A rendőrségnek nincs romantikája – Gazfickók városa Ha egy hosszú évekig rendőrként dolgozó rendező elkészít egy francia bűnfilmet, akkor a rajongó életszagot és életigazságot vár. A marseille-i alvilágba kalauzoló Gazfickók városa azonban sablonos filmszagot áraszt, pedig tényleg ott rejlett benne egy európai Sicario esélye. Olivier Marchal nem rendelkezik idehaza nagy rajongótáborral, holott személyében üdvözölhetjük Európa egyik legtökösebb zsánerfilmesét, aki tényleg tudja, miről beszél. A francia filmes 12 esztendőt dolgozott rendőrként, évekig a terrorelhárításnál teljesített szolgálatot, hogy aztán pályát váltson, és a zsaru- és bűnfilmek rendszerkritikus mesterévé váljon. Magyar földre is eljutó zsarutrilógiája (Gengszterek, 36, MR73) egyszerre izzik az autentikusságtól, a kiábrándultságtól, a fegyelmezett szerkesztéstől és a noirokra jellemző fatalizmustól. Nem csoda, hogy az ezredfordulót követően úgy tartották számon Marchalt, mint aki új életet lehelt a francia bűnfilmek nagy múltú műfajába. S bár karrierje a 2010-es években megindult a takaros középszer (A Lyon-i banda) felé, a Netflix mégis megkínálta a lehetőséggel, hogy legfrissebb művét már a legszélesebb közönség is megismerhesse. A Gazfickók városa ezúttal a marseille-i alvilágba kalauzolja a nagyérdeműt. Cselekményének gyújtópontját egy tengerparti bárban lezajló, rivális bűnbandák közti tűzharc jelenti, a középpontban viszont az a rendőri alakulat áll, akiket megbíznak a mészárlás túlélőinek kézre kerítésével. Nyomozásuk unortodox elemei azonban erkölcsi tévútra viszik őket, így a csapat vezetőjének (Lannick Gautry) legfőbb problémája hamarosan az lesz, miként mentse meg szeretett közösségét a széthullástól és a pusztulástól. Olivier Marchal előszeretettel hangoztatja, hogy egyáltalán nem hisz a francia igazságszolgáltatásban, de azt sem rejti véka alá, hogy a társadalmi megbecsülés hiánya és a bürokratikus intézményrendszer miatt egykori szakmájába vetett hite is megbicsaklott. Érthető tehát, hogy filmjeiben a rendőri hivatást megfosztja mindennemű romantikától. A Gazfickók városának harmadik, egyben az egész film legjobb jelenetében a főhős szokatlan döntésekre szánja el magát: egy életfogytiglanra ítélt keresztapának előbb megengedi, hogy utoljára meglátogassa haldokló kedvesét egy kórházban, majd a kórteremből kilépve annak is teret enged, hogy a férfi eutanáziát hajtson végre szerelmén. A valahol nemes cselekedet segítségével Marchal a főszereplőt egy rokonszenves alakként festi le, akit érző szíve olykor határátlépésekre kényszerít. Majd azt a folyamatot mutatja be, ahogy a bűnözők elkapása és a saját testülete megóvása érdekében tett szabályszegések egyre jobban bemocskolják őt, és tulajdonképpen kollégáit is. A nemes lelkű hőst és társait a film végén már felesleges (bűn)tetteket összehalmozó, önsorsrontó karakterekként látjuk viszont, akiket örökre elnyel a bűn örvénye. Ez a jól hangzó, romantikától mentes cselekményív azonban a Gazfickók városában több sebből vérzik. Legfőképpen azért, mert Olivier Marchal ezúttal túl nagyot álmodott. Érzésem szerint egy európai Sicariót képzelt maga elé. A műfajtörténeti mérföldkőnek számító amerikai film leképezésére egyébként ideális helyszín is lenne Marseille. A Földközi-tenger partján fekvő, dél-francia város, ami földrajzilag párszáz kilométerre, valójában fényévekre fekszik a ragyogó Azúrparttól. A város, ami két világ, Afrika és Európa határán áll, és a helybéli rendőröknek kellene megakadályozniuk, hogy a drog bejusson Franciaországba, egyúttal az öreg kontinensre. A város, ahol korzikai, dél-francia és arab bűnbandák rivalizálnak egymással. Olivier Marchal mindeddig igaz, a francia média által is kivesézett történeteket dolgozott fel filmjeiben, a Gazfickók városa elejéről vagy végéről viszont hiányzik az erre utaló felirat. Cseppet sem meglepő tehát, hogy jelen műve