Ahol a kérdések lebegnek – Hosszú, fényes folyó Szociálisan érzékeny, az amerikai társadalom nagyvárosi leszakadó rétegéről tudósító, nőközpontú történetnek állítja be magát a Hosszú, fényes folyó (Long Bright River) című krimisorozat, amelynek nyolc epizódja arra se volt elegendő, hogy egy értelmes rejtélyt prezentáljon. Csak azoknak javasolt, akik nem tudnak betelni Amanda Seyfried szomorú őzikeszemeivel. A legjobb sorozatok egy kérdéssel indulnak, amelynek feltevése fontos annak érdekében, hogy hétről hétre – vagy akár a streaming-érában, egyhuzamban – végignézzék az emberek a soron következő epizódokat. Hogyan lesz Walter White-ból drogbáró? – teszi fel a kérdést a Breaking Bad. Kiből válik a Hét Királyság uralkodója? – lebeg a mondat a Trónok harca mind a nyolc évadában? Csak hogy két aktuálisan népszerű presztízssorozatot is említsünk: A mackónál az hozza a nézőket vissza, hogy lássák, miként tud a diszfunkcionális família éttermet menedzselni, míg a Különválásnál a tudati beavatkozáson átesettek sorsával kapcsolatos kérdőjelek okozzák a feszültséget. A krimisorozatoknál szokott lenni a legegyszerűbb a képlet: történt egy gyilkosság, és nem tudni, ki az elkövető. A Hosszú, fényes folyó – amely Liz Moore regényének adaptációja minisorozat formájában – látszólag egy ilyen rejtély nyomán indul el. Philadelphiában járunk, de a város bárminemű magasztosságából semmi nem érzékelhető. Mickey (Amanda Seyfried), a rendőrjárőr a lepusztulóban lévő gettókat járja, ahol név szerint ismer minden ott sátrazó és gyanúsan heroinfüggő prostit. Elmozog közöttük, hiszen gyerekkorából vannak meg számára ezek az emberek, csupán a „karrierjük” finoman szólva is eltérő irányt vett. A legmélyebben lévők irányába tanúsított mély empátia, helyi beágyazottsága és persze női mivolta különbözteti meg leginkább Mickey-t a rendőrőrsön bármelyik kollégájától, így nem is meglepetés, hogy túlbuzgó együttérzése tettre készségre kapcsol, amint elkezdik gyilkolni a szociális padlón lévő éjjeli pillangókat. Fejest ugrani egy nagyváros bűnvilágába, mindezt az ártatlan porcelánbabának tűnő Amanda Seyfried társaságában egy érdeklődésre számot tartó koncepciónak tűnik. Azonban a Hosszú, fényes folyónak legfeljebb a 30-40 százaléka szól erről. A sorozatgyilkosság csupán keret ahhoz, hogy a nő foglalkozzon saját múltjával, traumáival, amely során drogfüggő húgát is elvágta magától. Kacey (fontos a neve, mert ezt fogja nyolc epizódon keresztül hajtogatni) szintén a szebb sorsot érdemlő philadelphiai utcalányok egyike, azonban jó ideje nem látta senki, nővére pedig minden statisztánál rákérdez arra, találkoztak-e vele. A központi kérdés tehát nem a gyilkos személyazonossága, hanem Kacey holléte. A Hosszú, fényes folyó óriási hibája pedig, hogy ebben a rejtélyben semmiféle misztikum nincsen, a válaszai is rendkívül kiábrándítóak, ráadásul nyakon öntötték annyi melodrámával, amennyit nem szégyelltek. Kacey nincs sehol, és senki sem tudja, hol van. A néző sem találhatja ki, hiszen csupán annyit tudunk róla, amennyit a készítők epizódról epizódra hajlandóak elmondani. Azonban megbízhatatlan módon kommunikál a történet a szereplőkön keresztül. Mickey szemszögéből kéne értelmeznünk az eseményeket, de a nő viselkedésének okaira csak fokozatosan derül fény. Érthetetlenül megy utána veszélyes helyzeteknek, tartja távol egyetlen fiát édesapjától, és az sem világos, mi miatt volt akkora törés közte és húga között. Ezekre egy jól működő drámai narratíva izgalmas válaszokat tudna adni, és a Hosszú, fényes folyó egy-két alkalommal képes váratlant bedobni – már, ha a néző nem mondott le a harmadik-negyedik rész