Anne Hathaway gyűlöli a gyerekeket – Boszorkányok A Boszorkányok első filmfeldolgozása a ’90-es évek népszerű fantasyjévé nőtte ki magát, ebben pedig nem kis szerepet játszik, hogy a gyermeki fantázia felnőtt képviselője, Roald Dahl azonos című regénye ihlette. Ez persze önmagában közel sem lett volna garancia a feldolgozás sikerére, Anjelica Huston kísérteties (és remek) főszereplése is kellett hozzá. Már született tehát egy kedvelt feldolgozás – kérdés, hogy ez esetben van-e létjogosultsága egy újabb remake-nek. Roald Dahl könyvei alapján rengeteg animációs és élőszereplős film született, ami nem is csoda; a norvég származású angol író varázslatos képi világa és fantáziadús történetei egytől egyig vászonra kívánkoznak. Ezt persze több filmrendező is kiaknázta: végigtekintve a feldolgozásokon összességében hálásak lehetünk, mivel ezek közül több is méltó Dahl könyveihez. Íme erre az állításra néhány bizonyíték: A fantasztikus Róka úrból Wes Anderson készített animációs filmklasszikust, az Akéb sőnket – Nőj meg, teknős!-höz Judi Dench és Dustin Hoffman adta a nevét, hogy egy igazán színes-szagos, különleges film szülessen belőle, A barátságos óriást pedig nemrégiben Spielberg vitte mozivászonra. De ott van a talán legszélesebb körben ismert és elismert Willy Wonka és a csokigyár és ugyanennek az alaptörténetnek 2005-ös Burton-féle feldolgozása, a Charlie és a csokigyár. Ezen felül a James és az óriásbarack és a Matilda, a kiskorú boszorkány szintén alapvetően a jól sikerült adaptációk közé tartoznak. Dahl ráadásul a meséken túl is megvillantotta tehetségét: a ’67-es James Bond film, a Csak kétszer élsz forgatókönyvírójaként szintén kiválóan helytállt. És még annyi mindent említhetnénk, amiben a különös-különleges Roald Dahl keze benne volt – és remekül is sült el. Ilyen volt a viszonylag kései regényei közül a ’83-as Boszorkányok is, amelyből hét évvel később (éppen az író halálának évében) elkészült a Nicolas Roeg rendezte első film. Az alaptörténet szerint a boszorkányok léteznek, és utálják a gyerekeket, elpusztításukért bármit megtennének – meséli Helga az unokájának. A nagymama egészségügyi gondjai miatt az orvos kötelező pihenést javasol, így unokájával kettesben kivesznek egy elegáns hotelszobát. Hogy, hogy nem, éppen ebben a szállodában tartja titkos éves gyűlését a boszorkány szövetség a Főboszorkány (Grand High Witch – Anjelica Huston) vezetésével, akinek legújabb találmánya a gyerekek kiirtására egy méreg, ami egérré változtatja őket. Harminc évvel később úgy érezték, ezt a történetet újra elő kell venni. Nem is akárkik érezték így: a stáblistán producerként látjuk Alfonso Cuarón, Guillermo del Toro és Robert Zemeckis nevét, utóbbi pedig rendezője és forgatókönyvírója is a produkciónak. Az Oscar-díjas Zemeckis elképesztően kreatív és kísérletező rendező, különösen, ha vizuális effektekről van szó. A ’88-as Roger nyúl a pácban című filmben egyszerre szerepeltetett élő és rajzolt karaktereket, a Vissza a jövőbe-trilógiájának 2. részét pedig Oscarra jelölték legjobb vizuális effektek kategóriában. Zsenialitását mutatja, hogy olyan filmekben, mint a Forrest Gump, szintén használt CGI-t, de ezeket vélhetően észre sem vettük. A 2000-es években pedig a motion capture-rel készült Karácsonyi énekkel, Polár expresszel és a Beowulffal az animációs filmek terepén tört utat, és kialakította saját, azonnal felismerhető látványvilágát. Ahhoz képest, hogy 30 évvel ezelőtt javarészt a rettentően élethű és ijesztően torz maszkokkal csúfították el a boszorkányokat Roeg víziójában, Zemeckis kesztyűs kézzel bánt Anne Hathaway-jel és társaival. Kellemes mértékű, befogadható CGI-t vet be, de attól a felnőtt fejjel is ijesztő hatástól, amit Roeg elért, elmarad – Zemeckis filmje képi világát tekintve inkább érződik a Charlie és a csokigyár halloweeni kiadásának. Ez a fajta „felhígítás” minden bizonnyal azért történt, hogy a korhatár megállapodhasson egy békés 12-es karikánál. Az mindenesetre érdekes, hogy míg 2020-ban, amikor a technikai lehetőségek tárháza végtelen (pláne, ha Zemeckisről van szó), a 30 évvel korábbi, tökösebb és hátborzongatóbb verziónál egy visszafogottabb adaptációt kaptunk. Ugyanakkor a második feldolgozás javára szól, hogy az első film kissé indokolatlanul szirupos befejezését nem vette át gondolkodás nélkül, hanem az eredeti zárlatra hagyatkozott. Emellett a történetet áthelyezte a ’60-as évek Alabamájába, utalás szintjén beemelve a rasszizmus kérdését. Zemeckis verziójában a Főboszorkány szerepét Anne Hathaway öltötte magára, akire egyébként nem lehet(ne) panasz, csak hát szegény előtt ott van egy felülmúlhatatlan előd Anjelica Huston képében. Márpedig Huston a Boszorkányok után az Addams Family-filmek Morticiájaként is megerősítette, hogy a kegyetlen végzet asszonya-karakterek megformálásában nem érdemes versenybe szállni vele. Anjelica Huston ikonikus és karakteres volt főgonoszként – Hathaway inkább csak korrektül teljesítette a feladatot. A nagymama szerepébe Octavia Spencert helyezni viszont kifejezetten jó választás volt. Az eredeti filmben a Főboszorkány egyedül vitte el a show-t, holott a könyvben a nagymama egy vele egyenlő mértékben karizmatikus figura. Spencer viszont bőven méltó ellenfele Anne Hathawaynek, ugyanis átülteti a Dahl által megálmodott eszes és vagány nagymama jellemét a filmbe. A színészi teljesítményben egyenrangú Hathaway és Spencer mellé ráadásul csatlakozott Stanley Tucci is a szállodaigazgató szerepére (akit az első feldolgozásban Rowan Atkinson alakított). Tuccinak, aki már számtalanszor megvillantotta tehetségét és sokoldalúságát, ez a szerep inkább tűnt egy délutánra beugrós melónak, ugyanis pár percnyi szereplése, ráadásul jelentéktelen karaktere nem sok teret adott színészzsenije kibontakoztatására. A színészekre tehát alapvetően nem lehet komoly panasz, arra viszont már sokkal inkább, hogy az új Boszorkányok nem nyújt többet vagy jobbat annál, mint amit az első rész már kihozott Dahl regényéből – és ezen még a tessék-lássék módján történő idő- és térbeli áthelyezés, továbbá a mai vizuális effektek sem változtatnak. Zemeckis Boszorkányokja összességében nem rossz film – csak már láttuk. Egy, a maga korának és műfajának klasszikusa után született egy kissé felhígított utánérzés minimális plusz ötlet és kreativitás bevetésével, ami különösen nagy csalódás annak ismeretében, hogy Zemeckis, mint azt többször bizonyította, mindkettőben bővelkedik. A Boszorkányokkal viszont a rendező csak tovább szaporította a már amúgy is jócskán túlzsúfolt fölösleges feldolgozások klubját. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/boszorkanyok-2020-kritika
