A tamagocsik lázadása – Y2K Mi történt volna, ha az ezredfordulóval valóra válnak félelmeink, és a gépek valóban fellázadnak ellenünk, alapjaiban változtatva és rongálva meg a világot, ahogy ismertük? – teszi fel a kérdést a komikusból filmkészítővé avanzsált Kyle Mooney rendezői debütálásában, a Y2K-ben. Tinifilmes házibuliból abszurd vérengzés lesz, nyakonöntve egy nagy adag nosztalgiával és némi túlcsorduló iróniával – az elképzelés izgalmas, a hatalmasra fújt ötletlufi azonban hamar ereszteni kezd. A hatásos marketingstratégiáknak bedőlve hajlamosak lehetünk azt hinni, a film eleji A24 logó egyet jelent a minőséggel. Mindössze pár év kellett, hogy ez a relatíve kis stúdió a kortárs szerzői kísérletezés és a leginkább a poszt-horror címkét kitermelő, az átlagos plázahorroroknál némileg nagyobb változatossággal és eredetiséggel bizonyító minőségi műfajiság zászlóshajójává nője ki magát. Néha azonban még ők is mellényúlhatnak. Ilyen mellényúlás volt például a Játsszunk gyilkosost! irritáló Gen-Z horrorkomédiája, mely az érdekes alapkoncepció villámgyors kipukkanása után se horrorként, se komédiaként, se maró gúnyú szatíraként nem tudta másfél órában sem maradéktalanul fenntartani érdeklődésünket – és ilyen most annak legújabb szellemi örököse, a Y2K is. A film átlagos tinikomédiaként indul. Már-már pimaszul átlagos és szemtelenül ismerős tinikomédiaként, mely minden ízében, de leginkább a szelíden halkszavú (Jaeden Martell) és faragatlanul harsány (Julian Dennison) főszereplőduójával a megkerülhetetlen referenciaponttá nemesedett Superbadet idézi (csak nem maga Jonah Hill figyel ott a stáblistán produceri minőségben?). A két fiú 1999 utolsó nagy buliját szemelte ki, hogy végre elvegyüljenek a többiek közt, lerázzák magukról a népszerűtlenség béklyóját, és talán még egy-két lányt is meghódítsanak újonnan szerzett önbizalmukkal, najó, leginkább csak egyet, a végtelenül népszerű és végtelenül csinos Laurát (Rachel Zegler). A szilveszteri buli során a Y2K felvonultatja az ezredforduló összes kamasztípusát, a népszerű srácoktól a nu-metált hallgató agresszív pózerekig (élükön Eduardo Francoval, aki a Stranger Things comic relief Argyle-ja után most egy nálánál kisebbeket oknélkül froclizó, túlkoros gimnazistát alakít). Újat a film ugyan nem mond ezekről az elrajzolt sztereotípia-karakterekről, de a kétezres évek tinivígjátékán nevelkedett nemzedék tagjaként könnyű felülni erre a jól sikerült válogatás-CD szolgáltatta zenei aláfestéssel útjára indított nosztalgiavonatra. Amint azonban éjfélt üt az óra, a tiniklisékből építgetett kártyavár fenekestül felfordul és darabjaira hullik. A millenniumváltás paranoiája groteszk vérengzésbe torkollik. Az elektronikus kütyük életre kelnek, megbokrosodnak; billentyűzetek, monitorok, és más kétezres évek eleji tech-relikviák vadásznak ötletes stop-motion robotokkollázsokká alakulva a gyanútlan fiatalokra. A hirtelen érkező brutalitás hozta adrenalinlöket azonban hamar alábbhagy, és a Y2K szépen lassan elindul a kifulladás felé. A maréknyi túlélő az elővárosi erdőkben bolyongva próbál menedéket találni, miközben időhúzásként sehová sem tartó, céltalan vitákat folytatnak arról, vajon melyik fejezi ki jobban a kilencvenes évek fiataljainak lelki világát, az old school hiphop vagy a nu-metál. Mintha a Tökéletlen idők találkozna a Terminátorral: a popkulturális okfejtések keresztezése a gépek lázadásával akár még egyedi ízt is adhatott volna az