2025 November A nép ópiuma – A menekülő ember

A nép ópiuma – A menekülő ember



Valami sötét és erőteljes bugyog odalenn, a társadalom alsó rétegeiben. Fel akar törni, és ha sikerül neki, mindent felgyújthat, és a földdé tehet egyenlővé – talán nem is lenne kár. A menekülő ember (The Running Man) legújabb adaptációja a kilátástalan néplélekről mesél, amely számára még az anarchia is vonzóbb az elnyomó rendszernél.


Érdemes megfigyelni, hogy Hollywood az elmúlt években mennyire elitellenes hangulatba váltott. Egyik első jele volt a Joker, amelyben Gotham City őrjöngő pórnépe egy bohócsminkes gyilkosban látja meg a forradalom hősét, mostanra pedig odáig jutottunk, hogy az Egyik csata a másik után pozitív alakjai, morálisan helyénvaló pólusai a hatalommal szembehelyezkedő, akár garázdaságot is elkövető lázadók. Már nem tabu azokat a figurákat főszereplővé formálni, akik egy rendszer ellenében határozzák meg magukat, napjainkra pedig már nem is számítanak antihősnek.

Pedig sokáig úgy tűnt, legalábbis a nyugati filmgyár számára, hogy az identitáspolitika lesz az az irányvonal, ami a hollywoodi produkciókat is meghatározza. Ezt szokás manapság (rettentő fárasztó módon) „woke-nak” titulálni. Mégis, egyre több alkotó áll elő olyan történettel, amely nem bőrszín vagy szexualitás alapján húz törésvonalat szereplői közé, hanem kifejezetten az anyagi helyzet mentén. Az efféle problémát feldolgozó „eat the rich” típusú filmekkel és sorozatokkal (A menü, A Fehér Lótusz, A szomorúság háromszöge stb.) pedig dugig vagyunk, és ez csak egyet jelenthet: az embereknek tényleg kezd elegük lenni.



A menekülő ember – amelyet a Paramount stúdió készített el – is azt bizonyítja, hogy új szelek fújnak, és a társadalomban rejlő indulat egy osztályfókuszú alá-fölérendeltségen alapszik. Persze, ha elfogadjuk, hogy Stephen King írását alapul véve

Edgar Wrighték a történet disztópiáján keresztül a mai közállapotokról tudósítanak – csak kicsit több robbanással, rohangálással és akcióhősködéssel.
A menekülő emberből 1987-ben már láthattunk egy adaptációt, akkor Paul Michael Glaser, a Starsky és Hutch-sorozat David Starsky-ja álmodta vászonra a jövő gladiátorküzdelmét Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben. Ő az alapul szolgáló írás alapkoncepcióját összecsomagolta egy pár órás tévéműsorba, míg az eredeti regényben egy komplett hónapon keresztül zajlott A menekülő ember showja, 30 napot kellett túlélnie a jelentkezőknek. Ez azért is fontos, mert a nézői fejekben útközben kialakuló változás és átpártolás nem mehet végbe pár óra alatt, annál tartósabb kondicionálás kell.


A médiát gyakran titulálják a negyedik hatalmi ágnak: a ’80-as években pedig már bőven tudták, milyen elképesztő hatalma van a tudatok felett. Természetesen ez mára se változott, még akkor is, ha már nem feltétlenül a televízió kínálja a mindennapi tájékozódást és az agykikapcsolás célú „tartalomfogyasztást”. A disztópikus jövőben a mindenható Network (amely könnyed utalás Sidney Lumet klasszikusára) monopol helyzetből sugározza a szórakoztatást a csőcseléknek, és bódítja tudatukat az egydimenziós, legalacsonyabb színvonalat megcélzó szkriptelt reality-kkel és showműsorokkal.

Láthatjuk a Kardashianék nem igazán kifordított verzióját, valamint a Maradj talpon! több fokkal veszélyesebb variációját is.
Utóbbi egy jópofa fricska arra, ma már a kvízműsorokban sem elég a tudás, nagy esések és emberek méltóságának megalázása az út a siker felé. De találunk médiatörténeti referenciát is, hamár a puruttya szórakoztatásról szól a sztori: John Springer álnevet ölt a főszereplő, aki pedig Jerry Springerre, a talk show királyra asszociáció – az emberre, akinek műsorában rendre összeverték egymást a beszélgetőpartnerek.


A történet világában a csúcskategóriás műsor azonban A menekülő ember, ahol önkénteseket kell levadászni: minél tovább élik túl, annál több lóvé üti a markukat. Az viszont nem mindegy, a közönség kinek szurkol, hisz ahogy a kaszinóban szokás, a ház általában mindent visz – így nem elég pusztán fizikailag túlélni, a publikumot is a tévécsatorna ellen kell fordítani.


