2020 December A turbó-COVID sújtotta Hollywood – Songbird

A témát ebben részben 'Filmek Bemutatói' Péter28 hozta létre. Ekkor: 2020. december 16..

  1. Péter28 / Guest

    A turbó-COVID sújtotta Hollywood – Songbird

    [​IMG]

    Milyen lenne a világ, ha az annyira ígért vakcina helyett csak egy mutálódott koronavírust hozna a jövő? És milyen lenne, ha az erről szóló filmhez Michael Bay adná a nevét? Ha mindkettő miatt görcsbe rándul kicsit a gyomrod, már nem tévedsz nagyot. A Songbird márpedig egy ilyen film.

    Van az úgy, hogy egy filmet épp a jó időben készítenek el, a cselekmény valami véletlennek köszönhetően épp kísértetiesen egybevág a valósággal, és ezzel máris megalapozza magának a sikert és a nagy nézettséget. Meg van az a szituáció, amikor az alkotók tudatosan próbálják a jelen eseményeit átültetni, reflektálni a mindennapokra, de annyira izzadságszagúan teszik ezt, hogy a siker esélye fel sem merül… még ha a nézőszámok tekintetében nem is feltétlenül lesz csalódás.

    Az biztos, hogy a Songbird az utóbbi kategóriának lesz a képviselője, mint ahogy az is, hogy sokáig fognak, fogunk róla beszélni, már csak azért is, mert

    ez az első olyan, nagyszabású(nak mondott), hollywoodi film, ami a globális járvány idején magáról a koronavírusról szól.
    Vagyis a COVID egy, a jelenleginél még sokkal rosszabb hatású, alternatív jövőjéről, és vele együtt a társadalom reakcióiról.

    2024-ben a COVID-23 már több mint 110 millió áldozatot követelt, köszönhetően az 50%-osnál is nagyobb halálozási rátájának. A fertőzötteket és a velük együtt élőket azonnal a Q-zónába szállítják, ahol lényegében magukra hagyják őket a halálukig. Azt a kevés embert leszámítva, akik immunitásuknak köszönhetően egy karkötő segítségével szabadon járkálhatnak a kihalt városokban – esetünkben Los Angelesben –, szigorú kijárási tilalom érvényes mindig és szinte mindenkire.

    [​IMG]

    Az ilyen szerencsések közé tartozik Nico (K.J. Apa) is, aki kihasználva a lehetőséget biciklis futárként gyűjti a pénzt, hogy abból aztán illegálisan szerezzen egy karkötőt a nagymamájával élő szerelmének, Sarának (Sofia Carson), majd lelépjenek a (valami teljesen magyarázat nélkül hagyott, de a film világában létező) vírusmentes vidékre.

    Velük párhuzamosan megismerhetjük az énekesként youtuberkedő Mayt (Alexandra Daddario), aki egyfelől követőitől kap támogatást, például az afganisztáni veteránként már rég kerekesszékbe kényszerült Dozertől (Paul Walter Hauser), bár tőle idővel pénznél sokkal többet, tudjátok, szerelmet is kap. Másfelől pedig a feleségével (Demi Moore) illegális karkötőket áruló William Griffin (Bradley Whitford) ígér neki szebb jövőt, persze szexuális ellenszolgáltatásokért cserébe. A különböző, egymástól elszigetelten élő karakterek hosszas és unalmas, mégsem épp alapos bemutatása után (ami nagyjából a 84 perces játékidő felét teszi ki), Sara nagymamáján jelentkeznek a tünetek, az események végre felgyorsulnak, és lássunk csodát, minden szál összeér hirtelen.

    Egy, a jelenlegi vírushelyzetet továbbgondoló világkép izgalmas terep lehetne, amiben meg lehetne mutatni számtalan emberi sorsot,
    alternatívákat a társadalom átrendeződésére, problémakezelésre, megannyi másra. De tegye mindenki a szívére a kezét, és mondja meg őszintén, ha egy pillanatig is mély tartalommal rendelkező drámát vagy izgalmas gondolatkísérletet várhat egy olyan filmtől, aminek legnagyobb neve a producerként jegyzett Michael Bay, az írója-rendezője pedig jobb esetben is csak B-kategóriás horrorokat készítő Adam Mason.

    A legjobb, amit ennek tükrében kívánhatunk, az egy izgalmakkal és fordulatokkal teli, másfél órás könnyed szórakozás, némi akciójelenettel megspékelve. De hát a Songbird sajnos végtelenül unalmas. Mindössze azért nem teljesen élvezhetetlen, mert annyiszor kacsint ki az idei évben megélt hétköznapjainkra, hogy mi magunk elkezdhetünk agyalni a film által egyébként fel sem vetett kérdéseken.

    [​IMG]

    A szereplőink annyira rendelkeznek jellemvonásokkal, és annyira megfontoltak, logikusak vagy épp következetesek a cselekedeteik, hogy azért első éves forgatókönyvíró-tanulóként is páros lábbal rúgnának ki minket az egyetemről. A történet épp ezért végtelenül bosszantóvá válik –főként a „nagy” és „epikus” lezárás során, ami ráadásul még kártékony is lehet, ha egyes nézők úgy gondolják, ilyen esetben valóban a zöld utat jelentő, illegális karkötők jelentenék a megoldást.

    Ami még érdekessé tehetné a Songbirdöt, az a kényszerből született technikai megoldások.
    Hiszen számtalan gyártást azért halasztottak el vagy zártak le végleg, mert a koronavírus a filmipart sem kímélte. Biztonságos forgatási és jövedelmező forgalmazási lehetőségek hiányában tehát kreatívnak kell(ene) lenni. Itt viszont inkább mintha tételesen kizárták volna azoknak a megoldásoknak a lehetőségét, amik a körülmények miatt nem megvalósíthatók (vagy épp nem kifizetődők), és ami maradt, azt belezsúfolták. Főként egyszereplős jelenetek, drónfelvételek, és FaceTime-beszélgetések egymásra vágva, sokszor meglepően amatőr módon.

    Úgy tűnik, a Songbird mégis csak az alap koncepcióban bízhat. Mert az egészen biztos, hogy nagyon sokan nem tudnak majd ellenállni az elképzelésnek, hogy hollywoodosítva láthassák a COVID-katasztrófát. (Mások pedig pont ugyanezért fogják nagy ívben elkerülni a filmet.)

    Kár, hogy az alkotók mindössze annyi pluszt adtak hozzá a mostani pandémiához, hogy felturbózták: nagyobb, veszélyesebb, halálosabb. Mintha csak egy sikeres horror főgonoszát szerették volna még vérszomjasabbá tenni, hogy ezzel még egy bőrt lehúzhassanak a sztoriról.

    https://www.filmtekercs.hu/kritikak/songbird-kritika