2020 Amerika éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején – Lovecraft Country

Amerika éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején – Lovecraft Country



Az HBO legújabb durranására, a Lovecraft Country-ra könnyű lenne pusztán úgy hivatkozni, hogy jókor érkezik, jó helyre – noha ez tény. A kozmikus horror mestere által megteremtett misztikum és az ‘50-es évekbeli Egyesült Államokban tomboló fajgyűlölet keresztezése pontosan az, aminek látszik; pszichothriller dramatikus felütésekkel. A cikk az évad első öt epizódja alapján készült.

Atticus (Jonathan Majors) egy koreai háborúból leszerelt fekete ifjú, aki visszatér otthonába és útra kél, hogy megkeresse eltűnt apját, Montrose-t (Michael Kenneth Williams). A titokzatos New England-i Ardhambe vezető útján társául szegődik nagybátyja, a Néger útikönyv nevű folyóirat szerkesztője, George (Courtney B. Vance) és gyermekkori barátja, a tehetséges táncos-énekesnő Leti (Jurnee Smollett). Kalandjukat nemcsak az utcákat behálózó rasszizmus nehezíti, de rövidesen egy fekete mágiát használó szekta is, az Ádám fiai, élén Samuellel (Tony Goldwyn) és Christina Braithwithe-tal (Abbey Lee).



Az Underground című, az északi és a déli államok által vívott polgárháború küszöbén játszódó történelmi drámaszériával ismertté vált Misha Green ismét Amerika legnehezebb keresztjét vette vállára a Lovecraft Country adaptálásával. Lépett egy korszakot, mintegy a háború hatásának kénköves poklába.

Az 1950-es évek déli államaiban járunk, ahol a hétköznapi élet minden aspektusa szegregált. Atticus a távolsági busz feketéknek kijelölt részén utazik. Nem a két üléssor között van a bőrszín válaszvonala, az övé a leghátsó ülések egyike. Ezzel az egyetlen képpel exponálódik a széria lelkülete – a feketék leszakadtak, loholnak és sodródnak a fehér populáció menetszelében. Később a csapat egy autóút melletti kávézóban szeretne elkölteni egy reggelit. Az étkezés sava-borsát a rendőrségi sortűz adja meg, menekülni kényszerülnek. Később pedig Sundown városában kiderül, hogy napnyugta után fekete nem tartózkodhat a határon belül, így egy autósüldözés során az életüket féltve, fejvesztve száguldanak tova. Nem sokáig élvezhetik azonban a közeli erdőség védelmét, hiszen álmukból felébrednek annak lakói, a fényre érzékeny, vámpír és oroszlán fúziójaként tetszelgő emberevő monstrumok.

Matt Ruff eredeti műve a rasszizmus kora és az H. P. Lovecraft-féle szürreális horror közötti kapcsolatot boncolgatja, az HBO-féle Lovecraft Country pedig remekül vizualizálja, teszi láthatóvá ezeket a kapcsolódási pontokat.
Lovecraft védjegye a kozmikus, a felfoghatatlantól való rettegés. Az érzet, hogy az ember mindössze apró porszem a gépezetben, eltörölhető és hatástalan. És persze védjegyének minősül a rasszizmusa is. Egy 1912-es verse A niggerek teremtéséről címet viseli, s amelyben azt állítja, hogy amikor az istenek megteremtették a Földet és az embert, egy szörnyet is kovácsoltak félemberi testben, megtöltötték bűnnel és elnevezték Niggernek.

Ezt a kettősséget tárja elénk a Lovecraft Country; a horrort, ami egyszerre emberi és természetfeletti.
A több nagy sikerű sorozatban, mint pl. a Jack Ryanben is dirigáló Daniel Sackheim vezette rendezői gárda rátapintott arra az esszenciális adalékra, hogy hogyan merít ihletet az alapmű írója a legendás elődtől. A Lovecraft Country minimalista szociodráma sötét fantasy elemekkel. A rendszer, ami felfoghatatlan és rettegéssel tölt el, maga a romlott idea, a faji megkülönböztetés, ami ellen mit sem ér egy kisember. Ennek megfelelően lassan építkeznek az alkotók, hagynak bőven teret annak, hogy megismerjük a remekül megírt karaktereket és a köztük lévő viszonyrendszert.

