Mennyi lehetőségünk van arra, hogy partnert találunk magunknak? Szinte végtelen. És online? Kevesebb, de még így is sok. És ha még zenei ízlésre is szűrünk? Jóval kevesebb, de a kreativitás és a profilozási elméletek sokat segíthetnek. Meglehetősen nagy ismerkedési szabadságfoka van koncerteknek, fesztiváloknak, zenei megnyitóknak, zenei ismerkedős esteknek, meetupoknak, hangszerkiállításoknak és hasonló eseményeknek, akinek pedig tényleg arra van igénye, hogy párjának életében nagy szerepet játsszon a bármelyik zenekar, annak a közösségi média rajongói oldalai, rajongólistái, kereshető kulcsszavai és szűrhető tartalmai igen sokat segíthetnek. Ezer meg egy történetet hallhattunk arról, hogy “a kedvenc zenekarom nevét beírtam Instagramon, valaki éppen őket tagelte, megnéztem, így ismerkedtünk össze, most ünnepeljük a kétéves évfordulót”, “a Facebook-groupban írtam rá, mert láttam, hogy mindig azt lájkolja, amit én is”, illetve “Foursquare-en néztem, hogy kik jelentkeztek még be a koncertre, jól nézett ki, ráírtam, aztán ez lett belőle”, az esettanulmányok száma végtelen sok. A kérdés egy idő után adja magát: hogyan lehet ezt automatizálni és milyen rendszerek készültek fel arra, hogy ebben segítsenek minket? Big data A Londonban gyökerező Last.fm gyakorlatilag a világ legnagyobb és sok részletében publikus zenestatisztikai adatbázisát szolgáltatja (és nem csak a fizetős rádióról szól, ahogyan sokan hitték és hiszik is még mindig hazánkban): nemcsak azt nézhetjük meg, hogy kedvenc zenekarunk milyen más bandákhoz hasonlít (pontosabban, kik szerepelnek még azok playlistjében, akik a mi kedvencünket is hallgatják), hanem az is kiderül belőle, hogy kik azok a világban, akik még ugyanazt hallgatják, amit mi is. A rendszer egészen addig volt fapados, amíg meg nem született 2010-ben a Tastebuds.fm nevű rendszer, ami gyakorlatilag Last.fm-es hallgatási adatainkból kiindulva mondja meg azt, hogy kik hallgatják körülöttünk (a környékünkben, a városunkban vagy az országunkban vagy akár a bolygón, sok szerencsét) a kedvenc zenéinket (tehát nem csak egy zenekart, a Last.fm adatai között turkálva ugyanis csak szűkebb keresztmetszetet vizsgálhatunk egyszerű felhasználóként). Egészen addig, amíg a felhasználók valós adatokat adnak meg kedvenc zenéikről, addig a rendszer pontosan működik és megmutatja, hogy van-e olyan ember elérhető közelségben mondjuk 25 és 32 év között, aki egyszerre hallgat szörfpunkot, glitch countryt és keletnémet lo-fi death reggaet (vagy csak Lagzi Lajcsit és Scootert, kinek mi jön be). Ehhez azonban nemcsak a Last.fm-re kell regisztrálni, hanem a Tastebudsra is, a problémák pedig valahol itt kezdődnek: a zenei társkeresőkön ugyanúgy működnek trollok és a “nem” szót értelmezni képtelen emberek, ahogy a normál társkeresőkön is; sokan pedig, introvertáltabb mivoltukból vagy rosszabb tapasztalataikból adódóan érthető okokból nem fognak regisztrálni. Mi ilyenkor a teendő? Érdemes csak adott zenei stílus rajongói közül válogatni? Számít ez egyáltalán? Speed listening Gyors kitérőként emlékezzünk meg egy Tastebuds-közeli projektről, a londoni Speed Listening estekről. A gyorsrandikhoz hasonló esték inkább a zenehallgatásról, illetve az új zenék megismeréséről szólnak, mint az ismerkedésről (ami természetesen szintén lehetséges, ha már két ember szimpatizál egymással egy asztal fölött, onnantól kezdve kalkulálható folytatásokról beszélünk). Két (piros és kék) csoportba osztott emberek ülnek egymással szemben egy asztal két oldalán, mindenkinél