sablonos filmszagot áraszt, ahogy az sem, hogy a rendező erejéből csak közhelyes állításokra futotta Marseille-jel kapcsolatban. Például, hogy a helyi szervezett bűnözés átláthatatlanul szövevényes. Marchal ráadásul ezt a tényt is úgy igazolja, hogy túlbonyolított forgatókönyvében rengeteg karaktert mozgat, akiknek motivációi között időnként éppolyan nehéz eligazodni, mint pontosan beazonosítani őket. Persze elhiszem, hogy valaki számára ez a kacifántosság szórakoztató, de a marchali életművet jól ismerő rajongóként egyszerűen hiányzott az a rendőri fegyelmezettséggel megalkotott szerkezeti rend, ami az első sikerfilmeket nagyszerűvé tette. És hiába hegyeződik ki a Gazfickók városa egy teljes rendőri közösség tragikus meghasonulására, ha közben annak súlya elveszik a sok alulírt karakter tengerében. Merthogy a film szereplői cseppet sem összetett figurák, akkor sem, ha a Bibliából idéznek vagy Tolsztojról beszélgetnek. A főhőst egyébként Vronszkijnak keresztelte Marchal, ám az Anna Kareninával egybeeső motívumok (tragikus öngyilkosság, kirekesztettség) igencsak erőltetetten, sőt öncélúan hatnak, ráadásul ez a párhuzam sem forr ki teljesen. Kivételesen Marchal élettapasztalata sem segít a helyzeten: hiába találkozunk ugyanis valószerű, esendő, hibás döntések meghozatalára képes rendőrökkel a filmben, ha annyira egydimenziósak, hogy papírízük van. Az egyik rendőr alkoholista, a másik áruló, a harmadik átdolgozik a sötét oldalra, a negyedik beépített, az ötödik megzsarolt, a hatodik alfahím, és folytathatnám a sort. És a forgatókönyv szerint felkavaró események történnek velük, sőt időnként élesen ellenkező megvilágításba is kerülnek, ám tragédiájukat csak egy-egy pillanatra lehet átélni. Beszédes, hogy bűnbeeső rendőrábrázolás tekintetében a már említett harmadik jeleneten kívül a film csak egy rövidke realista epizódban tudott számomra emlékezetes lenni: Vronszkij ráveszi egy jobb sorsra érdemes kollégáját, hogy meghamisítsa egy alkoholszintet mérő vérvétel eredményét. Az akciójeleneteket szintúgy áthatja az egész filmre jellemző kacifántosság és mesterkéltség. A bonyodalmat beindító bárbeli mészárlás vagy a drogcsempészeket érő öbölbeli rajtaütés például önmagukban még dinamikusak lennének. Előbbit azonban lassításokkal és egy kalapálásra emlékeztető hangsávval feleslegesen stilizálja Marchal, utóbbit pedig az éjszakai sötétség – ha dramaturgiai okokból is, de – átélhetetlenné teszi. Az akciójelenetek tényleg csak akkor tudnak működni, ha átüt rajtuk a realizmus. Hatásos kaszkadőrmutatvány például, amikor egy nyúlfarknyi jelenetben egy gengszter meztelenül fogja menekülőre egy tűzlépcsőn, majd egy sikátorban. De a nyers kegyetlenséggel felruházott, motoros rajtaütések is felkavaróak. A dominánsan napfényes városkép pedig izgalmas kontrasztját jelenti az utca mocskát elmosni, de a közben keletkezett sajátját szőnyeg alá söpörni vágyó rendőrképnek. Vannak tehát erényei is a Gazfickók városának: a következetes operatőri munkán túl dicsérni lehet a bevállalós brutalitást és a bromance felhangokra felépített rendőrközösséget is. Tetszetős, hogy az illúziók nélküli rendőrlétet aláhúzva a legfőbb szerepeket nem színészlegendák játsszák el, hanem világviszonylatban ismeretlen francia vagy éppen algír színészek. De természetesen sokan fognak örülni, hogy rendőrkapitányként beköszön Jean Reno, vagy egy bűnbanda idős matriarchájaként feltűnik a 82 éves Claudia Cardinale is. Sőt a magam részéről üdvözölni tudtam, hogy a film kiábrándult fináléja megidézi A keresztapa híres párhuzamos montázsát. De talán ez az utalás is mutatja, hogy sok a jóból. Sicario, Tolsztoj, A keresztapa. Miközben a Gazfickók városa nem több egy középszerű alkotásnál, amely időnként elejt egy-egy bátor állítást a hivatását önmagát mérgezve betöltő rendőrségről. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/gazfickok-varosa-kritika
