Múlt héten jelent meg Ákos új EP-je. Emiatt, és mert a Zenetesó alkalmazás egyik arca, kérdeztünk tőle pár dolgot. Főleg arról, hogy ő milyen zenét szeret. Melyik volt a legelső dal, vagy lemez, amit hallgattál? Életem első lemeze Demjén Ferenc szólóalbuma volt, a Fújom a dalt. Kilenc éves voltam, nagy nehezen kisírtam a szüleimtől a csehszlovák, Supraphon gyártmányú lemezjátszót, apám két lemezt vett hozzá: a Négy évszakot Kovács Dénes szólójával és ezt. Hosszú ideig csak ez a két albumunk volt, ami sok mindent megmagyaráz... És mi volt az, aminek hatására először eszedbe jutott, hogy neked is zenével kell foglalkoznod? Zenész sose akartam lenni, csak dobos, mint minden rendes ember: először a Boney M. „Nightflight to Venus” című szerzeménye miatt. Ez a korong Jugoton-másolatban került a családunkhoz: édesapám statisztikusként időnként vidékre utazott, és jugoszláv kollégákkal eszmecserélt – a szakmai kérdések mellett főleg arról, hogy kiskamasz fia milyen beszerzendő lemezeket írt neki össze. Hogy mennyi hiánycikket kértek a jugó határőrök egy bakelitért cserébe, nem tudhatom, de akkoriban egy pakli Amo szappan vagy furulyába csomagolt golyórágó komoly csereértéket képviselt. A Boney M. lemeze kissé hullámos állagban érkezett meg, azonnal felugrott a lemezjátszóra, én pedig fakanállal doboltam forgáccsá anyám díszpárnáit az album nyitónótájára. A Bonanza Banzaira nagy hatással volt a Depeche Mode. Melyik az a dal a Depeche Mode-tól, amelyik a legtöbbet jelent számodra? Nagyjából a Black Celebration-album, bár a későbbieket is nagyon szerettem, de ezzel a hónunk alatt mentünk a Tom-Tom Stúdióba az első lemezünket rögzíteni. Nagyon bírtam a komplett Violatort, innen talán a Clean című dalt a legjobban, bár ez így nehéz, mert iszonyat jó az egész. A kedvenceim közt van az Only When I Lose Myself és a Home is. Annak idején a Bonanza Banzaiban hogyan születtek a dalok? Megosztottátok a szerepeket, tehát volt, akinek kifejezetten zeneszerzés, szövegírás volt a feladata, vagy írtatok közösen is zenét, szöveget? A szöveget mindig én írtam a zenésztársaimtól kapott demókra. Nem komplett számokat hoztak, hanem egy Polimer kazettán volt rengeteg olyan konstrukció, hogy mondjuk tizenhat ütem verze, tizenhat ütem refrén, és esetleg egy négyütemes középrész. Ha tetszett, ezekből kellett dalt hegesztenem. Nem volt zenekari próba: otthon nyomingáltam a kazettás magnót, és ha olyasmit hallottam, ami beindított, akkor felírtam, hogy hányas fordulatnál volt a jó téma, és elkezdtem szöveget írni rá. Akárhány demót is adtak be, tízből nyolcszor Zsoltéhoz nyúltam, mert az ő világa állt közelebb hozzám. Invenciózus, klassz dolgok voltak – jelentősen limitált műszaki és anyagi lehetőségek között. Aztán volt olyan is, hogy találtam valamit a gitáron és ők azt hangszerelték meg, ennek tipikus példája a Monumentum, Az utolsó pillanat, vagy az első lemezünkön a Tánc. Melyik a kedvenc dalod a Bonanza Banzai idejéből? Talán az Elmondatott, mert abban sok mindent sikerült elmondani. Elég sokféle felállásban játszottatok már. Van-e ami állandó, mint mondjuk, hogy egyedül feldemózod a dalokat, vagy inkább közösen zenéltek? Szeretem a magányos stúdiómunkát, a szöszölést, végtére is ezért lettem szólista, ezért van mostanra elég jól felszerelt stúdióm is. Örömet okoz a hangzással bíbelődni, szintiket programozni, kompresszort beállítani és még sorolhatnám. A legutóbbi stúdióalbumom, a 2084 a hangtervezéstől a szerzői munkán át hangszerelésig egyszemélyes produkció volt, csak a keveréshez hívtam meg hangmérnöknek Lepés Gábort. A most megjelent Igazán című középlemezre azért is invitáltam egykori szerzőtársamat, Hauber Zsoltot, hogy az utóbbi időben általánossá vált gyakorlaton színesítsünk: a négy új dalból háromnak ő a zeneszerzője, egyet Lepe jegyez, a szövegeket továbbra is