ígéretesnek tűnő alapötletnek. A Saturday Night Live-alumnus Kyle Mooney azonban első nagyjátékfilmek világába tett kitekintésével (Brigsby mackó) szemben rendezői debütálásához már csak egy ötletes szkeccsre elegendő muníciót hozott magával, meg persze már-már öncélúan túltolt stoner-perszónáját a kétségbeesett fiatalság nem túl hatékony mentoraként. Mooney „how do you do, fellow kids?” karaktere pont olyan, mint a Y2K egésze. Nehéz ugyanis eldönteni, kihez is akar szólni a film pontosan. Azokhoz, akik maguk is tinédzserként élték meg az ezredfordulót? Vagy akik ma annyi idősek, mint a főszereplőink, és akiket csak a trendciklusban visszatérő vizuális jelölők szintjén érint meg a Y2K-esztétika? Mert ez utóbbi csoportnak például valószínűleg semmit sem ad a Limp Bizkit frontemberének Bill Murray Zombielandes cameóját idéző felbukkanása, hogy emblematikus hátracsapott élénkpiros baseballsapkájában egymaga testesítse meg egyszerre az egész korszak fénykorát és hanyatlását is. Az eredmény: egy célt tévesztett időgép, amely nem tudja eldönteni, kihez is szeretne eljutni. Talán ideje lenne hagyni, hogy a tinifilmek valóban a tiniknek szóljanak, és ne csak a millenniálok csillapíthatatlan nosztalgiaigényének próbáljanak görcsösen eleget tenni. Mint aki akkor született, amikor a film játszódik, maga az alternatív történelemként valósággá váló Y2K-paranoia, az elektronikus kütyüinknek kiszolgáltatott kultúránkban az ezredfordulóval bekövetkező esetleges zavaroktól való szorongás sem volt már ismerős referenciapont. Utána kellett néznem az interneten – milyen ironikus. A Y2K azonban meg is rekedt az ezredforduló pánikjában. Anélkül, hogy megpróbálná tartalommal feltölteni a „te mit tennél, ha kedvelt asztali számítógéped a Terminátorrá változna?” elsőre szórakoztatónak tűnő felvetését. Anélkül, hogy bármilyen releváns párhuzamot vonna a technológia jelen állásával, a jelen félelmeivel. A Y2K sok műfaji tányérral egyensúlyozik egyszerre (nosztalgikus tinifilmből vált sci-fi horrorban, miközben végig őriz egy szatirikus hangvételt anélkül, hogy azt kritikus, éles állítások megtételére használná), pedig jót tett volna neki, ha a bedobott ötletek közül néhányat vagy kiszanálnak, vagy alaposabb odafigyeléssel elmélyítenek és kibontanak. A végeredmény így sajnos nem több, mint egy kaotikus keverék, amelyből a néző azt se tudja már, mit is kéne elvinnie magával. Hogy számítógépeink csak ártani akarnak nekünk, és jobb, ha inkább kimenekülünk előlük a természetbe? Hogy megférhet egymás mellett a Wu-Tang Clan és a Limp Bizkit is, de mégiscsak George Michael zenéje az, ami igazán összehozza az embereket? A Y2K olyan aprólékos szeretettel idézi meg a késő kilencvenes évek világát, és olyan szeretettel élcelődik is rajta, szinte megfeledkezünk arról, hogy az egész filmnek tulajdonképpen se füle, se farka. Az ezredfordulós részletek egyfajta figyelemelterelésként működnek, elrejtve azt, hogy a történetnek nincs egyenletes íve, a párbeszédek önismétlők, és a karakterek sem fejlődnek semmilyen irányba. A fekete humorban és túlzott iróniában tobzódás miatt azonosulni is nehéz velük, de egyébként kár is, mert bármelyik pillanatban groteszk és brutális halált halhatnak. Egy közepesen vicces évzáró SNL-szkeccsként még elmenne, de nagyjátékfilmmé nyújtva sajnos hamar kifárad – és elfáradunk benne mi is. 2025. január 3. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-tamagocsik-lazadasa-y2k-kritika
