2025 Szeptember Akarsz-e játszani? – Mágikus, merész, meseszép utazás

Akarsz-e játszani? – Mágikus, merész, meseszép utazás



A koreai-amerikai Kogonada új, megszokott letisztult minimalizmusához képest popszürrealizmussal és színpompás díszletekkel felcicomázott filmje, a Mágikus, merész, meseszép utazás (A Big Bold Beautiful Journey) egy musical dalok nélkül, egy romkom valódi románc és komédia nélkül, ahol a cukormázas külső mélyén introspekcióra invitáló, néhol megható tanmese rejlik emlékekről, múltbéli hibákról, magányról és önismeretről.

A filmek gyakran megkövetelnek tőlünk valamiféle „hitetlenség-felfüggesztést”. Hogy kötözködés és kukacoskodás nélkül fogadjuk el a lehetetlent. Fogadjuk el, hogy a filmek más szabályok szerint játszanak, mint ahogy azt hétköznapi életünkben megszoktunk, és cserébe lehet, hogy olyan érzelmi igazságokat kínálnak majd nekünk, melyek hétköznapi életünkben is érvényesek lehetnek.

Azonban a Mágikus, merész, meseszép utazás talán túlságosan is épít a nézőtől feltételezett bizalomra.

Colin Farrell Davidjével együtt mindenféle figyelmeztetés nélkül csöppenünk egy tarkabarka, színpadias és álomszerű világába, és a film azt várja tőlünk is, mint amit Davidtől: ne kérdezősködjünk, ne értetlenkedjünk, csak fogadjunk el minden furcsaságot úgy, ahogy van.


Davidnek csupán annyi dolga lett volna, hogy levezessen kétszázötven mérföldet egy barátja esküvőjére, táncoljon kicsit, igyon egy pohárkával, majd másnap, mint aki jól végezte dolgát, hazainduljon. Csakhogy David kocsiját rögtön az indulás előtt elvontatják. Így kénytelen a világ legfurcsább autókölcsönző ügynökségének szolgáltatásait igénybe venni, ahol a világ legfurcsább alkalmazottjai (Kevin Kline és Phoebe Waller-Bridge) szinte ráerőszakolják Davidre, hogy vigye magával a GPS-t is – hátha a telefonja „beszarik” (ez egyébként Phoebe Waller-Bridge stikkje, hogy furcsa német akcentussal káromkodik, ettől lesz a viccesen quirky-nek szánt hatás helyett elidegenítően és zavarba ejtően bizarr).

Az esküvő maga a talán túlságosan is heves esőzés ellenére eseménytelenül zajlik. Mindenki nevetgél, táncol, majd David a friss házasok asszisztálásával megismerkedik Sarah-val (Margot Robbie). Flörtölgetnek. David italt kínál – Sarah visszautasítja. Sarah táncolni hívja – David visszautasítja. Majd megállapítják, hogy jobb, ha nem is kezdenek bele semmibe, úgyis csak előbb vagy utóbb megbántanák egymást.

A világ két leggyönyörűbb elköteleződés-fóbiás szinglije inkább archetipikus romkom-figura, mint hús-vér ember.

David szomorú, magányos férfi, szeret egyedül utazgatni – de ami ennél sokkal izgalmasabb, szereti a musicaleket. Ez az apró vonás némi élettel tölti meg a karaktert, Colin Farrell természetes bája, karizmája, finom arcrezdüléseivel és szemöldökjátékával megteremtett érzelmei pedig kifejezetten szerethetővé teszik Davidet. A világra rácsodálkozó, tiszta és őszinte nyitottságával nemcsak a film szürreális szabályrendszerét képes fenntartások nélkül elfogadni, de Sarah kiszámíthatóan szeszélyes figuráját is.

A lány egy klasszikus manic pixie dream girl valódi mélység nélkül: imádja a sajtburgert, viszont utálja, amikor a kapcsolatok gúzsba kötik a szabadságát, ezért állandóan mindenkit megcsal. Képtelen a valódi kötődésre, ami nem kis mértékben annak is köszönhető, hogy anyját korán elvesztette, apja pedig sose foglalkozott vele igazán. Csak a klasszikus manic pixie dream girlségek.


