hogy elszórakoztat a maga primitív módján. Semmi újat nem tesz hozzá a szériához, mégis kábé az ötödik legjobb film az egész sorozatban. Hogy ez mennyire számít pozitív minősítésnek, azt ráhagyom mindenki másra. 2021. október 18. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/gyilkos-halloween-kritika
[Filmkritika] Gyilkos Halloween 2018-ban sikerült feltámasztani az ikonikus horror szériát, a trilógia második epizódja viszont nem tudja megismételni elődje bravúrját. A Halloween-sorozat sosem tartozott a legizmosabb horror franchise-ok közé. A bálványozott első részt rengeteg férc folytatás követte, amiket még a slasher fanatikusok is inkább kritizáltak, semmint szívesen néztek újra. A halloweeni maskarás rémisztgetés mégis olyan erős kulturális hagyomány a tengerentúlon, hogy mindig lesz hollywoodi producer, aki az ünnep nevét viselő filmsorozat történetét – természetesen John Carpenter 1978-as remekművének kultuszát felhasználva – megpróbálja továbbfűzni. Előbbivel és David Gordon Green meglepően színvonalasan sikerült rebootjával magyarázható az a kimagasló érdeklődés, ami jelenleg a Gyilkos Halloweent övezi Amerikában. Sajnos a friss epizód elődjénél megosztóbb értékelésekre számíthat. Noha a 2018-as opusz valóban színvonalas horrorfilm volt, az új trilógia középső darabja már meg sem közelíti elődjének kreativitását. Igaz, azt sem lehet állítani, hogy méltatlan volna a közönség figyelmére. Két szék közé A már a hazai mozikban is futó filmben megvannak a kötelező slasher elemek, sőt kifejezetten brutális gyilkosságokat látunk. Nem a VHS-korszak filléres megoldásait, de szerencsére nem is jellegtelen professzionális vizualitást, hanem igényesen kidolgozott jeleneteket varázsolnak elénk az alkotók. Lehetne picit több késleltetés az ominózus pillanatokban és az is emelne egyet az érzelmi hatáskeltés fokozatán, ha a leszámolások előtt jobban megismernénk az áldozatokat. Összességében azonban nem lehet panasz a műfaji sémák alkalmazására. Inkább a koncepció hiányzik a filmből. Tetszetős részletekből és néhány gondolatfoszlányból épül fel a mű, az egyes elemeket viszont nem fogja össze semmilyen keretrendszer. Ahhoz képest, hogy mindössze pár órát ölel fel a cselekmény ideje, nem érezzük a helyzet feszültségét. Továbbá a fent említett módon hiányoznak a karakterekkel való azonosulást segítő szituációk, ami elsősorban a sok egymástól független szálon futó forgatókönyvre vezethető vissza. Nincs kifejezetten főhőse a filmnek. Míg Jamie Lee Curtis alig kap játékidőt és karaktere teljesen háttérben marad, a rendező tesz egy bátortalan kísérletet arra, hogy a tömeget, vagyis a város dühben és agresszióban egyesült lakóit állítsa egyszemélyben Michael Myers ellenfeleként. Annak ellenére izgalmas a másfél órás mű, hogy teljesen széttartó a történet íve és tartalma. Dicséretes, hogy a puszta öldöklésen túl valamilyen mondanivalót is közvetíteni akar David Gordon Green, csakhogy ő maga sem tudja eldönteni, pontosan mit is gondol a kegyetlen gyilkost meglincselni készülő, akár ártatlanokon átgázoló tömegpszichózisról. Teljesen ellentmondásosak az egyszer felelőtlen nyárspolgárokként, máskor a leggonoszabb gonosz bátor kihívóiként ábrázolt városlakók. Félrement pszichologizálás A fentiekhez hasonló tanácstalanság jellemzi az alkotókat az antagonista értékelését illetően. A felnőtt férfi erejével felruházott kisfiú képe a kezdetektől átlengi a szériát, sőt ez teszi különlegessé és rettegetté Myers-t. Jelen műben viszont már nem pusztán a lelketlenséget, a született, elemi pszichopátiát jelképezi az áldozatait tántoríthatatlan megszállottsággal kaszaboló antagonista. Ezúttal olyan szituációkból menekül meg, áll talpra, amire csak legyűrhetetlen természetfeletti lények vagy a kizárólag a sci-fi univerzumban létező gépek képesek. Micheal Myers figurájának lényege, hogy bár kérges a lelke, mégis ember. Azért olyan megdöbbentő mindmáig az eredeti Halloween, mert nem egyszerű gonoszt, bosszúállót vagy (tanulatlan) agresszort, hanem az emberséget, a humánumot születésétől fogva nélkülöző homo sapiens-t mutat. Miután a Gyilkos Halloweenben a halálból is képes feltámadni a gyilkos, megszűnik biológiai embersége, inkább két lábon járó öldöklő robotra emlékeztet. Előbbiek tükrében különösen érthetetlen, hogy minek vetetik le róla a maszkot az alkotók (trilógiák második részében még amúgy sem láthatnánk szemtől szemben a gonoszt, vö.: A birodalom visszavág). Ráadásul félmegoldással él a film: elég sokat és hosszan mutat az arcából ahhoz, hogy teljesen varázstalanítsa a karaktert, a maszk mögött viszont semmiféle megdöbbentő titok nem rejtőzik. Összességében a Gyilkos Halloween a slasher szériáktól elvárt élményt megszolgálja. Véres és kreatívan kidolgozott késelős pillanatokban nem szenvedünk hiányt. Sőt a film közepén akad egy hangsúlyos szekvencia, ami „jump scare puffogtatás” helyett filozofikus, sőt megrázó tartalommal bír – egy dramatikusan felépített, brutális jelenet a kórházban. Az egész mű során világos, hogy milyen gondolatok mozognak a rendező fejében, ám ezek kidolgozatlan szálak maradnak, nem fut végig semmilyen koncepció mentén a sztori. A legnagyobb probléma, hogy bár szórakoztató a Gyilkos Halloween, nincs igazán iránya történetének. Mintha csak az lett volna a cél, hogy egy kis mészárlást ékeljenek a trilógia nyitó és záró epizódja közé. Látatlanban, a finálé elkészülte előtt olyan az érzése támad az embernek, hogy a középső rész cselekménye nélkül pontosan ugyanazt kapnánk végül, mint vele kiegészülve. Akárhogyan is, várjuk az utolsó felvonást, ami a tervek szerint jövő októberben kerül mozikba. https://www.pcguru.hu/hirek/filmkritika-gyilkos-halloween/66570
