A #metoo nemek közti bajvívása? – Az utolsó párbaj Ridley Scott imádja a történelmet (megmásítani) és kétségtelenül a vizualitás nagymestere. De vajon felérhet-e Az utolsó párbaj a Gladiátorhoz vagy a Mennyei királyság rendezői verziójához? Visszaköszönhetnek-e napjaink nemi konfliktusai egy több száz évvel ezelőtti történetben? Sir Ridley Scott több interjújában úgy fogalmazott, hogy akkor érzi magát igazán elemében, ha világokat alkothat. Ez a világalkotás eddigi szinte teljes életpályáját végigkíséri. Az angol rendezőgéniusz elsősorban két műfajban teremtett maradandót: a science-fiction-ben A nyolcadik utas: a Halállal, majd a Szárnyas fejvadásszal, és a történelmi filmek terén a Gladiátorral vagy a Mennyei királyság direktori vágásával. Ahogy azonban Róma egykori nagysága, úgy szállt tova Ridley nagymester régi dicsősége is mindkét zsánerben. A Robin Hood vagy az Exodus: Istenek és királyok inkább hatottak az előbb említett két eposz sokkal gyengébb újrázásának, ahogyan a Prometheus vagy az Alien: Covenant sem mérhető a nagy elődökhöz. A rendező viszont továbbra is képtelen lassítani, bár Az utolsó párbajjal mintha keretbe foglalná eddigi életművét. Scott 1977-es első nagyjátékfilmje, a Párbajhősök a napóleoni háborúk két francia huszártisztjének feloldhatatlan konfliktusába kalauzolta nézőjét. Legújabb filmjének tetőpontja szintén egy történelmi közegben játszódó bajvívás, de több más alkotásában is találkozhatunk a szemtől szembeni küzdelem megjelenítésével. Bár Scott saját bevallása szerint gyermekkora óta érdeklődik a történelem iránt, ez nem vonja magával a valós események tiszteletét vagy a régmúlt világok tárgyi kultúrájának hiteles bemutatását. Sokkal inkább arról van szó, hogy a rendező alapul vesz egy történelmi időszakot, szituációt vagy személyt, és mindezt átalakítja saját ízlése szerint. A világalkotás tehát a történelmi filmek esetében sem világ-újraalkotást jelent. Scott sokkal inkább arra törekszik, hogy konfliktusait beágyazza egy olyan korszakba, mely ismerős lehet az átlag mozinézőnek az általános iskolás történelemórákról. Nem törekszik ugyanakkor arra, hogy hű maradjon a valós eseményekhez, eloszlasson a köztudatban élő téves elképzeléseket vagy ténylegesen beleássa magát a letűnt idők emberének gondolkodásába. Ily módon Scott histórikus filmjei éppannyira „történelmiek” mint science-fiction-jei. Az ókori Róma, a középkor keresztes hadjáratai és viadalai vagy a bibliai idők egyiptomi királysága éppúgy csak díszlet egy nagy eposzhoz, mint az LV-426 bolygó. Az utolsó párbaj esetében ez a díszlet a XIV. század második felének Francia Királysága. A lovag, Jean de Carrouges (Matt Damon) és fegyvernöke, Jacques Les Gris (Adam Driver) jó barátok. Viszonyukat ugyan beárnyékolni látszik egy kettejük között kipattant birtokviszály, de az Istenhez és a királyhoz való hűség egy mederbe tereli őket. Ám amikor Carrouges felesége, Marguerite (Jodie Comer) azzal vádolja Les Gris-t, hogy az erőszakot követett el rajta, a lovag igazságszolgáltatásért folyamodik feljebbvalóinál. Az ellentét feloldhatatlannak látszik, így Carrouges isteni ítéletet követel, ezért párbajra hívja egykori bajtársát. A tét óriási, ugyanis ha Carrouges veszít a halálig tartó küzdelemben, feleségét máglyára küldik hamis tanúskodásért. Az 1386 decemberében vívott párviadal az utolsó volt Franciaország