Az eseménytelen esküvő után a rejtélyes GPS ismét egymáshoz sodorja Sarah-t és Davidet, majd közösen elindulnak arra a bizonyos mágikus, merész, meseszép utazásra.

Főszereplőinket varázsautójuk varázsajtókhoz viszi, melyeken át Sarah és David múltjuk meghatározó pillanataiba léphetnek vissza.

Hol egy kórházi szoba nyílik meg előttük, hol egy gimnáziumi folyosó, hol egy gyerekkori otthon. A bonyolult családi viszonyok, elszalasztott találkozások és fiatalkori szívtörések panorámáján nem a múltjuk megváltoztatására kapnak esélyt, de nem is csupán az emlékek újraéléséről van szó – a hagyományos ismerkedés, beszélgetés helyett Sarah és David az ajtók mögött feltáruló világokon keresztül kapnak a másik lelkébe bepillantást, hogy képet szerezzenek egymásról, a jóról és a rosszról egyaránt.

Az utóbbi évek romantikus regényein már erőteljesen érezhető az a hullám, ami a filmekbe is egyre gyakrabban kezd átszivárogni:

a párkapcsolati high-concept történetek,
melyek eddig főként sci-fi köntösbe bújva beszéltek a szerelem, az intimitás, a férfi-női viszonyok legtriviálisabb kérdéseiről (Kis hal, Love Me, Körmök). Azonban a Mágikus, merész, meseszép utazás és a szintén idén ősszel érkező Eternity már nem csupán a technológiai fejlődés parabolisztikus lehetőségeit használják minderre, hanem egyfajta színpompás mágikus realizmust is.

Kogonada filmje arra invitál minket, hogy tanuljuk újra a szerelmet ebben az elmagányosodott korban. Tanuljuk újra a kalandvágyat, a művészetekhez és az egymáshoz való kapcsolódás képességét. Merjünk kilépni az egyedüllét komfortzónájából, és hagyjuk magunk mögött a múlt csalódásaiból szőtt szorongásainkat. A Mágikus, merész, meseszép utazás hol játékosan, hol semmitmondóan sulykolja ugyanazt a leckét: hogy a szerelemhez bátorság kell, a nyitottsághoz sebezhetőség, és az ember csak akkor találhatja meg a nagybetűs Igazit, ha hajlandó kockáztatni.



Csakhogy David és Sarah problémái túlságosan banálisak ahhoz, hogy mágikus közvetítést igényeljenek. Gondjaik univerzálisak ugyan, de talán túlságosan univerzálisak is:

néhány szomorú emlék a gyerekkorból nem ad olyan érzelmi lökést, hogy az kitartson az egész mágikus, merész, meseszép utazás dramaturgiai motorjaként.
Holott Kogonada filmjeinek egészen eddig éppen abban rejlett az erőssége, hogy a leghétköznapibb helyzetekből és a legváratlanabb helyeken – a Columbus modern építészetének rideg vonalaiból vagy a Búcsú Yangtól családtaggá vált androidjának memóriájából – is képes volt emberséget, átélhető melankóliát teremteni.

Bár egyértelmű, hogy a Sarah és a haldokló anyja közötti jeleneteket szánták a film tearjerker pillanatainak, az előre kiszámított, manipulatív érzelemhajhászás miatt végül alig vált ki a nézőből bármit is. A szülei által túlságosan óvott David magánya kisebb érzelmi amplitúdókkal, kevesebb direkt tragédiával dolgozik, mégis sokkal átélhetőbb lesz, mint a szüleitől kevés szeretet kapó, ezért elköteleződni sose merő Sarah magánya. David apjának aggodalma koraszülött fia és lehetséges szívbetegsége miatt ugyanis valódi aggódalom, valódi probléma – ami valódi érzelmeket vált ki.