szerepel két kötelező elem: saját fej- (vagy fül-)hallgatója és egy zenelejátszó. Az egymással szemben ülő embereknek 7 perce van arra, hogy megmutogassanak egymásnak zenéket, erre szabályok nincsenek – a zeneismertetés szabályai spontán derülnek ki. 7 perc elteltével a moderátor int, a felek megköszönik egymásnak az új zenéket, az egyik színhez tartozó emberek pedig arrébb ülnek egy székkel és az egész kezdődik elölről. (Személyes tapasztalatokból mondhatom: ha nyitott emberek ülnek egy asztalnál, a legeltérőbb zenei ízlésekből is remek ajánlásokat lehet kapni.) Ez az offline változata annak, amikor egy ismerkedés elején YouTube-videók tucatjait küldjük át egymásnak. Felsóhajtottunk? Helyes. Léphetünk tovább az elméletre. Zenei profilozás alap nélkül Jó elméleti alapon, de igen komolytalan irányba csúszott el a már korábban is említett Tastebuds személyiségprofilozási kísérlete, a Stereotype.fm. A Tastebuds-felhasználóknak kiküldött kérdőívekből összesített rendszer triviaértékű, komolytalan tényt dob nekünk, ha begépeljük egy zenekar vagy zenész nevét: megtudhatjuk például, hogy Michael Jackson rajongóinak van a legnagyobb esélye arra, hogy csatlakozzanak egy szektához, R. Kelly rajongói turkálnak az orrukban a legesélyesebben, amikor senki nem látja őket és ha kell valakit mondani, akinek a rajongói a legvalószínűbben maszturbálnak naponta, akkor az Weird Al Yankovic lesz. Stereotype.fm: ilyen, amikor a big data ígérete elcsúszik a kérdéseken. Nagyon.A Tastebuds hasonló komolyságú, bár statisztikailag nagyobb mintával dolgozó kutatásából olyanok is kiderültek, hogy legnagyobb eséllyel a Metallica-, Linkin Park-, Kanye West- és a Nirvana-rajongók ugranak velünk ágyba, akiknél pedig ezzel ellentétben a legkisebb esélyünk van, azok a Coldplay-, Adele-, Lady Gaga- és Katy Perry-követők. Legnagyobb eséllyel Adele, a Muse és a Kings of Leon rajongói kapnak üzenetet, legkisebb eséllyel pedig az Eminem-, a Pink Floyd- és a RHCP-fanok, bár itt már feltűnhetett, hogy erősen a zenészek élbolyából válogat a rendszer. Ezt a Tastebudsos fejlesztők is kihangsúlyozták nyilatkozataikban, mondván, ezekhez a zenészekhez szerepelnek annyiszor az adatbázisokban, hogy lehessen hozzájuk trendeket kötni. Egy igazán underground zenekarnál, amelynek max csak 5 hallgatója van a Last.fm szerint, nem igazán lehet sem szignifikáns, sem valósághű adatokat mérni. Zenei profilozás alappal A bolygó komolyabb, a témához kapcsolódó kutatásokat végző szakembereit egy kezünkön megszámolhatjuk. Virgil Griffith az IQ és a zenei ízlés közti kapcsolatot vizsgálja, Adrian North a zenei műfajokat és az emberi jellemvonásokat próbálja egy tető alá hozni, Peter J. Rentfrow és Sam Gosling pedig az egyes zenék jellemzőiből állított össze két profilozási alapot is: ezek a STOMP és a MUSIC. Griffith a Musicthatmakesyoudumb oldalon részletezi a kutatási alapot – kiválogatta egyes amerikai egyetemek ill. főiskolák legkedveltebb zenéit, az egyes zenekaroknál megnézte, hogy ki hallgatja ezeket, náluk kikereste a publikus tanulmányi átlagot, ezt összesítette, és így meg is kapta, hogy a jobb ill. rosszabb tanulmányi átlagú emberek mit hallgatnak. Az összesítés tornádóformája valószínűleg leírja, hogy egyes emberek hogyan érezhetik magukat ennek olvasása közben – a listát egyértelműen Beethoven vezeti, míg a legrosszabb pozíciókhoz olyan “zenészek” kötődnek, mint Lil’ Wayne, Beyoncé vagy Jay-Z. North úgy véli, hogy kedvenc zenei műfajunk sokmindent elárulhat személyiségünkről, mindehhez 