A menő apák átka – On the Rocks Sofia Coppola kipróbálta magát a nyomozós vígjátékok műfajában, ám legkönnyedebbnek szánt filmje, a Felkeverve (On the Rocks) nem kerülheti el a sorsot, hogy egyben a legfelejthetőbb is legyen. Sofia Coppola nevét akkor ismerte meg a világ, amikor a Keresztapa harmadik részében hírhedten gyenge alakítást nyújtott Michael Corleone lányaként. Bár a színészi karrierje rövid életűnek bizonyult, azóta többszörösen bizonyította, hogy helye van a filmszakmában, csak épp nem a kamera előtt, hanem mögötte. Már legelső nagyjátékfilmjéből, a Kirsten Dunstot felfedező 1999-es Öngyilkos szüzekből is kiderült, hogy a tehetség mellett egyedi látásmóddal is rendelkezik, a 2003-as Elveszett jelentéssel pedig nemcsak a legjobb forgatókönyvért járó Oscart nyerte el, hivatalosan is Hollywood egyik legizgalmasabb kortárs rendezőjévé vált. Az életmű máig ékkövének számító Elveszett jelentést három-négyévente követték a változatos témájú, mégis felismerhető szerzői jegyekkel rendelkező filmek: a történelmet pasztellszínekbe burkoló Marie Antoinette, a playboy színészapa és tinédzserlánya kapcsolatába betekintést nyújtó Made in Hollywood, a celebek ruhatárára rájáró tinik valós bűnügyi sztoriját feldolgozó Lopom a sztárom és a polgárháború közepén lányiskolába csöppenő katona okozta felbolydulásról szóló Csábítás. Az A24 égisze alatt készülő és az Apple streaming-szolgáltatóján debütáló hetedik nagyjátékfilmje két szempontból is különleges helyet foglal el az életműben: az On the Rocks Coppola első könnyed műfaji filmje, amiben először jelenik meg világhírű apjának figurája. Bár a fenti két állítás jól hangzik, azért közelebbről megvizsgálva egyik sem igaz teljesen. A Bill Murray és Rashida Jones főszereplésével készült film sajtókörútján többször is elhangzott, hogy Coppola két klasszikus hollywoodi műfajból merített: a „screwball” és „caper” komédiákból. Az előbbi a harmincas évek „nemek harca” felállásra épülő, pörgős és okos párbeszédeiről ismert romantikus komédiáit, az utóbbi pedig a bonyolult bűnügyek végrehajtását és/vagy felgöngyölését viccesen tálaló krimiket takarja. Joggal lepődhettek meg és lelkesedhettek fel a Coppola-rajongók a meglepő stílusváltás hallatán, de felesleges volt elvárásokat támasztani, ugyanis az On the Rocks legnagyobb gyengesége, hogy egyáltalán nem váltja be ezt az ígéretet. Screwball-caper komédiaként ugyanis csapnivaló a film. Pedig az alapok megvannak hozzá: a film főhőse (Rashida Jones) éppen két kisgyerek nevelése mellett próbálná megírni új könyvét, amikor különböző gyanús jelek miatt aggódni kezd, hogy a férje (Marlon Wayans) megcsalja őt. Jobb ötlet híján kikéri a hatalmas nőcsábász apja (Bill Murray) véleményét, aki teljesen biztos a veje hűtlenségében és ráveszi a lányát arra, hogy kezdjenek el közösen nyomozni a férfi után. Kezdetét veheti a közös kaland, amely során a generációs és a nemi különbségekből adódó konfliktusok vicces és szellemes párbeszédek formájában kerülhetnek górcső alá, miközben a nézőt a képernyő elé szegezi a csalárdsággal vádolt férj utáni nyomozás izgalma. Sajnos mindez inkább csak szándék szintjén jelenik meg: van ugyan félrevezető szálakkal tűzdelt nyomozás és férfi-női viszonyok kitárgyalása is, de mindkettőből hiányzik a sziporkázó ötletesség. Ha valaki látott már screwball komédiát életében, valószínűleg teljes koncentráció mellett is csak körülbelül 60 százalékát tudta felfogni párbeszédeknek, hiszen ezekben a filmekben a karakterek egymás szavába vágva vagy éppen párhuzamosan lökik a jobbnál jobb dumákat. A csendeket rendszerint bátran elnyújtó Coppola, akinek filmjeit