A napfény keserves íze – A szörfös Vannak olyan filmek, amiket szenvedés nézni – mégis szeretjük őket. Tipikus példa erre a kultikus Lost Highway. Lorcan Finnegan azonban nem David Lynch: A szörfös nagyon a hatása alá tudja vonni a nézőt (vagyis tényleg szenvedés végigülni), de messze nem tud annyit adni, hogy megérje. Egy ember lassú megőrülését közelről tanulmányozni nem éppen kellemes mulatság. Különösen kellemetlen olyan közelségből, hogy az íriszének minden egyes kis foltját jóismerősként köszönthetjük a végére… Nicolas Cage profi ebben a műfajban: mémmé váltak eszelős tekintetű jelenetei. Hát most kiélheti magát. Amikor tinédzser fiával a tengerpartra érkezik, hogy azon a törésen szörfözzenek egyet, amin ő vágtázott a hullámokon gyerekkorában, még minden rendben levőnek tűnik. Menő szörfdeszkák a Lexus tetején, a tenger azúrkék, a hullámok habjai vakító fehérek, a légkondi hűvös, a szörfös bölcsességeknek van értelme. Aztán kiderül, hogy a gyerekkori helyszínt azóta túszul ejtette egy csöppet agresszív, és mindenképp nagyon fura banda. Éjszaka drogoznak, nappal szörföznek, karizmatikus gurujuk pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy itt bizony csak helyiek lovagolhatják a hullámokat. Hiába bizonygatja hősünk, hogy ő idevalósi, és éppen gyerekkora házát jött megvenni, ott fenn, a parton – itt bizony csak a beavatott elitnek jut a jóból, őt pedig a saját fia előtt alázzák meg. Cage azonban nem tágít: ott marad a parton, hogy fogást találjon a társaságon. Azonban úgy tűnik, ők találnak fogást rajta. A tűző napsütés, a szomjúság, az egyre több elvesztett fogódzó, ami a civilizációhoz, végső soron önmagához köti egyre nagyobb bizonytalanságba – és ezzel együtt egyre nagyobb testi és lelki szenvedésbe – taszítja. Sok filmben az ilyesmitől megtisztul az ember, előjön „igazi önmaga”. Itt azonban, bár van szembenézés, és merülnek fel a mélyből, a múltból olyan motívumok, amik megérnének egy kis kibontást, aztán feloldást, ez nem igazán történik meg. Cage karaktere nem válik semmivel sem jobbá vagy éppen szimpatikusabbá a múlt és jelen kísérteteivel való szembenézéstől, a civilizációs máztól való lemeztelenedéstől. A szörfös ezért aztán pláne nyomasztó élmény. Finnegannak nincs nagy véleménye az emberiségről láthatólag… De atmoszférateremtésben kiváló. A tengerpart, kék hullámok, vörös homok – és a napsütés. Ó, az a napsütés, a fejünkre tűző napsugarak, a mindenhova bekúszó homok, az izzadságot nyalogató legyek felhői, a sivatagi szomjúságtól homályossá váló látás és tompuló elme. Kétségtelenül erős a filmben való megjelenítése is mindezeknek, hatása alá kerül az ember – akár fizikailag is. Akár a perzselő nap hatását érzékeltető eszközök, a napfény hatására torzuló képek, alakok, a tisztuló tudatot szimbolizáló „víz alól felvett” képek mind-mind hatnak az érzékeinkre. Csak fényingerek érkeznek a vászonról – mégis, fizikailag érezzük a hatást. Mint ahogy – az arra érzékeny gyomrúak – a kézikamerázás okozta émelygést is… Ausztrália híres arról, hogy ott minden élőlény meg akarja ölni az embert. A gyakran bevágott természeti képek kis része szól csak olyan lényről, amely ténylegesen halálos lenne az emberek számára, ám annál többet mutat az ausztrál vadvilág különleges lényeiből. Igaz, ezek általában csak egy-egy snittet jelentenek – és hiába érzi a néző ezeknek a ritmusát, és azt, hogy a közömbös természet hogyan „reagál” (sehogy) a benne szenvedő ember problémájára, kicsit túlhasználttá válik a végére ez az egyszerű eszköz. Mint ahogy egyébként a túlhasznált eszközök, fordulatok, beállítások, témák is végigkísérik a filmet. A „szörfös” betűtípus a Beach Boys albumborítóról, a tükörben felvillanó „alteregó”, a pisztoly, amely, ha már feltűnik, el kell sülnie, vagy a modern kori maszkulinitást – jó pénzért, na meg a vezetői hatalomért érzéséért – áruba bocsátó guru. Ezek olyan eszközök, témák, toposzok, amelyeket ügyesen használ a film – de semmi újdonságot vagy csavart nem visz beléjük, ráadásul újra és újra visszatérnek – a rendező sulykol valamit, nagyon erősen akarja, hogy átérezzük – de mit is? Persze, van egy kis társadalomkritika, vannak felvetések a civilizáció mázáról, arról, hogy mik is vagyunk a tárgyaink, az autónk, a telefonunk, a szörfdeszkánk, a légkondink vagy akár a pisztolyunk nélkül. Az antagonista szörfguru módszerén is lehet elmélkedni, aki kiégett bizniszmeneknek kínál (jó pénzért) visszatalálást ősi, ragadozó énjükhöz. De hát hasonlót kínál minden „férfiasságcoach” manapság, a szektaépítő guru alakja pedig sokkal kevésbé kidolgozott mint akár Tom Cruisé a Magnóliában. Már csak azért sem lehet nagyon vaskos maga a sulykolt tartalom, mert már az elejétől fogva látható a be- bevilannó flashbackekből, hogy igazából egy ördögi körben vagyunk, a film vissza-visszafordul önmagába, a konfliktus újratermelődik, Nicolas Cage véreres, bámuló szemei ugyanazt néz(hetik) a film elején és a végén, a vízben ázó hullával, a véres tengerparttal újra bezáródik a ciklus. Nincs menekvés az őrület, a problémák, a szenvedés elől. Ez persze baromi nyomasztó, de nem ez a baj, hanem az, hogy a forma ezúttal messze a tartalom előtt van: annak van alárendelve minden, hogy ez a reménytelen önbeteljesítő kör minél hatásosabb legyen. Ehhez viszont csak sallang lenne az erős mondanivaló – vagy legalábbis másodlagos a használt eszközök nyers, brutális erejéhez képest. Aki át tudja magát adni a kifejezés erejének, vagy Nicolas Cage szuggesztív szenvedésének, annak elég lehet ennyi is. A szörfös május 15-től látható a mozikban. 2025. május 17. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-szorfos-kritika
