A történelem megismétli önmagát – Mangrove A Londoni Filmfesztiválon vetített Mangrove Steve McQueen Small Axe című sorozatának első része, amely Nagy-Britannia történelmének egy elfeledett, ám annál fontosabb szegletét mutatja be. Ezidáig a világ leginkább az Egyesült Államok fajgyűlöletének fejezeteit tanulhatta meg Hollywood történelemkönyvéből: erről szólt a Selma, A megálló vagy a Tűnj el!. Holott Nagy-Britannia történelme is tele van sötét foltokkal – a gyarmatosítástól kezdve a nagyvonalúan elfeledett rabszolgatartásig –, melyek jelzik, hogy a rasszizmus itt is éppoly súlyos probléma, mint Amerikában. Ennek ellenére néhány, Magyarországon például be sem mutatott alkotást leszámítva (Belle, Bullet Boy, The Stuart Hall Project) nem igazán készült jelentős, a brit feketék történelmével foglalkozó produkció. Ezt az űrt igyekszik betölteni a 12 év rabszolgasággal az USA történelmét már feltérképező Steve McQueen a Small Axe című antológiasorozatával. Bár antológiasorozatként hivatkozunk rá, a Small Axe valójában komplett nagyjátékfilmek gyűjteménye: öt alkotás, melyek mindegyike az 1960-as évek vége és az 1980-as évek közepe között játszódik. Maga az összefoglaló cím egyébként a nyugat-indiai-szigetek népének egy szólására utal: „if you are the big tree, we are the small axe” (azaz: ha a nagy fa vagy, mi a kis balta vagyunk), mely gyakorlatilag annyit tesz: együtt erősek vagyunk. Ez a szellemiség pedig áthatja már a Small Axe első részének, a Mangrove-nak is minden percét. A Mangrove Frank Crichlow éttermének neve volt valamikor az 1970-es évek Londonjában, mely a nyitás után nem sokkal azonnal a környékbeli fekete közösség központi helyszíne lett. Ide jártak az értelmiségiek, a művészek, az aktivisták, valamint azok is, akik valamilyen segítségre, tanácsra szorultak. A rendőrség azonban konkrét ok nélkül újra és újra razziázott a vendéglőben, ami Crichlow többszöri panasztétele után sem látszott változni. Ekkor döntött úgy a közösség, hogy tüntetést szervez a Notting Hill-i rendőrség elé, melyen 150 demonstráló és 300 rendőr vett részt – a felvonulás pedig elfajult, több résztvevőt letartóztattak. Közülük kilencet lázadásra való felbujtás okán bíróság elé állították: ők lettek a Mangrove-i Kilencek. A Mangrove második fele a szokatlan perrel foglalkozik. Az eljárás több szempontból is rendkívüli volt: a védelem megpróbált egy kizárólag feketékből álló esküdtszéket összeállítani – végül két nem fehér esküdtet sikerült kiharcolniuk – két vádlott pedig, Altheia Jones-Lecointe (Letitia Wright) és Darcus Howe (Malachi Kirby) saját magukat képviselték. Kirby és Wright – aki stílszerűen a brit Fekete Párduc mozgalom vezetőjét formálja meg – afro-karibi akcentussal előadott monológjaik könnyen önmaguk paródiájává válhattak volna, mégis megindító erővel hatnak. A Crichlow-t alakító Shaun Parksszal kiegészülve a színészek rabul ejtően ragadják meg a közösség frusztrációit, a küzdeni akarást (vagy épp vonakodást Crichlow esetében) és a reményt, hogy tehetnek a rasszizmus ellen. A történetük azonban a rendező elmondása szerint még az Egyesült Királyságban is ismeretlen – nemhogy Magyarországon –, így különösen fontos elmesélni. A Mangrove-i Kilencek perének végén ugyanis nem elég, hogy a vádlottakat a legsúlyosabb vádpontokban felmentették, de ez volt Nagy-Britannia történelmének első esete, amikor jogi úton is elismerték a londoni Metropolitan Rendőrség rasszista előítéleteit. A rendszerszintű elnyomást a Londonba érkező emigránsok első kézből megtapasztalták. A Karibi-térségből az 1950-es években bevándorló emberek hiába jöttek brit gyarmatokról, nem voltak jogosultak az állami lakhatásra, így nyomornegyedekben – mint a Mangrove helyszínéül szolgáló Notting Hill – kellett élniük, ahol rendre kihasználták őket. És bár a lakhatási gondjaik hellyel-közzel megoldódtak, az őket ért atrocitások a következő évtizedekben sem szűntek meg. Éppen ezért a helyiekben – származzanak bárhonnan – kialakult a közös karibi identitás. Kiálltak egymásért, összefogtak. Ez a sorsközösség pedig láthatóan a mai napig tart. Hiszen májusban, George Floyd halála után nemcsak Amerikában, hanem a világ számos pontján, többek között az Egyesült Királyságban is tüntetések törtek ki. A demonstrációkról készült felvételek pedig kísértetiesen hasonlítanak a Mangrove (első felében) látottakra: a békés tüntetések elfajulása, rendőri erőszak, majd a rendszerszintű rasszizmus egyre világosabbá váló képe. Mindezt erősíti Shabier Kirchner dokumentarista stílusú operatőri munkája is, amit a film elején konkrét, archív anyagokkal egészítenek ki. A realista hangulatból csupán az analóg film – melyre a Mangrove-ot forgatták – jellegzetességei zökkentik ki a nézőt. Ettől függetlenül azonban szinte már felmerül bennünk a gondolat: ha a Black Lives Matter mozgalomról látunk közvetítést, miért a ’70-es évek divatja szerint öltöztek fel az emberek? Ám a film a Mangrove-i Kilencek győzelmével ér véget, a remény felhangja pedig 2020-ban kiváltképpen erős üzenet. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/mangrove-kritika