Majors és Smollett, mint a nagyravágyó, normarendszerükben szilárdan hívő ifjak élettel és olyan veszett kémiával töltik meg a képernyőt, hogy pontosan tudja a néző, miképp kell reagálnia egy-egy jelenetre; megkönnyezve gyászukat, megmosolyogva bohókás flörtölésüket és ökölbe szorítva kezük, ha épp úgy alakul, hogy meghal valamelyikük. Mögöttük olykor még Vance, mint a társadalmi szerepet vállaló, entellektüel mozgalmár és Williams, mint megtört, személyiségét vesztő apa is tompa fényben tündökölnek, pedig nem ma kezdték a szakmát. Ilyen színészek kellenek ahhoz, hogy átélhető legyen a karakterek pokoljárása.



A mindennapos megaláztatásaik, reménytelenségük, megfélemlítésük sokkal nagyobb hangsúlyt és lehetőséget kapnak a jump scare-nél. Ennek a kétéltűségnek tökéletes példája a harmadik epizód, amelyben szellemek a klasszikus kísértetházas horrorok szerint ijesztgetik Letit. Egy semmiből a nyakunkba szakadó lift para, de nem annyira, mint az, hogy a fehérek betelepülnek a házunk udvarába és kiátkoznak. Nem az jelent katarzisélményt, hogy időben elhúzzuk a fejünket, és túléljük szívünk egy ütemnyi kihagyását, hanem az, amikor összefogunk tizedmagunkkal és vállt vállnak vetve, baseballütőkkel űzzük el a gonoszt, megvédve ezzel önnön igazunkat és erkölcsünket.

Minden epizód e drámai-horrorisztikus párhuzam köré épül. Az eredeti mű antológiaszerű felosztását, egymástól különálló rövid történetek szerinti tagolását a készítők elhagyták, és elegyítették.

A rendezés és az írás kohéziójának erénye az, hogy még így is különálló sztorikat kapunk minden egyes résszel.
Egy rész sem keverhető össze; sok-sok hagyományos műfaj és alműfaj képviselteti magát. Az egyik epizód a Hang nélkülhöz hasonló túlélőhorrort idézi, a másik A boszorkány-féle okkultista szektafilmekre emlékeztet. Az említett, Démonok között hangulatú szellemjárta házbéli horror és a később sorra kerülő Sóhajokhoz hasonlóan undorító testhorror mellett a könnyed kalandfilm is megjelenik, mintha egy kicsit ijesztőbb Indiana Jones-filmet néznénk.



Ennek varázsa pedig a sajtó részére rendelkezésre álló öt rész közül az utolsóban érezhető igazán. Ebben az epizódban egy mellékszereplőt, Leti nővérét, Ruby-t (Wunmi Mosaku) követjük, amint ismét szembesül az elnyomással; csak egy varázsszer segítségével tud munkát találni fehér nőként (Jamie Neumann alakítja ebben a formában). Visszavedlése rendkívül groteszk helyzeteket idéz elő; a hús és a bőr cafatokként szakadoznak le róla, amint visszaváltozik feketévé.

Ha csak ezt az epizódot nézi valaki, csak a morbid, undorító testhorrort látja meg benne. Ha viszont a nagy egész egyik állomásaként tekintjük, Ruby egyre mélyülő dilemmáját és kiszolgáltatottságára figyelhetjük; megéri-e ebben a bőrben maradni és kihasználni, hogy így nem zaklatja, sőt kedvére tesz a társadalom, úgy, hogy minden visszavedlést keservesen megszenved és feladja saját identitását?

Jelen epizód nemcsak a Lovecraft Country írói zsenijét, de társadalmi kritikáját is precízen megfogalmazza.
Az USA-t ekkoriban jellemző, a szegregációt és megbélyegzést hatályba iktató Jim Crow-törvények elnevezése egy Thomas Rice nevű fickó zenés-táncos előadásához köthető. A Jump Jim Crow-performansz során feketére maszkírozva karikírozta a színesbőrűeket, aki úgy mozog, ahogy a fehérek rángatják zsinóron. Ruby fehér testbe költözése az amerikai történelem egyik legkényelmetlenebb, legembertelenebb időszakának kritikája. Az általa képviselt szellemiség pedig a Lovecraft Country esszenciája, ami miatt érdemes nézniük még azoknak is, akik egy Lovecraft-adaptációra vártak. Méltán préselődik be napjaink szociálisan érzékeny poszt-horrorfelhozatalába, ahová a széria egyik fő producere, a Tűnj el!-lel és a Mivel éppen ebben a zsánerben nagyot alkotó Jordan Peele szánta.

https://www.filmtekercs.hu/sorozat/lovecraft-country-lovecraft-foldjen-kritika-hbo