A vihar alatti csend – Mennydörgők* A Disney eddig nem fut nagy évet, legyen szó önálló vagy a franchise-filmjeikről egyaránt; a Marvel jövőjét illetően kardinális szerepű Szép új világot is csak egy kisebb(nek tűnő) jelentőségű buli követ. A Mennydörgők* (Thunderbolts*) nagy csinnadrattával érkeztek, de csak ritkán többek kóbor áramnál. Az éppen aktuális Marvel-filmeknél egyre többször és több időt lamentálok azon, hogy most milyen szempontból, de még inkább, hogyan számít az az új időszámítás kezdetének. Azt már egy ideje tudjuk, hogy a fázisok nyitánya és zárlata nem lényeg, hiszen csupán a legelső fázis kulminálódott egy nagybetűs Bosszúállók-moziban. Ráadásul a műfajok és attitűdök között elköteleződni képtelen negyedik, és a Mennydörgőkkel most záruló ötödik sem fújt gyülekezőt a Föld legnagyobb hőseinek. Ehelyett Jake Schreier rendező egy új formációt hozott be, a nem titkoltan a Marvel Öngyilkos osztagát jelentő címadókat. A klubot a feledésbe merült Aván (Hannah John-Kamen), A Hangya és a Darázs Szellemén kívül azért nevesebb virtuózok is gyarapítják. Mondjuk nem a marketingfogás Taskmasterre (Olga Kurylenko) gondolok, hanem a szintén a Fekete özvegyből megismert, a magából továbbra is totál hülyét csináló David Harbourra Vörös Őrként és a főhősként kibontakozó lányára, Yelenára (Florence Pugh), aki ha kell keményen megküzd az egymás ellen uszított zsoldosok vezetéséért a művésznevén egyszer sem szólított, Amerika kapitányból ügynökké lefokozott, Wyatt Russell-lel is. A nevető harmadik a Tél Katonájából lett képviselő, Bucky (Sebastian Stan), aki meg kívánja buktatni az illegális embekísérleteket és fegyverkezést folytató, a fentebbi pereputtyot bizonyíték-égetés gyanánt likvidálni készülő Valentine-t (Julia Louis-Dreyfus). És ott van Bob is. A Beleznay Endre hasonmás-verseny győzteseként Lewis Pullman ismét bizonyítja, hogy azért jóval több egy nepobébinél. Nemcsak apja, Bill Pullman árnyékából vált képessé kitörni, de egyszersmind a képregényekből ismerős Őrszemként franchise-húzó szereplőként is működik. A lepukkant drogosból lett szuperhumán az egyetlen új és fontos szereplő, akin keresztül a lelki addikció érzelmes extra vetületet ad a filmnek. Szerepét tekintve pedig nem csak e mozi csavarját jelenti, de feltehetően a nagy Marvel-tervnek is egy kritikus eleme. Szupernevén túl a stáblista-jelenet is ezt erősíti, amellyel a Mennydörgők* ténylegesen új pályájára állítják a még idén a Fantasztikus Négyessel induló hatodik fázist. Rajta kívül mindenki már ismert fazon, a kérdés csak az, honnét. Kétségkívül ez a B-oldal, a kelet-európai hangalámondásos VHS-ek kalózmásolatainak és a keleti filléres műanyag áruknak a kora. A kedvelt filmek mellék- és töltelékszereplőinek eljövetele, s ebből az alkotók sem restek poént csinálni (főleg a film végén). A Mennydörgőkkel a Marvel belépett a konkrét, félreérthetetlen, már-már parodisztikus önirónia érájába. Ez önmagában nem baj, egy ideje már amúgy is rájátszanak az alkotók erre. Szerencsére azért nem a Thor: Szerelem és mennydörgés szintjén ekézi önmaga koncepcióját (csak a film legvégén, de ott nagyon), ennél azért jelentősen stílusosabban. A kimagaslót nyújtó Pugh Yelenája kifáradt a sok bevetéstől, céltalan, s ezt csak tetézi a gyásza szeretett nővére iránt. Nem tud a már megszokott frekvencián rezegni, hiába próbálkozik a züllött apja bárminemű lelki fröccsel. A Mennydörgők* azon túl, hogy egy korrektül, de nem párját ritkító módon koreografált és rendezett akciómozi, mégiscsak inkább egy terápiás film, elsősorban az övé. (Meg persze a depressziós Bobé). Yelena egy kicsit minden Marvel-szerető néző megszemélyesítése, akik az elmúlt 5-6 évben motivációjukat vesztették a jegyváltásra. Ezt nem csodálom, magam is ezt érzem a tartalomömlenyben, s bár követem a stúdió produkcióit, folyton azon tűnődöm, hogy ebből mit ért, vagy inkább, mit érez át az a néző, aki nem. Bucky karrierváltása például teljes homály lehet nekik, hisz a Végjáték előtt egy marcona, szűkszavú, a valóságtól rég elszakadt bajtársat hoz, azután pedig a félig a főszereplésével készült A Sólyom és a Tél Katonája ugyan nagy mélységet ad pszichéjének, de mégsem alapoz meg ennek egyáltalán. Az Amerika Kapitány 4. volt az első film, amelyben egy cameo erejéig öltönyt rántott és közügyekkel „foglalkozott”, ehhez képest most teljes valójában a megmakkant, kuka politikus sztereotípiájában tetszeleg, míg ki nem veszi a szárítóból a még mindig gizda fémkarját. Az ő megváltására már sor került, ez a film a többieké. De például a fentebbi sorozat megtekintése híján Russell temus Amerika kapitánya sem sok támpontot ad, mi is az ő kálváriája, azon kívül, hogy a felesége elhagyta, amiért a baba felvigyázás közben a telóját nyomkodta. Érzékletes karakter „bemutatások” nélkül hiába mesél a Mennydörgők olyan mentális és emocionális állapotokról, amiről a Marvel háza táján nem szokás, üresnek hat. Pedig lett volna rá lehetőség, ha egy kicsit jobban strukturálják a rutinos marveles Eric Pearsonék az eseményeket. A Yelena unalmára rímelő első etapban legalábbis bőven van üresjárat. Eztán ugyan egyre emelkedik a tempó, de a harmadik felvonás már csak azt éri ébren, aki nem aludt el a második felvonás iszonyatosan, többnyire a Vörös Őr miatt kellemetlenségig túlnyújtott szituációs és verbális gegekre felhúzott jeleneteiben. Kár érte, kiváló ügynök lehetett volna. Vérpezsdítésnek szánt, színes-szagos, harsány akció-vígjátéknak várt, de talán kicsit félre is marketingelt darab lett a Mennydörgőkből az ideiglenesen Bosszúállók nélkül maradt Marvel-gépezetben. A finálé nagy csavarja mindezek ellenére működik, és egy olyan aspektust hoz be, ami hasonlóan az Ultron kora után beiktatott Sokoviai Egyezményhez, az egyre inkább weekly monsterek legyőzésére irányuló filmsodorba egy ennél egy fokkal felnőttesebb problémakörre helyezi a fókuszt. Ha a hitem nem is tért vissza, a reményem és a várakozásom ismét bekukkantott. A Mennydörgők* május 1-jétől látható a mozikban. 2025. május 1. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/mennydorgok-kritika
