2021 Szeptember A nagy pénzrablás 5. évad

Nincs más hátra, mint előre – A nagy pénzrablás



A nagy pénzrablás ötödik évadának első felvonása az eddigieknél borúsabb képet vázol fel. Az agresszió elkerülhetetlen begyűrűzésével egyértelműen új fejezet veszi kezdetét.


Hosszas várakozást követően végre elérhetővé vált a Netflix egyik legnézettebb sorozatának, A nagy pénzrablásnak (La Casa de Papel) ötödik és egyben záróévada. Ahogy azt már megszokhattuk, az amerikai streaming szolgáltató ismét csak az évad első felét tette elérhetővé, a második etapra december 3-ig várnunk kell. Az már az előzetesekből is kiderült, hogy a lezáró évad az eddigi leglátványosabb leszámolásokat hozza el nekünk. Ami viszont kérdéses volt: tud-e még újat mutatni egy olyan sorozat, aminek eddigi évadjai egymásra licitálva emelték a téteket? Mielőtt ezt megválaszolnánk, idézzük fel, hogy mitől vált ennyire közkedveltté az ikonikus piros kezes-lábast és Dalí-maszkot viselő tolvajbanda története.

A nagy pénzrablás alapkonfliktusa rém egyszerű.
Adott egy bűnözőkből álló banda, élükön egy idealista, de agyafúrt vezetővel, a Professzorral (Álvaro Morte). A csapat a madridi Királyi Pénzverdébe akar betörni, hogy az ott található pénzjegynyomdában egy életre elegendő bankjegyet nyomtassak maguknak. A terv szerint 11 napot töltenek el az épületben és 67 túsz segítségével tartják távol a hatóságokat. A Professzor elképzelése szerint az akciót erőszak nélkül, a közvélemény empátiájának megnyerésével hajtják végre, így tartva sakkban a hatóságokat. A tökéletesnek indult terv persze nem úgy sül el, ahogy kellene, így a banda tagjainak minden fortélyukat be kell vetniük a túlélés érdekében.



A fenti leírás alapján A nagy pénzrablás egy izgalmas, de már sokszor látott heist-filmes koncepciót követ. Arról nem is beszélve, hogy a második évad kis túlzással ugyanezt a sztorit ismétli el, azzal a különbséggel, hogy a helyszín már nem egy pénznyomda, hanem egy bank. A sorozatot 2017-ben útjára indító Álex Pina nem tett mást, mint fogta a heist-filmek több, mint 70 éve lefektetett szabályrendszerét és egy sokévados szappanoperává dagasztotta a történetet. A legnagyobb bravúr, hogy mindezt

képes volt úgy tálalni, hogy az még egy sokat látott néző számára is ötletesnek, újszerűnek hasson.
Ez elsősorban a szerethető és a részletesen kidolgozott karaktereknek, illetve az őket megformáló színészeknek köszönhető. A széria legalább egy tucat karaktert mozgat párhuzamosan, akik jól elkülöníthető, személyes motivációkkal és egyéni sérelmekkel rendelkeznek. A köztük lévő interakciók érdekfeszítőek és rendre előremozdítják a cselekményt. Ugyanakkor a már említett szappanopera-jelleg (mely leginkább a latin-amerikai vagy dél-koreai sorozatok hangulatát idézi) egyeseknek zavaró lehet, hiszen az állandóan kipattanó konfliktusok egy idő után teátrálisnak hatnak. Az alkotók a szituáció extrémitásával és a veszélyhelyzet állandósultságával magyarázzák a karakterek hiperaktív, gyakran meggondolatlan viselkedését. Azonban nem egyszer érzékelhető, hogy az éppen aktuális konfliktus csak egy újabb fordulat kedvéért lett ráerőltetve a cselekményre. Mindezek ellenére remek munkát végeztek az írók, hiszen olyan figurákat alkottak, akikért izgulunk és akiket minden hibájuk ellenére szeretünk.



