2025 Április Alkonyattól pirkadatig Mississippiben – Bűnösök

Alkonyattól pirkadatig Mississippiben – Bűnösök



Ryan Coogler a Fekete Párduc filmek sikere után úgy döntött, még mielőtt megrendezné a harmadik részt is a Marvelnek, tesz egy kis kitérőt a 30-as évek Mississippijébe, a blues őshazájába, temérdek vér és vámpírok kíséretében. Az eredmény a Bűnösök, és mi ennek nagyon örülünk!


Kevés olyan fényes sikertörténetet követhettünk figyelemmel az utóbbi években, mint amilyen Ryan Coogler eddigi pályája. A fiatal oaklandi író-rendező miután megrendezte független, kisköltségvetésű elsőfilmjét, a valós tragédián alapuló A megállót, a szakmai elismerések és a fesztiválsikerek fényében megfilmesíthette első álomprojektjét, a Rocky spin-off Creed – Apollo fiát. Ezt követően pedig lehetőséget kapott, hogy az MCU-ban ő rendezhesse az egyik leghíresebb fekete szuperhős, a Fekete Párduc szólófilmjét, ami milliárdos sikert, elsöprő kritikákat és Oscar-jelöléseket eredményezett.

Már ebből kitűnik egy olyan különleges kvalitása Cooglernek, ami borzasztóan ritka a filmkészítésben, és mellette csak olyan nagyágyúk tudhatják magukénak, mint Christopher Nolan, Denis Villeneuve vagy Greta Gerwig. Jelesül, hogy egy kiugró, eredeti ötleten alapuló indie film után nemcsak sikerül betörniük Hollywoodba, de a franchise és

a stúdiórendszeren belül át tudják vinni személyes stílusukat és szerzői filmes érzékenységüket


úgy, hogy közben egy hamisítatlan blockbuster legyen a végeredmény. Azonban az effajta, inkább szakmai, mint művészi felívelések után felmerül a kérdés a nézők mellett magában az alkotóban is: innen hogyan tovább? Jöjjön a következő nagyívű hollywoodi franchise film, vagy kockáztasson egy saját, személyes projekttel, ami sokkal nagyobb rizikókkal jár. Coogler az utóbbi mellett döntött, és ezzel az év egyik legambiciózusabb moziját tette le az asztalra.




1932-ben egy fekete gengszter ikerpár, Smoke és Stack (Michael B. Jordan duplaszerepben) hazatérnek szülővárosukba, a Mississippibeli Clarksdale-be, ahol a korábbi munkaadójuktól, Al Caponetól meglovasított pénzből egy szórakozóhelyet nyitnának a fekete közösség számára, akiket az akkori társadalmi szintű rasszizmus mellett a Ku-Klux-Klan is rettegésben tart. A testvérek nem is haboznak, és már hazatérésük estéjén megnyitják a The Juke névre hallgató fekete klubot, amihez összegyűjtik a környék legjobb blues zenészeit, hogy egy akkora nyitóbulit csapjanak, ami olyan földöntúli energiákat mozgat meg, hogy képes áttörni a teret élet és halál, múlt és jövő között, olyan fenyegetést rászabadítva a hőseinkre, amire nincsenek felkészülve.

Az első referencia, ami azonnal szembetűnik a Bűnösök szinopszisát olvasva, az az Alkonyattól pirkadatig,
aminek ugyan a felépítését (karaktereket és kapcsolatokat megismertető első fél, egyhelyszínes mészárszék a második félében) és pár elemét (testvérpár a főszerepekben) átvette Coogler műve, de mellette olyan elődökből is inspirálódott, mint Az elveszett fiúk kegyetlen vámpírbandája, A dolog izolált helyszínen zajló paranoia-horrorja, és az Útkereszteződések Walter Hilltől, amiben a Blues ördögi erején és a zene továbbadásán van a hangsúly. Azt viszont nem lehet állítani, hogy Coogler csak összelopkodott volna elemeket, ugyanis a Bűnösök az első olyan filmje, ami abszolút a saját fejéből pattant ki, és nem egy létező történet, film vagy képregény alapján írta. Ezzel együtt azonban továbbra is felismerhetőek első filmje óta fejlődő szerzői kézjegyei, jelesül a fekete kultúra és az azt képviselő karakterek reprezentációja és ezek olyan különböző műfajokba injektálása, mint a sportfilm, a szuperhősmozi és most a horror.