történelmében, melyet a király és az országgyűlés szentesített. A valós eseményeken alapuló történetet először Eric Jager vetette papírra 2004-ben megjelent azonos című könyvében. Ennek nyomán írt forgatókönyvet Ben Affleck és Matt Damon (a Good Will Hunting óta először dolgoztak közösen szkripten), akikhez csatlakozott Nicole Holofcener. A színészpáros a férfi, míg Holofcener a női perspektíva megalkotásáért felelt. A forgatás Franciaországban vette kezdetét, majd a stáb Írországban folytatta a munkát. A produkció menetét nehezítette a koronavírus miatt kialakult karanténhelyzet, több hónapra leállították a forgatást. A szereplők a felvételek közben a stáb többi tagjához hasonlóan végig maszkot hordtak, csak felvétel előtt közvetlenül vették le őket. Humoros adalék, hogy Matt Damon a karantént családjával együtt Dublin külvárosában vészelte át, ahol meglehetősen hamar beilleszkedett az ír közemberek mindennapjaiba. Ridley Scott mozija forgatókönyvírói mesterműnek is felfogható lenne. Az utolsó párbaj Kuroszava rendezéséhez, A vihar kapujában-hoz hasonlóan ugyanazt az eseménysort mutatja be több szemszögből. A kihívó Carrouges, a vádlott Les Gris és a feleség, Marguerite nézőpontjából. A látottak természetesen mutatnak bizonyos átfedéseket, de leggyakrabban szöges ellentétben állnak egymással, ezáltal ismerjük meg a karakterek saját tetteikhez és társaikhoz való viszonyát. Ez leginkább akkor érdekes, amikor a három perspektívában ugyanazt a mozzanatot eltérő kontextusban ábrázolják az alkotók. Egészen más értelmet nyerhet egy apró csók, egy elejtett megjegyzés vagy egy lábról lerúgott/lecsúszott lábbeli az eltérő körülmények megismerésével. A színészi játék igyekszik igazodni a háromszemszögű történet kibontásához, ez viszont nem sikerül mindenkinek maradéktalanul. Matt Damon ugyan könnyen birkózik meg a rokonszenves Carrouges megformálásával, de igencsak túljátssza karakterét Les Gris és kiváltképpen Marguerite perspektívájában. Adam Driver és Jodie Comer hibátlanul személyesítik meg különböző személyiségváltozataikat, Ben Affleck viszont egyformán csapnivalóan teljesít mindhárom verzióban. Affleck karakterén tájidegen megjelenése sem javít, melyre az alábbiakban térek ki bővebben. Ridley Scott sajnos durván visszaél az írói eszköztár színvonalával és belehúzza nézőjét az ítélkezés és a mából a múltba vetített eszmék csapdájába. Az talán nem váratlan, hogy Carrouges szemszöge a klasszikus, lovagias férfi megjelenítése, aki valóban úgy hiszi, nemes ügyet szolgál párbajával felesége számára is. Meglepő viszont, hogy a vádlott Les Gris még a saját verziójában is mennyire rámenősen közelíti Margueritet. Bár a fegyvernök állítása szerint nem történt erőszak kettejük között, a hölgy öröme még az ő olvasatában sem tűnik teljesen őszintének. A film viszont arra használja Marguerite szemszögét, hogy ítéletet mondjon a két férfiról és Az utolsó párbaj a hölgy verzióját tartja történelmi igazságnak. Ez a nézőpont azonban teljesen a #metoo mozgalom narratíváját és a Harvey Weinstein-botrány nyomán kialakult hangulatot lovagolja meg. Marguerite verziójában férjura egy nárcisztikus zsarnok, aki ugyanolyan tulajdonként tekint feleségére, mint legpompásabb kancájára, amit nem hághat meg akármilyen csődör, Les Gris pedig egyértelműen erőszaktevő. Valamennyi férfi a rendszerszintű elnyomást