A történet középpontjában egy beteg gyereket nevelő, szebb napokat is látott édesapa, Ben Richards (Glen Powell) áll, akiről már rögtön az elején kiderül, rendkívül dühös. Van is miért: sorozatos bukdácsolását nem magának köszönheti, jóhiszeműsége és becsülete taszította ki a rendszer kétkezi munkásai közül, most pedig melóért kuncsorog, hogy fedezze a gyógyszerkiadásokat. A szemében égő tűz az, amit a műsor kreatív producere, Dan Killian (Josh Brolin) meglát és nézettséggé kíván formálni – kettejük közt tehát zajlik egy ideológiai harc, amely huzavona két végpólusán a nyers őszinteség és ökölszabály, valamint a médiaképes pillanatok gyártása található. Brolin mámoros ebben a cinikus és hatalomittas karakterben, Powell pedig valódi akcióhőssé növi ki magát a szerepben, figurájának haragja pedig egy egész réteg adekvát ellenérzését testesíti meg.

Edgar Wrighték jól érezték, hogyan érdemes megragadni ezt a történetet: kell egy olyan főszereplő, aki szívesen átgázolna bárkin,
mert bosszút akar állni minden elnyomásért, igazságtalanságért, ami vele, sőt, az „övéivel” történt. Richards dilemmája a történetben végül az lesz, vajon nem épp segíti-e a médiavállalat profittermelését azzal, hogy ennyire jó ebben a játékban – ugyanis a 30 napos menekülés során hamar megérezhető, ő egy nem mindennapi versenyző, hanem olyan, akiben a publikum is elkezdi saját népi hősét látni.

Sokkal hűebben követi Stephen King regényét Wrighték verziója, még akkor is, ha a végét teljesen megmásítják – egy kisebb trükköt űzve azokkal, akik ismerik, mi a karakterek sorsa írásos formában –, így pedig alig lehet ráismerni arra a változatra, aminek Schwarzenegger volt a főszereplője. (Az egykori kormányzót a nyomtatott bankókon érdemes keresni, amelyre a történet csupán új dollárként hivatkozik.) Pedig az 1987-es filmben is megjelent már az a technológia, amely a média keretezését mindennél hatékonyabbá varázsolta: a mesterséges intelligenciával és vizuális effektekkel legenerált videóanyag. Ez ugyanis korunk médiafegyverévé kezd válni, elég csak a hazai politikai kommunikációs kampányokat nyomon követni. Régebben még elég volt elhallgatni egy-egy mondatrészletet, hogy átalakítsák valaki beszédét, manapság viszont már olyan gondolatokat lehet mások szájába adni, amit sose mondtak. Hogyan lehet felvenni a harcot a mindent hamisító A.I.-val, és miként lehetséges meggyőzni az embereket, hogy elhiggyék az igazat?


A menekülő ember keserű válasza az, hogy médiaélményt, sztorit és nagy csinnadrattát kell gyártani ahhoz, hogy egyáltalán odafigyeljenek.
A média, amely eszközként használja az embert – és közvetlenül segíti a hatalmat abban, hogy uralkodni tudjon – csak akkor tud veszíteni, ha szembefordítják vele saját logikáját. Erre a műveletre még a gátlástalan producernek is csupán egy mosoly a válasza, Ben Richards pedig megkapja a fausti alku lehetőségét a saját műsorra is, amely egyfajta Fekete tükör-helyzet lehetne: Wright azonban nem olyan lemondó, mint amilyen Stephen King vagy akár Charlie Brooker volt.


Ő még hisz a kisember tisztaságában, a társadalom gondolkodásának megváltoztatásában, az igazság győzedelmeskedésében. Csak ehhez lángolnia kell mindannak, ami eddig volt. A szkeptikusok pedig joggal kérhetik számon az alkotón, vajon miért kapcsolná ki bárki a TV2-t, mikor olyan jót röhög azon a sok paraszton?

A menekülő ember a megjelenített, égető problémák mellett egy teljes értékű akciófilm is,
rendes kaszkadőrmunkával és telitalálat színészekkel. Colman Domingo ripacs konferanszként, Michael Cera kissé kattant patrónusként, Lee Pace álarcos ellenfélként dob nagyot az összképen. Edgar Wright rendező pedig tovább tartja helyét a hollywoodi piacon – bár alkotása inkább hasonlít a Nyomd, Bébi, nyomd!-ra, mint a Cornetto-trilógiára. Emiatt nem az ő rendezése a legerősebb összetevő ebben a koktélban, ugyanis stílusa kicsit feloldódott ebben a stúdiófilmben. Ennek ellenére még így is összehoz olyan momentumokat, amiket érdemes átélni (a vidéki ház megtámadása és a csomagtartóból felvett akciójelenet például ilyen), és olyan pörgős tempót diktál, amilyet kevesen rajta kívül.

A gyeplőt azonban a második felére kissé elengedi, és terjengős lesz a filmje játékideje, ahogy az epizodikus felépítés sem segít az összképen. Ezek azonban nem elegek ahhoz, hogy elvitassák érdemeit mulattató és egy-egy villanásában ütős zúzdájának, amely még jelképez is valami súlyosat. De mivel az egészet egy faltól falig akciófilmbe csomagolták, így biztosan találkozni fog azokkal, akiknek a leginkább érdemes megnéznie.

A menekülő ember november 13-tól látható a mozikban.

2025. november 13.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-menekulo-ember-2025-kritika