A Taügetosz neve mindenkinek ismerősen cseng, az ókori Spárta embertelen kegyetlenségének szimbóluma. Megtanultuk az iskolában: e hegy szikláiról vetették a mélybe a beteg, sérült, harcra alkalmatlan csecsemőket. Kemények voltak a spártaiak, “vérivó harcosok”, egyes szokásaik mai szemmel meghökkentőnek és embertelennek tűnnek. Ha idétlen vagy nyomorék Egy brutális katonaállam részei, ahol a polisz érdeke minden mást felülírt. Cserébe viszont a harctéren nem volt ellenfelük, “harcértéküket” csakis a mai fejlett országok elitegységeinek tudásával lehet szemléltetni. De szögezzük le: nem voltak gyermekgyilkosok. Rossz úton jár, aki régebbi korok szokásait, cselekedeteit, motivációit mai értékrendünk szerint próbál értelmezni. Szörnyülködni lehet, ítélkezni nem. Már csak azért sem, mert az egész szakadékba dobálás félreértésen alapul, méltatlanul vet rossz fényt Spártára. Plutarkhosz így ír: “Az újszülött csecsemővel apja nem rendelkezett, hanem karjába vette, és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából”. “De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taügetosz Apothetai nevű szakadékába – azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad”. Anyagi okból Németh György a Rubicon egy korábbi számában felhívja a figyelmet fenti szöveg néhány pontatlanságára, ami a mai téves közhiedelem alapja. Egyrészt a csecsemő nem kapott parcellát, mindent az elsőszülött fiú örökölt, a többiek zsoldosnak álltak. Sokkal fontosabb viszont egy fordítási hiba, az eredeti szövegben ugyanis így szerepel: “kivitték a Taügeton Apothetai nevű, szakadékos helyére”. És ez a lényeg: az Apothetai azt jelenti, a kitevés helye. Ilyenekkel pedig tele volt az ókori görög világ, nem spártai specialitás. Arról van szó, hogy az antik görög társadalmakban az apa, mint családfő élet és halál ura volt, ő dönthette el, hogy egy-egy gyermekét felneveli-e, vagy sem. Ha – főleg anyagi megfontolásokból – úgy döntött, nem kell neki a kicsi, elvitte a “kitevés helyére”, és magára hagyta. Ide jött viszont mindenki, aki gyermeket akart magának, netán rabszolgát, és válogatott. Mint egy gyerekpiac… Nyilván sok baba halt meg ezeken a helyeken, de sokuk új családba került. A szülők lelke is megnyugodhatott, mert az egész istenítélet volt: a gyerek Zeusz akarata szerint élt vagy halt meg. A szikláról való lehajítás viszont gyilkosságnak számított volna, bűncselekménynek. Spárta inkább pozitív példa Főleg a másod-, harmadszülött lányok jártak így, akiknek hozományára ráment volna a családi vagyon. Ahogy a történész Poszeidiposzt idézi: Mindenki fölnevel egy fiút, még ha szegény is, de kitesz egy lányt, még ha gazdag is. Kegyetlen, de ez volt a norma – szörnyülködünk, nem ítélünk. Az utókor szemében mindezért Spárta viszi el a balhét, pedig ha úgy nézzük, még ők voltak a legemberségesebbek. Az állam ugyanis elvette a döntés jogát az apától, az újszülöttek sorsáról az elöljárók döntöttek, és csak egészségügyi okból engedélyezték, hogy a csecsemőt kitegyék. Döntésüket nyilván az államérdek és nem annyira a humánum befolyásolta, de tény: pusztán anyagi megfontolásból spártai gyermek nem halhatott meg. Ezzel pedig Spártában sokkal több gyerek nevelkedhetett fel övéi között, mint más görög városállamokban.