szolgálja, melyben a nő csupán a kizsákmányolt áldozat szerepét töltheti be. Maga a párbaj szintén Marguerite szemszögében bontakozik ki, melyben nyoma sincs a Mennyei királyságban látott nemes ábrázolásnak. Scott új viadala könyörtelen és brutális, amolyan primitív módja a tesztoszterontól túlfűtött hímek összecsapásának. A történelmi filmek esetében egy fontos probléma megkerülhetetlen. Míg egy jó sci-fi a jelen kérdéseit ábrázolja a jövőbe vetítve, addig egy igazi kosztümös darab a múltban meglévő, napjainkban is aktuális gondolatokkal foglalkozik. Scott viszont számos hollywoodi társával együtt ennek teljes fordítottját csinálja. Korunk olyan ideológiáit és eszméit vetíti vissza, melyek az általa prezentált korszakokban még egyáltalán nem léteztek. Ilyenek például a liberalizmus vagy a feminizmus olyan eredményei, melyeket ma már természetesnek veszünk: a nők szavazati joga vagy a származástól független törvény előtti egyenlőség. Ezek számonkérése a kor emberén viszont teljességgel igazságtalan. Egy olyan világban ugyanis, ahol minden az alá-fölé rendeltségről, úr és szolga viszonyáról szól, azt mondani, hogy ez káros olyan, mintha ma megtiltanánk az áram vagy az internet használatát. A sötét középkor velejéig hazug fogalmát Az utolsó párbaj vizuálisan is megjeleníti. A film egyébként nagyszerűen komponált képkockái szinte végig sötét, szürkés-kékes filterben úsznak, azt a hatást keltve, mintha még a nap sem sütött volna a XIV. században. Scott ateizmusa nem csupán az egyházi karakterek prezentációjában köszön vissza, hanem bizonyos szimbólumokban egyaránt. Rögtön a nyitójelenetben a kamera a Carrouges sátrában látható feszületről a lovag kardjának keresztvasára kúszik, jelezve a kereszténység jelképének erőszaktól sem mentes tartalmát. Az emberek ruházata – a Gladiátor jelmeztervezője, Janty Yates munkája – koszos és színtelen, holott számos ábrázolás és megmaradt tárgyi lelet bizonyítja, hogy a kor divatjától egyáltalán nem állt távol a csicsa és a rikító színek használata. Az utolsó párbajban látható fodrász munka sokszor teljesen korszak- és tájidegen. Ben Affleck inkább hasonlít a Scooter együttesből H.P. Baxxterre, mint középkori grófra, ahogy Matt Damon Bundesliga-frizurája is inkább futballpályára illik, mint lovagi viadalra. Tán a zeneszerző, Harry Gregson-Williams mélyedt el legjobban a XIV. században, aki már a Mennyei királyságban is autentikusnak ható dallamokat szolgáltatott. Egy középkorásznak kínpaddal felérő élményt okoznak a párbajjelenetben felbukkanó sisakok, melyek rostélya csupán félig takarja az arcot. A filmesek régóta küzdenek azzal, miként különböztessék meg karaktereiket egy olyan csatában vagy összecsapásban, ahol a felek egyébként sisakot viseltek, így arcuk rejtve maradt. A megoldás általában az, hogy a nevesített karakterek nem hordanak ilyesmi fejfedőt, vagy a sisakokat groteszk módon egyedire készítik. A Trónok harcában egyébként mindkettőre láthattunk példát, Az utolsó párbaj félsisakrostélyai viszont mellőznek mindenfajta logikus funkciót. Érdemes belegondolni abba, hogy mennyi értelemmel bír egy ilyen felszerelés olyan esetben, amikor 50 km/óránál is nagyobb sebességgel szaladnak a harcos arcának egy súlyos és hegyes kopjával, ami még a pajzson felfogva is veszélyes szilánkokat repíthet ki magából. Lehet-e mindezek ellenére jó film Az utolsó