Ehhez a zsánerhez képest meglepően magas, 90 millió dolláros költségvetést sikerült kiharcolnia
a Warnertől, ami meglátszik a végeredményen. Operatőrével, Autumn Durald Arkapawal (Fekete Párduc 2, Az utolsó táncosnő) Coogler nemcsak patinás, 65mm-es filmre forgatta vámpíros westernjét, de ezen belül a két legprémiumabb kamerarendszerrel, IMAX-kamerákkal és az Ultra Panavision 70-nel dolgozott. Természetesen ez az aspektus egy átlag plázamoziban nem fog úgy kiütközni, mint egy erre kitalált vetítésen, de még így is érezhető az az oldschool, régi klasszikusokra jellemző, nagyszabású látvány és hangulat, hogy most egy nagybetűs MOZIFILMET nézünk, és nem egy streamingre gyártott, tucat tartalom pereg a szemünk előtt.


A 30-as évek szesztilalom végén járó Mississippijét vizuálisan és kulturális sokszínűségét tekintve is végletekig részletesen valósították meg az alkotók. A fekete gyapotszedők, utcazenészek és gengszterek hiteles és drámai éllel való ábrázolása mellett a kínai telepesek mindennapjaiba is bepillanthatunk, miközben a déli fehér polgároktól való rettegés végig fenntart egyfajta nyomasztó feszültséget, még a vámpírok megérkezése előtt is. Szerencsére nem egy feketék szenvedésén lamentáló nyomorpornóról beszélünk, hanem egy végteleneül energikus, szórakoztató, sokszor vicces „hozzuk össze a bandát, és csapjunk egy nagy bulit” típusú történetként indul, amit Coogler stílusos, hosszú snittekkel és letisztult, de látványos képekkel operáló rendezése és a

Mississippi Delta fekete közösségének történetei tesznek még különlegesebbé.
Erre pedig rátesz Ludwig Göransson zseniális zenéje, aminek főleg gitárra épülő tételei egyszerre westernesek, és idézik meg a legsötétebb, gótikus vámpírhorrorok hangulatát, miközben a közeg blues-zal és countryval átitatott atmoszféráját is maradéktalanul közvetítik. A film közepe felé történő, vágatlan bulijelenetnél pedig a Fekete Párduchoz mérhető profizmussal keveri a klasszikus blues muzsikát a modern rappel és R&B-vel, ezzel bemutatva a fekete zene múltját, jelenét és jövőjét, ami a film abszolút csúcspontjává válik. A tradicionális nóták használata pedig már csak hab a tortán.

Coogler személyes hangvételű, hétköznapi problémákkal és családi drámákkal megbirkózó karakterei mellett visszatért állandó alkotótársa, Michael B. Jordan is a főszerep(ek)ben, aki tagadhatatlan sármja és filmsztár státusza mellett színészként is újra bizonyíthatta, hogy több van benne, mint egy Apollo Creed. Jordan egyszerre hozza az ördögi vigyorú, nagymenő szoknyapecér Stacket, és a szófukar, szigorú, előbb lő, aztán kérdez habitusú Smoke-ot, akik nemcsak remekül vannak írva, de a közös jeleneteikben olyan fergeteges összhang és kémia alakul ki a két tesó közt, hogy egy idő után még arról is megfeledkezik az ember, hogy egyazon színész alakítja őket. A Smoke és Stack közötti őszinte testvéri szeretete pedig csupán pillantásokból átüt a vásznon, miközben a romantikus szálak és a mellékszereplők kapcsolatrendszere és a szükségben való összetartása is megindítóan lett ábrázolva, ami Coogler korábbi munkáinak komoly fegyverténye volt, mert érezhetően személyes forrásokból és tapasztalatokból merítkezik.

Ugyanakkor a rendező nem sajátítja ki Jordannek a reflektorfényt, így mellette még egy tucat fantasztikus megformált figurát láthatunk a mellékszerepekben.
Hailee Steinfeld (Stack szeretője), Wunmi Mosaku (Smoke felesége) és Li Jun Li (a város kínai vegyesboltjának határozott anyatigrise) erőteljes, de egyben érzékeny játéka mellett Delroy Lindo mint a sokat látott, alkesz zenész, Jack O’Connell mint az ír vámpírvezér és az elsőfilmes énekes Miles Caton mint a pap zenei álmokat dédelgető fia is megkapja a maga emlékezetes pillanatait, amiket magunkkal vihetünk a film után. Coogler a színészgárda összerakása mellett a főgonoszt se felejtette el, így külön muszáj kiemelni Jack O’Connellt Remmick szerepében, aki a kivételes ének- és tánctudása mellett az utóbbi évek egyik legijesztőbb vámpír alakítását hozza, amivel maximum a Nosferatu szállhat ringbe.