David és apja kórházi találkozása mellett a férfi fiúkénti iskolai előadása a film egyértelmű csúcspontja látvány, szórakoztatás, humor, érzelem és átélhetőség szempontjából is. Ha ez az egy állomás tart két órán keresztül, egy új Kaliforniai álom is születhetett volna.

A Mágikus, merész, meseszép utazás minden eleme egy musicalért kiált.
A teátrális megcsináltság, a realitástól elrugaszkodottság, a Technicolor filmek színszimbolikája, a Cherbourg-i esernyőket és az Ének az esőben-t egyaránt idéző esztétika… A múlt színpompás színterei is mind olyanok, mintha színházi díszletváltásokat látnánk. Egy musical keretei között sokkal könnyebben elfogadhatóak lennének a történet mesés fordulatai, és sokkal megbocsáthatóbb lenne minden közhelyesebb gondolat és papírmasé karakterjegy is, ha dalban és táncban mondják el és mutatják meg.

A film metajátéka is jobban érvényesülhetne musicalként. Ahogy az autókölcsönző-ügynökség üresen tátongó hangárjába érkezésekor David már azonnal meg is valósítja a Peter Brook-féle színházdefiníciót („Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzék.”), ahogy az utazás egyes állomásai előtt úgy tűnik, mintha Sarah és David saját emlék-jeleneteiket próbálnák – a nyitány behozza a szerepjátszás, a világ színpadszerűségének motívumát, hogy egész életünkben és párkapcsolatainkban is szerepeket játszunk, díszletek közt élünk, mintha a Mágikus, merész, meseszép utazás cinkosan rábólintana Shakespeare sokat idézett soraira: színház az egész világ… Mégis, a film végül alig kezd valamit ezzel a lehetőséggel is.

A Mágikus, merész, meseszép utazás szerelmi történetnek álcázza magát, ám a film kulcsmozzanatai azok, amikor Sarah és David nem egymás felé fordulnak, hanem saját gyengeségeikkel és gyerekkoruk óta cipelt sérelmeikkel szembesülnek. Ezek a jelenetek azt sugallják, a magányból való kiútat nem egy másik ember, nem egy kapcsolatba való menekülés jelenti, hanem az önmagunkkal való őszinte szembenézés. Csakhogy a film végül mégis visszakanyarodik a szerelem mindent elsöprő útjára, ami valójában teljes vakvágány. A Mágikus, merész, meseszép utazás sokkal jobban működött volna, ha mélyebbre merészkedik az álomszerűségben, és ha Margot Robbie karakteréről kiderül, ő is csak a furcsa autókölcsönző furcsa szolgáltatásának része. Egy katalizátor ahhoz, hogy David eljuthasson önmaga mélyebb megértéséhez. A végeredmény azonban:

két karakter, akik végül csak azért tartoznak össze, mert a film zsánere ezt diktálja
– nem pedig azért, mert valódi kapcsolat és szeretet szövődne köztük.

A Mágikus, merész, meseszép utazás sokak számára valószínűleg irritáló filmélmény lesz: a színes-szagos musicales látványvilág, a film állításait talán túlságosan is aláhúzó indiepop Mitski- és Laufey-zenék, az idézeteskönyvszerű életbölcsességek és a Charlie Kaufmant idéző szürrealizmus (igen, a filmhez referenciapont nemcsak az Egy makulátlan elme örök ragyogása, de semmi-tereivel A befejezésen gondolkozom és színház-motívumával a Kis-nagy világ is) nem olvad össze organikus egésszé.

Se nem elég elvont, se nem elég kommersz.
Mégis, egy olyan korban, amikor a legtöbb film szégyelli a pátoszt, talán megéri megfogadni a film üzenetét, megéri nyitottnak maradni, és megéri autót bérelni Phoebe Waller-Bridge és Kevin Kline furcsa autókölcsönzőseitől – még ha csak egy körre is.

A Mágikus, merész, meseszép utazás szeptember 18-tól látható a mozikban.

2025. szeptember 24.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/magikus-meresz-meseszep-utazas-kritika