magam írom. A szólókarrieredből melyik dalra vagy a legbüszkébb? Erre lehetetlen válaszolni. Nekem általában a borultabb dolgok jönnek be, olyanok, amit soha nem adna le egyetlen rádió se, mondjuk az Altató, az Egyetlen hívó szó elég, az Óda vagy a Kéz a tarkón. Ezek nagyjából hasonló zsánerű dalok, rajtam kívül nem sokan ismerik őket. Melyik volt életed legnagyobb koncertélménye? Talán a Dire Straits a Sportcsarnokban 1985. májusában. Minden számot tudtam kívülről, nagyon komolyan muzsikáltak, a fényektől lepadlóztam. Éppen 17 éves voltam, fogalmam se volt, mit hoz a jövő, de azt mondtam magamban, ha egyszer színpadra állok, nekem ez kell! Aztán 1991-ben, a Bonanza első Budapest Sportcsarnok-beli koncertjén ugyanaz a kanadai fénytechnikus dolgozott, aki a Dire Straits ’85-ös turnéját világította. Ennyit a gondolat teremtő erejéről. A legutóbbi arénás Peter Gabrielről mi a véleményed? Nagyon tetszett, vagány húzás volt félórát teremfény mellett játszani. Jobban tetszett, mint amikor műanyag labdában ugrálva énekelt, az biztos. Megnyugtató, hogy ők is hibázhatnak, az öreg kapásból elszúrta az első nótát, le is állt. Megnyugtató az is, hogy ilyen életkorban is színpadra lehet állni legitim produkcióval. Rá mindig is nagyon felnéztem, le a kalappal, tényleg. Van-e esetleg olyan zenekar vagy előadó, akikre a mai napig inspriációként tekintesz? Peter Gabriel mellett Suzanne Vega maradt meg szerelemnek az elmúlt majd’ 30 évben. A Duran Duran máig nagyon jó banda, de említhetném a Simple Minds zenekart is. Általábban a nálam idősebbek inspirálnak, de elsősorban nem zeneileg: az érdekel, hogyan reagálnak a mai helyzetre, és hogy hogyan öregszenek. Melyik az a dal, lemez vagy zenekar, amelyikről nem sokan gondolnák, hogy a kedvenceid között tartod számon? Chris Whitley, a fiatalon elhunyt country-blues gitáros nagy kedvencem máig. John Abercrombie jazz-zenéje is közel áll hozzám. Jethro Tull-rajongó voltam a gimnáziumban, emellett sok korabeli „metált” hallgattam, olyasmiket, mint a Motörhead, az Iron Maiden, a Saxon vagy a Judas Priest. Az első komolyabb zenekar, amiben játszottam, szintén ebben a stílusban nyomult. Évekkel később is megmaradt ez a vonzalom, sok odacsapós rockzene hatott rám, például a Machine Head vagy a Coal Chamber klausztrofóbiás ordibálásai. A legtöbb zenésznek van néhány olyan kedvenc dala, amelynek hallatán azt mondja, sajnálja, hogy nem ő írta. Neked van-e, és ha igen, melyik ez és miért? Nekem ilyen nincs, bár a megjelenéskor a U2 One című dalát annyit hallgattam, hogy már kezdtem azt hinni, én is írhattam volna. De persze nem! Vagy Peter Gabrieltől a Mercy Street, az igen, az számomra minden idők legjelentősebb popdala. Mi kell ahhoz, hogy egy zenekart vagy előadót megszeress? Mi az, ami alapján kedvencet választasz? A virtuozitás nálam sose volt szempont, elsőnek mindig a kimondott szó érdekel, esetleg a megszólalás zsánere, leginkább az alkotói szándék és az összhatás. Negyvenhat elmúltam, akarva-akaratlan működik nálam a nosztalgia, egy ismerős szintihang durva láncreakciót tud elindítani az emberben. Így találtam rá például a Hurts zenéjére, amikor még nem voltak világsztárok, vagy a Thomas Azier nevű fiatal előadóra is: ők a ’80-as évek zenei hatásaival operálnak ma, pedig akkor még nem is éltek. A közeljövőben milyen megmozdulás várható tőled? A napokban jelent meg az Igazán című középlemezünk négy új számmal és öt remixváltozattal, a címadó dalra saját rendezésű klipet forgattam egy vasöntödében. Az év végén dupla koncertünk lesz az Arénában, december 12-én és 13-án. (x) Ha bármelyik kedvenc dalodat felismerted az interjúban, vagy úgy gondolod, hogy lehet rajtuk kívül is közös kedvenced a zenekar tagjaival, keresd őket a Telekom Zenetesó alkalmazásában! Ákos és a heavy metal - Meglepő, de ilyen is volt - Lángoló Gitárok