aligha lehetne agyondumáltsággal vádolni, az On the Rocksban sem vált át egy teljesen más tempóra. Mindezzel nem is lenne probléma, csakhogy még a screwball-átlagon aluli párbeszédek között is kevés olyat találunk, ami tényleg mosolyra ösztönözne, hát még ami hahotázást váltana ki belőlünk. Szó sincs arról, hogy Coppolának ne lenne humora, sőt: korábbi, nem kifejezetten vígjátéknak szánt filmjei sokkal viccesebbek, mint az On the Rocks. Bár életművére gondolva nem a poénkodás jut először eszünkbe, Coppola mestere a szatírának. Ez legritkább esetben jelenik meg nyílt szóbeli viccek formájában, a rendező sokkal jobban kedveli a szubtextuális humort. Az On the Rocksban pont az utóbbiból van kevés, a forgatókönyv pedig nem sok igazán ötletes poénnal szolgál. A kevés humort ellensúlyozhatná a nyomozás izgalma, de ez a szál sem szolgál sok eredetiséggel. A szórakoztatásért felelős műfaji jegyeket ugyan nem sikerült hozni, de a teljes érdektelenségtől megmenti a filmet a két főhős kapcsolata. Nem lehetett egyszerű Francis Ford Coppola árnyékában filmrendezővé válni, de a filmjeit személyes élményekkel és élethelyzetekkel megtöltő Sofia Coppola eddigi rendezéseiben nem foglalkozott ezzel a helyzettel. Igazából most sem tette ezt, hiszen az On the Rocks-béli műkereskedő apa és író lánya között szakmai téren nincs ilyen jellegű örökség probléma, továbbá a ‘63 óta házas idősebb Coppola (legjobb tudomásunk szerint) nem egy élvhajhász – viszont az apa-lánya dinamikában rá lehet ismerni a két rendezőre. Sofia Coppola pontosan tudja, milyen érzés egy széles körben imádott, übermenő apával felnőni. A két főhős kapcsolatának ábrázolásában érződik is ez a személyes tapasztalat, bár a rendező saját elmondása szerint elsősorban nem az apjáról formázta a karaktert, hanem azon férfiak egy egész generációjáról, akik a fiatalabb korosztály számára elfogadhatatlan módon gondolkodnak a nőkről. Hiába akarja az On the Rocks könnyed vígjátékként prezentálni magát, akkor működik a legjobban, amikor elkezd a menő apákkal járó hátrányok mélyére ásni. Lehet-e igazán szerető apja a lányának az, aki evolúciós elméletekkel magyarázza, hogy a férfiak miért képtelenek a hűségre? Meg tud-e valaha is bízni a férfiakban az a nő, akinek apja mindenki számára nyilvánvaló módon csalta meg az anyját? Mennyire lehet szoros az a kapcsolat, amiben az apa bizonyos időközönként fokozott figyelemmel látja el lányát, máskor pedig egy másik kontinensen halmozza az élvezeteket? Ezen kérdések, illetve az anya-feleség-alkotó szerepek boncolgatása teszik érdekessé a filmet, ami az utolsó negyed óráig vár a bili kiborításával. A drámai pillanatok ezerszer jobban működnek, mint a szórakoztatónak szánt első egy és negyed óra, csak kár, hogy ennyi ideig kell várni arra, míg végre értelmet nyer az egész film. Nemcsak a beígért műfaji jellegzetességek hiányoznak az On the Rocksból, hanem Coppola mindig izgalmas látásmódja is. Vizuális szempontból is ez az eddigi legunalmasabb filmje, amiben a New York-i elit élete se nem vonzó, se nem elidegenítő, és elmaradnak a szemünkbe égő, művészien komponált képek. A színészválasztás ugyan remek – Murray egy veterán komikus magabiztosságával hozza a lehengerlő apát, Rashida Jones pedig valószínűleg saját szupersztár apjával való viszonyából merítve formálja meg az ellentétes érzelmekkel teli szerepet –, de egyikőjük sem tud újat mutatni. Sofia Coppoláról továbbra is elmondható, hogy nem csinált még kifejezetten rossz vagy érdektelen filmet, de az On the Rocks eddigi életművének leggyengébbike. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-meno-apak-atka-on-the-rocks