36 ezernél több emberrel végzett interjút 60 országból. Elmondása szerint zenei identitásunkat tükrözi azt, hogy mit hordunk, milyen helyekre megyünk, milyen szavakat használunk, úgyhogy teljesen logikus, hogy egyes kiütköző személyiségvonásokat kötni lehessen zenei ízlésünkhöz, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a médiaközhelyektől eltérően a metálrajongók például nem depressziós öngyilkosjelöltek, de érdemes felfigyelni arra, hogy sokan kedvelnek Wagnert, talán pont a Wagner-művek intenzív, hangos, harsány mivolta miatt, ezen a vonalon pedig már el lehet kezdeni gondolkodni. Kutatásáról többet itt olvashatunk, ebből kiderült, hogy a jazz-rajongók önérzetesek, kreatívak, lazák, szeretnek eljárni helyekre, a rap-rajongók önérzetesek és szeretnek eljárni helyekre, a rock és heavy metal rajongóinak pedig nincs nagy önbecsülése, kreatívak, de nem szeretnek keményen dolgozni, nem szeretnek eljárni helyekre, gyengédek és lazák. Elszámoltunk tízig? El kellett számolnunk tízig? Helyes. Menjünk tovább. Rentfrow és Gosling ennél kettővel alaposabban dolgozik. STOMP (Short Test of Music Preferences) nevű módszerük az internetes fájlmegosztó rendszerek felhasználóira fókuszált. Szerintük ezen embereknél négy nagy zenei kategóriát lehet megkülönböztetni: „reflektív és komplex”, „intenzív és lázadó”, „boldog és konvencionális”, „energikus és ritmusos”: a reflektív és komplex zenék közé soroljuk például a klasszikus, jazz, blues és népzenéket, a „boldog és konvencionális” zenék között pedig a country, pop, ill. filmzenék sorakoznak. Ezen kategóriák meglepően jól egybevágnak a HR-es szakma által használt Big Five személyiségmodellel – a kutatók például rámutatnak, hogy a „reflektív és komplex” zenéket kedvelő emberek nyitottabbak az új élményekre, jobb verbális képességeik vannak, politikai szempontból inkább liberálisok, a „boldog és hagyományos” zenéket kedvelők pedig extrovertáltabbak, , önmagukat vonzóbbnak látják, sportosabb életet élnek, politikai szempontból inkább konzervatívak. David Greenberg, a University of Cambridge kutatója továbbmegy ezen megállapításoknál. Úgy véli, ugyan zenei ízlésünk változik az évek alatt, empátiás érzékünk, illetve gondolkodásunk mikéntje képes valamilyen szinten előrejelezni azt, hogy milyen zenét kedvelünk, tehát kognitív stílusunk személyiségünknél jobban előrejelzi, hogy mit hallgatunk – mindezt a myPersonality Facebook appból gyűjtött adatok alapján állítja. Ez az ún. empatizáló-rendszerező elven alapszik, azaz azon, hogy mennyire vagyunk empatikusak, mennyire értünk meg másokat, mennyire tudunk azonosulni velük, ill. mennyire látunk át rendszereket, mennyire tudunk elemezni helyzeteket, teljes szisztémákat. Akik empatizáló típusúak, háromfajta zenét kedvelhetnek: a kevésbé energikus, gyengéd, érzelmi, melegebb hangulatú zenéket; a szomorú és depressziós, negatív érzelmeket kifejezőket, illetve a költői, nyugtató, érzelmileg mély zenéket. Akik inkább a rendszerező típushoz tartoznak, azok az energikus, erős, feszes, figyelemfenntartó elemekkel megszőtt zenéket kedvelik, illetve azokat, amelyekben pozitív érzelmek, illetve komplex és szellemileg is mély elemek találhatóak. A myPersonalityból kinyert mintegy 60 ezer kérdőív alapján dolgozott David Stillwell és Michal Kosinki is, akik úgy vélik, csak a lájkokból megállapítható egy illető szexuális orientációja, vallási és politikai nézete, jellemvonásai, boldogsága, droghasználati szokásai, neme, életkora, illetve az, hogy szülei elváltak-e.