Álex Pina az egyént gúzsba kötő rendszer és a két karnyújtásnyira lévő nagybetűs SZABADSÁG közti illékony átjárhatóságot vizsgálja. A nagy pénzrablásban a hőn áhított cél elérése csak a morális és törvényi kereteken kívül realizálható, így hőseink antihősökké, a rendszer ellenségeivé válnak. Tetteikkel nem feltétlenül értünk egyet, de üldözöttségük és a fennálló rendnek (legyen az egy korrupt tisztségviselő, vagy a hazugságtól sem visszariadó állami szerv) fityiszt mutató magatartásuk szimpátiát ébreszt bennünk. Tetteik egyértelműen törvényt sértenek, de valamelyest azonosulhatóak is, mivel tudjuk: nem mástól akarnak elvenni és lehetőleg nem erőszakkal akarnak pénzhez jutni.

Az antihősök iránti rokonszenvünk hosszú múltra tekint vissza, de A nagy pénzrablás hőseit övező rajongás még így is figyelemre méltó jelenség.
A Dalí-maszkot és piros kezeslábast viselő rablók rövid idő alatt közel olyan ikonikussá váltak, mint Alan Moore V mint vérbosszújának titokzatos Guy Fawkes-maszkját viselő főhőse. A párhuzam már csak azért is helytálló, mivel mindkét alkotás mögött érezhető egyfajta mozgalmi törekvés, a rend megbontásának igénye és a társadalom aktivizálásának szükségessége. Alan Moore képregénye ugyan sokkal nyíltabban politizál (konkrétan beszél fasizmus és anarchizmus szembenállásáról), azonban a Netflix sorozata is rezonál a közelmúltban kiújuló politikai-társadalmi ellentétekre, gondoljunk csak az USA-ban tomboló rendőri erőszak előző évi kicsúcsosodására. Az antihősök szeretete tehát onnan ered, hogy legyenek akármilyen rosszak, mindig szemben állnak egy még aljasabb zsarnoki rendszerrel. Így nem meglepő, hogy a V mint vérbosszú Fawkes-maszkja mellett az emberek már a Dalí-maszkot is előszeretettel használják tömegdemonstrációk során.



A nagy pénzrablás hőseivel már csak azért is könnyű volt azonosulni, mert akcióik során a gyilkosság tilalmát és az erőszak viszonylagos féken tartását helyezték előtérbe. Ám ez az elv az utolsó évadban megdőlni látszik, mivel a türelmét vesztett Tamayo ezredes végleg le akar számolni „a nemzetbiztonsági kockázatot jelentő” bűnözőkkel, így a hadsereg bevetését sürgeti. Mivel rájuk nem vonatkoznak a rendőröket korlátozó szabályok (vagyis akciójuk civil életeket is követelhet), a banda számára az alkudozás már nem járható út, fel kell készülniük a vérig menő küzdelemre. A katonák megjelenése pedig egészen új irányba tereli a szériát. A Professzor által olyannyira kultivált terv helyét átveszi a káosz,

a sakklépések megfontoltságát idéző első évad helyébe a kiszámíthatatlanság kerül.
A változás egyrészt érthető; a sorozat közelít a lezáráshoz, így a végső konfrontáció is elkerülhetetlen. Azonban az egyébként piszkosul látványos akciójelenetek térnyerése háttérbe szorítja azt a fordulatos taktikázást és mély karakterdrámát, ami jellegzetessé tette az eddigi cselekményt. Kivételt ez alól Tokió (Úrsula Corberó), a Professzor és a rendőrség kötelékét elhagyó Sierra (Najwa Nimri) képeznek, akik azért kaptak néhány különösen emlékezetes jelenetet és természetesen a már megszokott flashbackek során a közönségkedvenc Berlin (Pedro Alonso) is tiszteletét teszi.

A cikk elején feltett kérdés az volt, hogy képes -e még újat mutatni ez a széria? Nos, ha a korábban tapasztalt nyakatekert történetre és állandó fordulatokra vágyunk, akkor a válasz nem. A karakterek közti dinamika továbbra is jelen van, de ez nem annyira a cizellált történetvezetésnek, inkább az összeszokott színészgárdának és az eddigi évadok áldásos utóhatásának tekinthető. Ez az évad vállaltan a túlélésről szól. Az izgalmat ezúttal kevésbé a fineszes elmejátékok, és sokkal inkább a páratlan akciójelenetek biztosítják. Mindezzel együtt is egy ígéretes első félidőn vagyunk túl, melynek pontos végkifejletét még most is nehéz megtippelni.

https://www.filmtekercs.hu/sorozat/a-nagy-penzrablas-la-casa-de-papel-kritika