2025 November A vesztes mindent visz – Egy szerencsejátékos vallomása

A vesztes mindent visz – Egy szerencsejátékos vallomása



A verejtéktől csatakos Colin Farrell Makaó kaszinóinak neonfényes poklában sodródik Edward Berger Egy szerencsejátékos vallomása (Ballad of a Small Player) című, új filmjében, ahol a túlzó látvány és a felcicomázott külcsíny alatt a szellemlétben rekedt vesztesek balladája sejlik fel.


Lawrence Osborne 2014-es regénye, a The Ballad of a Small Player egy lassan csordogáló (rém)álom. Mintha Graham Greene-figurák csöppentek volna ebbe a keleti kaszinópurgatóriumba, ahol a nap kezdetét a játék kezdete jelenti, vége pedig talán soha nincs is. Elbeszélőnk, „Lord Doyle”, az álnéven bujkáló brit ügyvéd vagyonát könnyedén megvezethető, szenilis idős asszonyoktól csalta ki, most pedig a szerencsejátékasztalok mellett próbálja eljátszani megmaradt életét is. Nem is annyira a hatalmas vagyon megszerzése mozgatja, mint annak elherdálása. „Mindenki tudja, hogy nem vagy igazi játékos, amíg titokban nem szeretsz jobban veszíteni“, jegyzi meg többször is. Napjai egyetlen, végeérhetetlennek tetsző masszává folynak össze, emiatt úgy érezhetjük, a történet lassan csordogál, hiszen nem történik semmi. Nincs is már minek történnie.

Doyle vergődéseit olvasva egy, a hetvenes évekre jellemző, füstös-szemcsés képi világ jelenhet meg előttünk. A regény szellemiségében olyan Robert Altman-filmeket idéz, mint a Kaliforniai pókerparti vagy A hosszú búcsú. Olyan revizionista neonoirokat, amelyekben a férfiak már rég nem hősök, csak saját kudarcaik örvényében sodródó, szerencsétlen alakok.


Ehhez képest Edward Berger filmadaptációja egy agyonstilizált Csiszolatlan gyémánt képét ölti magára.


Egy fényűző pánikrohamfilm.
Szédületes, és nem feltétlenül a szó pozitív értelmében, ahogy színpompásan felvágós képsoraival, a rendező állandó zeneszerzője, Volker Bertelmann mindent leuraló, drámai zenéjével és Colin Farrell abszolút felesleges narrációjával berobban a film első pár jelenete. Farrell alakítása is zavarba ejtő: egyszerre eltúlzott karikatúra és tragikus hős. A zöld bársonyzakó, a sárga bőrkesztyű, a vékonyka bajusz – elegáns külseje látszat, póz, álca. A színész eljátssza, hogy szerepet játszik: Doyle felvett, kifinomult angolságát váltogatja saját ír akcentusával szinte mondatról mondatra.

A harsányság, az eltúlzottság, a káosz szándékolt, mégis – a jelenetek egymásutánja összevisszaságnak hat.
Így nincs kellő súlya annak se, amikor Doyle először találkozik a titokzatos Dao Minggel (Fala Chen). A nő egyike a kaszinók sötét sarkaiban mozgó „pénzkölcsönzőknek”, akik a játékosok kétségbeeséséből élnek. Kettejük találkozása véletlen, mégis végzetes: amikor Dao Ming egyik kuncsaftja öngyilkos lesz, a dühös özvegy haragja elől éppen Doyle lesz az, aki kimenekíti a nőt. Ebből a gesztusból egyfajta különös szövetség születik. Nem szerelem, csak két magányos szellemként bolyongó lélek sorsának véletlenszerű összefonódása.


Berger szinte bohózatként nyitja a filmet. Mintha társadalmi szatírát rendezne egy bukott ál-gentlemanről – és mint olyanból, az ismét csodabogárnak öltöztetett Tilda Swinton se hiányozhat, mint a Doyle leleplezésére felbérelt magánnyomozó.


