A Monty Python következő kalandja a celluloidon nem volt annyira bonyolult, mint a Brian élete. 1980-ban egymás után négy éjszaka léptek fel a Hollywood Bowlban, esténként 8000 ember előtt. Volt valami a Hollywood Bowlban, ami izgatott minket – mesélte Palin –, mert mind olyan lemezeken nőttünk fel, amin valaki a Hollywood Bowlban koncertezik, lett légyen Sinatra vagy Errol Garner, vagy a nagy zenekarok. Legendás hely volt. Egészen egyedülálló élmény volt számukra ez a négy előadás. A backstage-ben étel ital várta őket, szolgálatkész személyzet, és olyan emberek néztek be hozzájuk, mint Mick Jagger, Ringo Starr, John Belushi vagy épp Carry Fisher. Olyanok voltunk, mint a rocksztárok – mondta Gilliam. – Ha közönség nem tombolt volna állva a kezdés előtt, ki se megyünk a színpadra. Ráadásul fejből tudták a szövegeket, úgyhogy olyan volt, mint egy nagy együtténeklés. A csapatot elkísérte Neil Innes és Carol Cleveland is, akiknek volt egy közös különszámuk is a műsorban. Az esten a Repülő Cirkusz klasszikus jelenetei mellett szerepet kapott a Four Yorkshirmen (a Holló Színház Régi szép idők címen játszotta, lásd a sorozat ötödik cikkét), és a Michelangelo-jelenet is. Szerepelt néhány, a sorozatban nem hallható dal, és a felállások is változtak. Ezúttal Eric Idle énekelte a Favágó dalt. Vanank, akik szerint jobban, mint a dal szerzője, Michael Palin. Mindenki eldöntheti, kinek ad igazat. Sajnos a csapat akkori (hamarosan ex-) menedzsere, Denis O’Brien nem állt a helyzet magaslatán. Bár elég szép összeget fizettek a csapatnak a hollywoodi fellépésekért, O’Brien addig varázsolt a költségekkel és kiadásokkal, hogy a fiúk alig láttak valamit a pénzből. Azért, hogy mégis legyen valami nyereségük az egész kalandból, az előadásokból film készült, ami hatalmas siker lett Angliában. Ez hozta be végül azt a pénzt, amit elvileg az előadásokért kellett volna kapniuk. (Magyarországon Monty Python Amerikában címmel jelent meg a DVD.) Ez is közrejátszott abban, hogy következő (utolsó) filmjüket, már nem a Handmade Filmsnél készítették. (Igaz, a szakítás csak a Monty Pythonra vonatkozott, Denis O’Brien és a Handmade készítette Gilliam Időbanditák című filmjét és A misszionáriust Michael Palinnel.) A Universal Studio 8 millió dollárt ajánlott nekik egy új filmért, ami Michael szerint elég sok volt ahhoz, hogy „megmozdítsuk a seggünket és beleegyezzünk.” Az élet értelme főcíme: Eric Idle szerint még fogalmuk se volt róla, mi lesz a filmben, ezért csupán az alábbi verset adták be az Universalhoz a költségvetésük mellé: Van filmünkben minden, Minden, ami csak kell. Az élet értelmének titka, És sok pucér mell. Legnagyobb megdöbbenésükre a stúdió vezetője, Ted Mount rábólintott. Évtizedekkel később árulta csak el Idle-nek, miért: amikor híre ment, hogy az Universal leszerződteti a Monty Pythont, az összes amerikai komikus boldogan aláírt hozzájuk. A stúdiónak már önmagában ezért megérte. Nehéz volt megfelelő témát találni a Brian élete után. Mivel lehet azt felülmúlni? Mert abban biztosak voltak, hogy „kisebb”, „jelentéktelenebb” filmet már nem akarnak csinálni. A kezdeti címötletek között például felmerült a „Monty Python III. világháborúja”. Szóba került egy olyan ötlet – emlékezett Cleese –, hogy az élet értelmét keresik a Benson & Hedges szponzorálásában. Grahammel sokat megírtunk belőle. Volt egy jelenet, ahol a felfedezőket foglyul ejti egy ajatollah, lényegében Khomeini ajatollah. Azt hiszem, ha megcsináljuk, fatwát adnak ki ránk. Szóval lehet, az életemet köszönhetem annak, hogy végül nem került be a filmbe. Rengeteg különálló