Továbbá egy okos húzással nemcsak fizikai, de kultúrális fenyegetésként is sikerült érzékeltetni a vámpírok jelenlétét, akik nemcsak azért harapják el a torkokat, mert éhesek, hanem hogy az abból jövő szót és dalokat is elhallgattassák, ezzel a saját hagyományaikat és közösségüket építve. Így a rendező a Fekete Párduc 2. után újra kultúrák találkozásáról és egymásnak feszüléséről mesél, csak most a horror zsánerén beül.

A Bűnösök nemcsak műfaját és tematikáját tekintve bátor, de hangvételében is ügyesen egyensúlyoz a komolyanvehető és az abszurd, a szexi és a romantikus, az erőszakos és az érzelmes hangulatok között.
Lényegében egy társadalmilag érzékeny témával operáló és a zenei kultúrát előtérbe helyező gengszterfilmként indul, és egy Tarantino kaliberű, vértől és belektől tocsogó horrorként fejeződik be, aminél a legnagyobb bravúr, hogy ez az átmenet tökéletesen működik. Emellett nem ragad le az unásig ismert fekete-fehér ellentéteknél és inkább a fasizmus keretrendszerébe helyezi a vámpírok motivációját, ami kiegészül a klasszikus „ha az ördög zenéjét játszod, akkor az el fog téged ragadni” típusú folktörténettel, ami szervesen beleépült a blues mondakörébe. Lényegében az asszimiláció kisebbségekre gyakorolt pusztító hatását érzékelteti a történet azzal, hogy a vámpírok a saját közösségüket építik fel az átváltoztatott áldozatokból, ezzel nemcsak az embereket, de azok kultúráját is eltüntetve (lásd: az ír népdalra táncoló fekete vámpírsereget). Ezzel az elnyomással pedig kétféleképpen lehet felvenni a harcot: zenével, mint az egyik legtranszcendensebb művészeti ággal, és ha kell erőszakkal.

Azért a rengeteg ötletnek és ambíciónak is meglett az ára, ami a Bűnösök helyenként egyenletlen tempójában ütközik ki leginkább.
Érthető, hogy Coogler nem akarta csak a vámpírokkal eladni a filmjét, így sok időt töltünk a karakterekkel és a megismerésükkel, ami tökjó, de hogy másfél óra után kezdődjön csak el a vérengzés talán egy kicsit túlzás lesz sokaknak, és sajnos a finálé akciószekvenciája se durran akkorát ahhoz képest, milyen alaposan vezetik fel. A több mint 2 órás játékidő ellenére se érződik hosszúnak a végeredmény, de azért volt pár a kelletténél jobban túlbeszélt dialógus, és a befejezést is sikerült fölöslegesen elhúzni, ami azért részben inflálja a film okozta extázist. Ellenben a stáblistáról nem érdemes kimenni!

Manapság, mikor az eredeti ötleten alapuló, egyedi víziókkal rendelkező filmek sorra buknak a mozipénztáraknál, még nem vehető biztosra, milyen utat fog bejárni a Bűnösök, de az biztos, hogy Ryan Coogler bebizonyította, hogy bőven vannak még benne kreatív energiák. Eddigi filmjei után előállni egy múlt századi, home invasion, vámpír horror és egy Blues dalokkal aláfestett gengsztersztori keverékével másoknak lehet túl nagy falat lett volna, de Coogler megtalálta a mélyben a saját igazságát egy testvéri kötelék felbomlásának tragédiájában, valamint a zene és a kultúrális értékek fontosságában. Nem lesz mindenki kedvence, de aki bírja a beválallós, szaftos, de nem buta horrorrokat, aminek mélységei is vannak, akkor garantáltan oda és vissza lesz a Bűnösök őrületéért.

A Bűnösök április 17-től látható a mozikban.

2025. április 19.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/bunosok-kritika