környékén a sorozatról, amely a teljes unalmat és sótlanságot választja a feszesebb mesélés helyett. A nagy részében úgy telik az évad, hogy Mickey jön-megy, beszélget emberekkel, ami semmilyen valódi feszültséget nem termel ki a sorozat a szereplőivel kapcsolatban. Kacey egyáltalán nem érdekes, egy elveszett bárány, akinek felelősségét a különböző életdöntéseiben alig firtatja a sorozat. A hősnő volt társa egy tőről metszett jó férfi, türelmes és becsületes, nincs vele kapcsolatban különösebb konfliktus egészen a történet végéig, de túl kevés a kémia kettejük közt, ami egy ébredező szerelmi szálnál azért elkélne. Aztán itt van még Mickey volt párja, fiának édesapja, aki egy otromba szexuális ragadozó, egybites karakter. A józan detektív, a mogorva rendőrparancsnok, a jóságos szomszédasszony, a zsémbes nagypapa, valamint az aranyos fiúgyerek szintén nem azok a karakterek, akikért tűzbe mennének a nézők, hogy kiderítsék, mi történik velük újabb és újabb 50 perc alatt. A legrosszabb azonban a főszereplő: Mickey egy permanens élethazugságban lévő nő, aki nem elég karakán vagy izgalmas személyiség ahhoz, hogy ennyi fókuszt helyezzenek rá – csak összehasonlításképp, Kacey már papíron is sokkal érdekesebb figura a klasszikus jókislánynál. Amanda Seyfried megpróbál valamit kihozni ebből a rémes szerepből, de igazából ugyanannyira szenved az alulírt karakterével, mint szinte mindenki más. A Hosszú, fényes folyó már a címében is értelmetlen. Míg a szintén krimi Titokzatos folyónál a múlt bűneit és titkait rejti a jelzett víztömeg, itt még igazi áthallás se bontakozik ki a történet alapján. Ez egy olyan folyó, amelynek holtágai vannak – hisz valahogy ki kell húzni nyolcórásra a történetet, amely bőven belefért volna másfélbe is. A krimik esetében legrosszabbnak számító vakvágányok, felesleges mellékszálak, hazug cliffhangerek tarkítják a sztorit: a feldobott és nem lecsapott labdák száma pedig a végére már igazán bosszantó, hiszen addig sem volt érdekes az összkép. Mickey, aki név szerint ismeri a prostikat, és a maga módján törődik velük, egy igazi hős kellett volna, hogy legyen. Ő nem egy nőjogi aktivista, csak valaki, aki a rend őrei közül odafigyel az elesettekre, és nem csak akkor, ha bűnbakot kell találni vagy elagyabugyálni egy randalírozót. A Hosszú, fényes folyó azonban nem igazán foglalkozik azzal, hogy társadalmi szinten mi juttatja a mélybe az embereket azon túl, hogy vannak a kemény drogok és a kemény férfiak, akik strichelésben és rettegésben tartják a tévesen gyengébbnek mondott nemet. Ennek politikai rétege van, és nem igazán lehet elmenni az egyéni felelősség kérdése mellett sem, amelyet a történet ledob magáról: az örökölt sorssal, a generációs traumákkal és a kábítószerfüggőség biológiai továbbadásával próbálja befedni az összes szereplő döntését. A kiút az alagútból emiatt hiába világos, nem érződik megérdemeltnek, mert nem történt érdemi feldolgozása a problémáiknak. Nem beszélnek meg egymással semmit, hazudnak, de a végén csak simán kibékülnek. A Peacock képtelen volt presztízsdrámát farigcsálni ebből az alapműből, Kate Winslet a hasonló Easttowni rejtélyekben sokkal jobban űzte a tragikus nyomozót. Az egyszeri kriminézőnek is biztos csalódást jelent ez a történet, amely teljes időhúzásával, a streaming-tartalmak ilyen nyomulása idején egy biztosan kihagyható darab marad. Az egyetlen releváns kérdés ugyanis csak az fog maradni azok fejében, akik elkezdik: miért is nézem ezt tovább? A Hosszú, fényes folyó március 26-tól látható a Max kínálatában. 2025. március 23. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/hosszu-fenyes-folyo-kritika