párbaj, hisz’ a Gladiátort sem hitelessége miatt zárták szívükbe a mozinézők? Bár nem ér fel elődei nagyívű történetvezetéséhez, epikus hangulatához, de Scott ez alkalommal mégis képes volt megalkotni egy izgalmakban és szokatlan írói megoldásokban bővelkedő, vérgőzös darabot. Sajnálatos, hogy mindezt egy olyan üzenetnek rendeli alá, mely hosszútávon csupán a nemek közötti feszültséget fokozza. Ahogyan napjainkban, úgy évszázadokkal ezelőtt is esendő, gyarló emberek jártak a földön és bizony a lovagok sem voltak gáncstalan mesehősök. Egy olyan mozi viszont rendkívül káros hatással bírhat, ami a nőket ért igazságtalanságokra azzal válaszol, hogy a másik nemet vádolja kollektív bűnösséggel. A legijesztőbb mégis az, hogy ezt a filmet nem egy szélsőséges feminizmusba menekülő nőnek köszönhetjük, hanem éppen Ridley Scottnak, aki viszont öncenzúrával igyekszik megfelelni a #metoo mozgalom elvárásainak. Aki tehát laikusként tekinti meg Az utolsó párbajt, jobban teszi, ha a történelmi hitelességet ugyanolyan fenntartásokkal kezeli, mint például egy Trónok harca-epizódot. Akit viszont komolyabban foglalkoztat a középkor hiteles ábrázolása, annak a sokkal-sokkal autentikusabb és hitelesebb Outlaw King javasolt megtekintésre. A nemek párviadala viszont a történelemben még soha sem teremtett békét férfiak és nők között. Az együttműködés annál inkább. 2021. október 13. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/az-utolso-parbaj-kritika
[Filmkritika] Az utolsó párbaj Még Lady Gagával készített filmje előtt moziba került Ridley Scott grandiózus történelmi eposza, egy igaz történetet feldolgozó mű. Az Alien, a Szárnyas fejvadász vagy épp a Thelma és Louise révén egykor Hollywood csúcsain evező Ridley Scott neve alaposan megkopott az elmúlt évtizedekben. Ehhez képest idei filmjeit – bár semmilyen újító szándékot vagy különösen érdekes sztorit nem ígérnek – bizalomgerjesztő alkotásoknak nevezhetjük előzeteseik alapján. Az utolsó párbaj ráadásul aktuális társadalmi-kulturális diskurzusba illeszkedik, ami megkönnyíti az összehasonlítást és az értékelést. A Me Too verte hullámok hatására született fősodratú filmek közül eddig egyedül a több tekintetben kritizálható, de kétség kívül egyedi és erős koncepció mentén felépülő Ígéretes fiatal nőnek sikerült maradandót alkotnia. Ridley Scott rendezése előbbinél sokkal kommerszebb alkotás, jó iparos munka (annak minden erényével és hiátusával), ugyanakkor olyan állításokat is tesz, amiket hasonszőrű filmekben eddig nemigen láttunk. A téma iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlott darab. A XIV. századi igaz történeten alapuló filmben egy nagyhatlalmú földesúr megerőszakolja hűséges lovagjának feleségét. A nő azonban nem tartja titokban az őt ért sérelmet, még ha a közösség a fejét is követeli öntudatos fellépése miatt. Végül férje párbajra hívja a gonosz hatalmasságot. Az igazság Habár Scott kétséget sem hagy afelől filmjében, hogy mi az igazság, viszonylag árnyalt módon mutatja be a fent vázolt eseményeket. Nevezhetnénk középkori tárgyalótermi bűnügyi filmnek is Az utolsó párbajt, ugyanis nem a láthatatlan elbeszélő, a kívülálló kamera objektív képén keresztül tárul elénk a sztori. Három narratívából áll össze a cselekmény: a két férfi és a sértett ugyanazt a vitatott történetet mesélik el a bíróság színe előtt. Vagyis az ő emlékeik