anyag született, ami azonban sehogy se állt össze egységes egésszé. Elutaztak Jamaicára írni, de sehogy se haladtak. John Cleese három nap után már azt javasolta, hogy fújják le az egészet. Terry Jones mindig is amellett volt, hogy készítsenek egy szkeccsfilmet. Akkoriban ugyanis az a vélekedés uralkodott, hogy egy szkeccsfilm nem lehet érdekes egy órán túl. Jones egyszer, reggeli közben felvetette, hogy a film valakinek az életéről szóljon. Aztán valaki azt mondta, hogy akárki élete lehet. Eric pedig rávágta: Legyen az a címe, Az élet értelme– idézte fel Jones. – Ennyi! A reggeli közben csak úgy összeállt. A rendezés ezúttal is Terry Jonesnak jutott. Hogy Gilliam se maradjon ki (aki mind íróként, mind színészkén elmaradt társaitól), a fiúk megkérték, hogy készítsen egy 7-8perces animációt, ami majd a film háromnegyed részénél kerül sorra. De Gilliamnek nem sok kedve volt hozzá. Akkoriban már menekülni akart az animációtól. A rendezés érdekelte. Így amíg a többiek az egyik stúdióban forgattak, ő külön, a sajátjában, titokban leforgatott egy kisfilmet, A Bíborszín Örökös Biztosítót. Ebben egy biztosítótársaság fiatal menedzserek által elnyomott, idősödő alkalmazottai fellázadnak. Átveszik az uralmat az épület felett, és vitorlát bontanak (szó szerint), hogy aztán kalózokként támadjanak a modern irodaépületekre. Egy kicsit olyan, mintha Szaddám Huszein le akarná győzni Amerikát – értékelte Gilliam. – Bolond, romantikus ötlet. Én megadom nekik a nagy pillanatot, és győznek, de végül leesnek a föld szélén. Mert ez nem működik a valóságban. Gilliam „kalózkodása” elég sok feszültséget okozott. Nem elég, hogy mást csinált, mint amit kértek tőle, de egymillió dollárral túllépte a költségvetését, ráadásul amikor betették az anyagát a filmbe, kiderült, hogy egyáltalán nem illik a többi jelenethez! Egyszerűen más volt a ritmusa. Felbosszantott, mert túllépte a költségvetést, és valami huszonhárom percet csinált! – mondta John Cleese. – Teljesen elragadta a művészi egója, és minden határt átlépett. Egyre rövidebbre vágták a kisfilmet, és még mindig nem stimmelt. Végül Gilliamnek az a mentő ötlete támadt, hogy tegyék a film elejére, mert mint mondta, ez nem csupán egy rövid téma a film előtt, hanem támadás a későbbi főfilm ellen. A Python javára írandó – így Gillam –, hogy képesek voltunk ezt megcsinálni, megadni ezt a fajta szabadságot, hogy teljesen szétválaszthatóak a dolgok, megváltoztathatóak a formák. Talán hiba volt rögtön a Brian élete után belefogni az új film írásába. Bárhogy is, Az élet értelme alatt felnagyítódtak a csoporton belüli ellentétek. Cleese sem a munkafolyamattal, sem a végeredménnyel nem volt maradéktalanul elégedett. Több szerkesztési döntést ellenzett, amit a többiek megszavaztak. Azt gondoltam, az én koromban (43 éves voltam akkor) a saját tévedéseimet kellene elkövetnem, nem másokéit. Általánosságban elmondható, hogy ez a csapat legellentmondásosabb megítélésű filmje. Maguk a tagok sem egyformán elégedettek vele, és a rajongókat is megosztja. Nekem a kedvenc Python-filmem, talán mert a szkeccsek miatt kicsit visszahozza a Repülő Cirkusz őrült, tudatfolyamszerű hangulatát. Mr. Creosote: Sokak szerint a film legerősebb pillanata a Mr. Creosote-jelenet. Terry Jones elhízott úriemberként betér az étterembe. Minden fogás között hány egy nagyot, de tovább eszik. Az elegáns étterem főpincére úgy tesz, mintha mi se történt volna – nyilván, van az a pénz. Az alap ötlet Michael és Terry írása volt. Utólag talán hihetetlennek tűnik, de amikor először felolvasták, senkinek nem tetszett. John Cleese szerint