Release Date: 2014. január 16. Genre: dráma Director: Lars von Trier Screenwriter: Lars von Trier Studio: Vertigo Média Kft. Starring: Charlotte Gainsbourg, Christian Slater, Connie Nielsen, Jamie Bell, Mia Goth, Nicolas Bro, Shia LaBeouf, Sophie Kennedy Clark, Stacy Martin, Stellan Skarsgard, Udo Kier, Uma Thurman, Willem Dafoe 2014.01.16. (Nymphomaniac) Joe-ra (Charlotte Gainsbourg) egy nap egy sikátorban fekve a rideg utcakövön talál rá az éppen boltba igyekvő Seligman (Stellan Skarsgard). A fiatal nőt megverték, vérzik, és szemmel láthatóan segítségre szorul, ezért a férfi megsajnálja, és elviszi magához, hogy ápolja. Joe pedig mind őszintébben meséli el jóakarójának, miképp került abba a lehetetlen helyzetbe, ahogyan találkoztak. A nő nimfomániásnak diagnosztizálja magát, élményei pedig egészen a tinédzserkoráig nyúlnak vissza. Történetei között szót ejt édesapjáról, egy nagy szerelméről, és szeretőkről, de mindenekelőtt szexuális kalandjairól, amelyek bővelkednek extrémitásokban, zavarba ejtő helyzetekben, szexuális pózokban és játékokban, valamint vállalt perverziókban. Seligman megértően, ámde zavartan hallgatja a nőt és a történelemből, valamint a tudományból vett példákkal és tapasztalatokkal igyekszik értelmet adni a nő tetteinek. KRITIKA A kanapén és mellette: Lars von Trier. Arányi Zsuzsanna Furcsa döntés volt A nimfomániást kettészedni. Önmagában is élvezhető ugyan a film első része, mégis felmerült bennünk utána, hogy bizony némely aspektus megértéséhez hiányzik egy tágabb kontextus. A záró képsor után beállt feketeségben ülni pedig – hogy a témánál maradjunk – olyan érzés volt, mint amikor valakit az aktus közben hagynak magára. Von Trier továbbra is magával van elfoglalva, így Joe-ban (Charlotte Gainsbourg), a szexfüggő nőben felfedezhetjük a direktor alteregóját, már ami az elszigeteltséget és az önmarcangoló magányt illeti. A kezdő hipnotikus képsorokon azt látjuk, hogy összeverve, félájultan fekszik az utcán, miközben az eső kérlelhetetlenül szakad. A film témájának ismeretében az emberen mórickás attitűd lesz úrrá, és még egy szellőzőnyílásban is női nemiszervet vizionál, de később rájövünk, hogy nem kell a fantáziánkra bízni a párhuzamokat. Seligman (Stellan Skarsgård) így talál rá Joe-ra, és mivel az kéri, hogy ne hívja a mentőket, felviszi saját lakásába. Itt a nő elmeséli addigi életét, azokat a történéseket, melyek alapján úgy véli, ő egy rossz ember, sőt szörnyeteg. Az önterápia ezúttal képileg is megidéződik: a nő az ágyon (pamlagon) fekszik, míg az analízist végző férfi mellette ül egy széken, és Joe minden történetére, érzelmi megindulására egy analógiával, racionális példával reagál. Ezek a riposztok, teli történelmi, irodalmi és gyakorlati példákkal a legtöbb esetben szándékoltan felturbózott közhelyek, túlmagyarázások. A direktor nem is próbálja leplezni ezt, hiszen többször elhangzik az, hogy „ez pont olyan, mint..” és ehhez hasonló összekötő szövegek. Nem játszik arra, hogy ezeket mi ismerjük fel, hiszen a „tét” nem az ezekre való rácsodálkozás. Amikor Seligman az egyik történetre, amelyben Joe szüzességét (mindkettőt) elég hideg, érzéketlen és fájdalmas úton veszik el, képes azt reagálni, hogy a nyílásokba történő lökések száma (3 és 5), illetve azok összege Fibonacci számok, azon muszáj horkantva felnevetni. Ezzel ugyanis nem velünk közli az előző jelenet „mélyebb” értelmét, csupán Seligmanról – aki így vagy úgy, de szintén von Trier alteregója – közöl önirónikus információt. Ez az ember aszexuális, távolságtartó, éppen a másik véglete az alulolvasott, ösztönök vezérelte Joe-nak. A két pólus párbeszédeiből vicces játék, egyfajta sorminta kerekedik, a nő előhozakodik egy vulgáris, akár polgárpukkasztó életeseménnyel, a férfi pedig mint egy gép, dob rá egy metaforát. Ezek pedig a legtöbbször képileg is megjelenítődnek, ha a horgászatról van szó, akkor látjuk a mozgó csalit a folyóban, ha arról, hogy Joe szeretői pont úgy egészítik ki egymást, mint a polifonikus orgonazenében a szólamok, akkor azt. Seligman egyrészt egyfajta rátarti, elefántcsonttoronyba zárkózó intellektussal hallgatja, másrészt láthatóan élvezi egy ösztönlény életébe történő voyeurködést. Ez az attitűd némileg a mű és értelmezője közti párhuzamot is felveti, hiszen Seligman kényszeresen belemagyaráz mindig valamit az eseményekbe, Joe egyszer le is torkollja egy felesleges és nem oda illő közbevetésért („Gondolta a fene” – mondta ugye az anekdota szerint Arany is). Nagy tudással és globális gondolkodásmóddal van ugyan megáldva, de ő maga sosem alkotott (mondjuk ki, szűz), így a közbevágásai néhol mellékvágányra futnak. Ez a végtére is belső párbeszéd az, ami motorként hajtja előre az egyébként meglepően könnyen befogadható, szórakoztató és közel sem olyan felületes filmet, mint amilyennek elsőre mutatja magát. A mozgóképes megoldások igen széles spektrumát hozza a film: osztott képernyő, ugróvágás, képarány-váltás, fekete-fehér kép – ezekkel játszva érzékelteti, hogy a látottak Joe megszűrt emlékei, nem véletlen, hogy egy ponton fel is merül a történetek hitelessége. (De Seligman fejébe is nyerünk bepillantást, a szex-oktatás stilizált képei tőle származnak.) A színészek egytől-egyik remekek, a fejezetek közül pedig kiemelkedik az Uma Thurman szereplését tartalmazó: az ő borzasztóan harsány figurája mentén bontakozik ki egy egyszerre iszonyúan vicces és legalább annyira szánalmas groteszk, már-már abszurd jelenet. Summa summarum várjuk a dán provokátor következő párnacsatáját, ám az előzetesek alapján jóval mocskosabb menetre számítunk. 122 perc, dán-német-francia-belga-brit A nimfomániás: 1. rész « VOX.hu