kerülnek vászonra ugyanarról a néhány szituációról, más-más tálalásban. Ez a film fő erénye, a megosztott elbeszélés által ugyanis betekintést nyerünk az elkövető önámító elméjébe, vagy épp láthatjuk azokat a sebeket, amiket egy kapcsolatban (esetleg házasságban) a másiknak okozunk és amik fölött olyan könnyen elsiklik a figyelmünk. Ugyanakkor a háromosztatú narratíva rengeteg lehetőséget nyújtott volna még az ábrázoltakon túlmenően az eltérő lélekállapotok, megfigyelések és gondolatok bemutatására. Összevetve egy filmtörténeti klasszikussal, Kuroszava A vihar kapujában című kísértetisen hasonló, briliáns művével, Ridley Scott munkája lényegesen felszínesebb marad elődjénél. Sötét középkor Középkorászok joggal háborodhatnak fel a Reneszánsz nyomán vázolt egysíkú történeti nézőponton, ugyanakkor a modern szem számára kétség kívül sértő lehet az 1300-as évek társadalmi modellje. Ridley Scott a felvilágosult jogi és tudományos intézmények nevében mond ítéletet a vajákosok biológiai tudása, valamint a személyes viszonyoktól átszőtt politikai, gazdasági és igazságszolgáltatási rendszer felett. A közel hétszáz éve zajlott történet felelevenítésének természetesen akkor van értelme, ha a mára nézve is találunk benne érvényes gondolatokat. Szerencsére Scott nem esik át a ló túloldalára, nem folytat manapság tucat számra olvasható, látható, hallható Egyház-, és tradícióellenes propagandát. Ésszel kritizálja a rendi berendezkedést és annak modern korba átnyúló elemeit. Ritkaság a kortárs Hollywoodban az ilyen mértéktartó és intelligens nézőpont, amiért mindenképp dicséret illeti a veterán direktort. Azonban akárcsak a film narratív szerkezetét és pszichológiai-érzelmi aspektusát illetően, a történetiség tekintetében is támadhat némi hiányérzetünk. Kicsit nagyobb figyelmet is szentelhettek volna az alkotók, ezzel megtámasztva az általános mondanivalót, a korabeli francia területek – magyar szemmel nézve – maffiaháborúkat idéző kiszámíthatatlan viszonyaira, a kisstílű alkuk és egymás hátába döfő kalandorok világára. A készítők eleinte élesebb hangsúlyt helyeztek az egységes királyságként csak névleg működő Franciaország korabeli viszonyainak bemutatására, végül azonban nem sikerült úgy lekerekíteni ezt a szálat, hogy olyan érett politikai konklúzióval távozhasson a néző a moziból, mint számos másik fantasy esetében. Összességében azt lehet mondani, hogy professzionális, izgalmas és mutatós filmet hozott össze az utóbbi húsz évben látványosan megereszkedett színvonalú művek sorouatát produkáló Ridley Scott. Nehezen képzelhető el, hogy bárki újra akarja majd nézni a közel két és fél órás opuszt, túl sok újdonságot nem rejt Az utolsó párbaj. Ugyanakkor több kiváló jelenetet látunk, amik egyértelműen gondolkodásra sarkallják a nézőt. A többes elbeszélés ügyes húzás volt a direktor részéről, általa jobban megérthetjük az egészségtelen hierarchikus viszonyok belső működésmódját. Illetve különösen szerencsés, hogy nem légből kapott fiktív történettel van dolgunk, amit kizárólag a közelmúltbéli szomorú események szültek egy felemás tájékozottságú hollywoodi író képzeletében, hanem valós középkori elbeszélés képezi a mű alapját. A formailag sztenderd, tartalmi szempontból viszont egész termékeny produkciót már vetítik a hazai mozikban. https://www.pcguru.hu/hirek/filmkritika-az-utolso-parbaj/66382