egyszerűen rosszkor olvasták fel. Pszichológia kérdése. Aztán mikor másodszor is felolvasták, sokkal jobban működött. John elkérte, és Grahammel kicsit tovább írták. Felismerte, hogy a főpincér szerepe tovább fejleszthető, és nagyon jó lenne, ha ő játszhatná. Amikor megmutatták John Duprez zeneszerzőnek, aki a film zenéin dolgozott – és mintegy húsz évvel később ő szerezte a Spamalot és a Nem a Messiás zenéjét. Miután megnézte, olyan rosszul lett, hogy ki is rohant a vetítőből. Jonesék meglepődtek, ennyire erős hatást ők se vártak. Már arról beszéltek, hogy a moziban ajándék hányászacskót fognak osztogatni. De mint kiderült, Duprez csupán másnapos volt. A Python talán soha nem volt annyira naturális, mint ebben a filmben. Mr. Creosote mellett valószínűleg sokakban viszolygást vált ki az Élő májátültetés jelenet is, ahol John Cleese és Graham Chapman kiveszi a mindhiába tiltakozó Terry Gilliam máját. Kárpótlásul a jelenet tartalmazza a Monty Python egyik legjobb dalát, a Galaxy songot. A Galaxy song az O2 Arénában bemutatott, rendhagyó változata: Eric Idle-el, Carol Clevelanddel, Brian Cox-szal és Stephen Hawkinggal: A film egyik legemlékezetesebb pillanata kétségtelenül a Sperma dal, vagyis az Every Sperm is Sacred (Minden sperma szent.) A történet szerint a rendes, katolikus apuka hazamegy a családi hajlékba, ahol körülbelül harminc gyermeke és felesége várja. Mit jó katolikus, sose védekezett. Ahogy a szemben leskelődő protestáns férj fölényesen megjegyzi a feleségének: valahányszor szerelmeskednek, születik egy gyerekük! (Az más kérdés, hogy erre a protestáns asszonyka megállapítja: Nekünk is! Kétszer szerelmeskedtünk és két gyerekünk van.) Michael Palin mint apuka, abban látja a megoldást, ha eladja a gyerkőcöket kísérletekhez. Az ezt követő zenés dalbetétet pedig minden hollywoodi musicalrendező megirigyelhetné: Jones szerint egyáltalán nem volt nehéz a gyerekeket rendezni. Volt, aki nem értette, miről szól a dal, de aki igen, az se jött zavarba. A terjedelem miatt lehetetlen mindent felsorolni. De azért van a filmben még néhány jelenet, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Mindenképp a legerősebb pillanatok közé tartozik az emberi élet hét szakaszát bemutató film utolsó szakasza: a halál. A bevezető szkeccsben Arthur Jarrett (Graham Chapman) kivégzését látjuk. Jarret bűnöző, akit halálra ítéltek, mert indokolatlanul pajzán vicceket mondott egy filmben, és aki maga választhatta meg a halálnemét. Íme: Majd ezt követőn láthatjuk magát a Halált is (John Cleese-t), aki azért zavar meg egy vacsorát, hogy elvigye az azon résztvevőket. Mikor ajtót nyitnak, és közli, hogy ő „A Kaszás”, a háziasszony azt gondolja, „ő egy kisember a faluból”, aki „ a kaszálás miatt jött”. Aztán mikor később felteszik a Halálnak a jogos kérdést, hogy lehet, hogy mind egyszerre haltak meg, a Halál a lazacpástétomra mutat. Nincs tiltakozás, mindenkinek mennie kell, hiába jegyzi meg Michael Palin, mint amerikai hölgy, hogy „Én nem is ettem lazacpástétomot.” Így érkeznek el a fináléba, a Mennyországba, ahol természetesen egész évben karácsony van! Nem a Christmas in Heaven az első Monty Pythonhoz kötődő karácsonyi dal. Eric Idle a 2003-as, észak-amerikai Mohó Gazember turnén (Greedy Bastard Tour) John Duprezzel írt egy karácsonyi dalt. Persze, mint minden, ami Python, ez is fölöttébb sajátosra sikeredett: És azt tudta? Bár mint láttuk, a csoport tagjai nem voltak maradéktalanul elégedettek a filmmel, a szakma és a rajongók annál inkább. Az élet értelme 1983-ban, Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját.