A középső szakaszra azonban az Egy szerencsejátékos vallomása magára talál: úgy szedi össze magát, ahogy Doyle darabjaira hullik.
Elengedi a férfi erőltetett belső narrációját is, és egyre inkább azzá a karaktertanulmány-filmmé érik, ami a regényből kiindulva az elejétől fogva benne rejlett. A misztikus szál, a valóság és képzelet határainak fokozatos elbizonytalanítása is jól áll neki – bár excesszív stilizáltsága ellenére talán még túl óvatoskodó is, sosem csúszik ki teljesen a racionalitásból. Mégis,

a kínai szellemvilág beemelése és a forgandó szerencse misztikussága lesz az Egy szerencsejátékos vallomása egyik fő erőssége.
Doyle választott függősége, a punto banco baccarat a véletlen tiszta formája. Nem kell hozzá se ügyesség, se logika. Hiába szuggerálja az ember a lapokat, a szerencsén múlik minden. Az Egy szerencsejátékos vallomása az ír Doyle figuráján keresztül megpendíti ugyan a keleti és nyugati szerencsemítoszok, szerencsekultúrák összevetését, de ez sajnos tényleg megreked a pendítés szintjén. Egy soha ki nem teljesedő kósza gondolat marad.

Ahogy film nem kezd semmit a Makaó kínálta lehetőségekkel sem azon túl, hogy az állandó dutch angle-ökkel próbál belőle minél látványosabb díszletet komponálni. Ez egyben azt is jelenti, hogy az Egy szerencsejátékos vallomása kikerül számos „távol-keleti kultúra a nyugati ember szemüvegén keresztül” xenofób sztereotípiát, hiszen Doyle kálváriája fontosabb a film számára, mint hogy hasonló figyelmet fordítson az őt körülvevőkre is – bár a kínai kultúra különösebb tartalom nélküli mázzá redukálása is pont, hogy beleesés a csapdák egyikébe…


Bergerék szándéka nyilvánvaló:


a film formája tükrözi Doyle életének túlzásait.
Az esztétikai excesszus maga is a függőség, a pénzhalmok mögötti lelki üresség metaforájává válik. Akárcsak az ide-oda pörgő-forgó kamera, a loholó, izzadó, vergődő, karikás-véreres szemű Colin Farrell is mindent belead, párhuzamosan versenyeznek a néző figyelméért és ámulatáért. Érződik, hogy a Konklávé és a Nyugaton a helyzet változatlan pedáns német rendezője ki akarta próbálni magát valami újban, valami váratlanban, valami merészben. És ez a próbálkozás értékelendő is.

Csakhogy ebben a túldíszített káoszban maga a történet vész el. Mivel a film még a regénynél is kevesebb figyelmet fordít a tényleges szerencsejátékra, elmarad a klasszikus emelkedés-bukás történet, nincs itt nagy balhé, nagy összecsapás, tapasztalt vén róka és zöldfülű svindler mentor-tanítvány kapcsolata se. Miről szól akkor az Egy szerencsejátékos vallomása?

Lehetne a film kapcsán olyan közhelyeket is puffogtatni, mint hogy a pénz nem boldogít. Hogy hiába a drága pezsgő és a drága szivarhegyek, ha nem hoznak valódi boldogságot. De Berger filmjében benne van a végletekig elmagányosodott Lord Doyle tragédiája is. Egy férfié, aki a neki kiszabott sors elől menekült ebbe a messzi világba, ebbe az idegen kultúrába. És egy nőé is, aki az élet szokványos medrét felfüggesztő, szerencsejátékkal telt napok időből kiszakadtságát bolygatja meg felbukkanásával, majd gyors tovatűnésével.


E két szellem között megszületik Makaó látszatvilágában valami valódi.
Ez a röpke, mégis őszinte emberi kapcsolódás megízlelése először mélyebbre löki Doyle-t, végül azonban a megváltás ígéretével kecsegtet. Hogy belé kapaszkodva egyszer talán megmenekülhet. Hogy talán van kiút a végeérhetetlennek tetsző játszma ördögi köréből.

2025. november 3.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/egy-szerencsejatekos-vallomasa-kritika