Titus Flavius Vespasianus sikeres hadvezér volt, megjárta a hivatalnoki ranglétrát, mielőtt Kr.u. 69-ben császár lett. Egy évnyi belháború után, a hadsereg segítségével foglalhatta el a trónt, és rögtön komoly problémával szembesült. Ő már az én testvérem A polgárháború és elődje, Néró őrült költekezése teljesen kiürítette a kincstárat. Érthető módon minden lehető1ehetőséget megragadott a pénzszerzésre, és igen kreatív ötletei voltak. Szerette a humort is. Kiváltképpen piszkos pénzügyei közben szeretett tréfálkozni, hogy gyűlöletességüket egy kis humorral fűszerezze, és szinte tréfára fogja az egésze.t Például: “Egyik kedves szolgája kincstárnoki állást kért egyszer tőle valaki számára, azt állítván, hogy testvére az illető; Vespasianus elhalasztotta a választ, de magához hívatta a jelöltet; kifizettette magának a pártfogónak szánt összeget, és késlekedés nélkül kinevezte. Majd amikor szolgája az ügy felől kérdezősködött, azt mondta neki: Keress magadnak másik testvért; mert akiről azt hitted, hogy a tied, az az én testvérem” – írja róla Suetonius a Caesarok életében. A pénznek nincs szaga A római vizeldék megadóztatása is a császár ötlete volt, és úgy tűnik, ezt környezete is furcsállta. “Titus, a fia, egyszer szemére vetette, hogy még a vizelés megadóztatását is kieszelte; Vespasianus erre Titus orra alá dugta az első befizetésből származó pénzdarabot, s közben azt tudakolta, bántja-e a szaga, Titus tagadó válaszára azt mondta: pedig látod, ez abból a vizeletből való.” És innen származik a mondás, a pénznek nincs szaga. Azért mondjuk el, hogy Vespasianus nem a vizelést adóztatta meg. A nyilvános illemhelyeket általában gyapjúkallózók üzemeltették, a gyapjú tisztításához használták az emberi vizeletet. Pontosabban az abból kinyert ammóniát. A császár tehát nem esett túlzásba, valójában egy termék után szedett pénzt. A törvény és a hozzá fűződő anekdota annyira közismert lett, hogy az olaszok máig vespasiónak nevezik az utcai vizeldét. Vespasianusról szólva meg kell emlékezni róla, milyen bátran viselte, sőt kinevette a halált. Ismét Suetoniust idézzük: “Sem a halálfélelem, sem a közvetlen vég nem tartotta vissza a tréfától. … Betegsége első rohamánál megjegyezte: Ó jaj, azt hiszem, isten lesz belőlem. … A császárnak – mondta – állva kell meghalnia. Miközben erőlködve felemelkedni igyekezett, támogatóinak keze közt lehelte ki lelkét június tizenharmadikán, hatvankilenc éves egyhónapos és hétnapos korában”.
