Anya csak jót akar neked – Fuss A Fuss (Run) érzékeny és izgalmas történet egy összeomló kapcsolatról, és nem mellesleg évtizedek óta az első olyan élvonalbeli thriller, ahol mozgássérült színész a főszereplő. Aneesh Chaganty filmje, a Fuss a koronavírus-évad egyik meglepetése még akkor is, ha a rendező most mellőzte a formanyelvi újításokat. Az indiai származású, akkor mindössze 27 éves Chaganty 2018-ban a Keresés című filmmel szerzett nevet magának, amely végig virtuális képernyőkön bonyolódott (még korábban pedig a Google Glass-ról komponált alkotást), mostani filmje azonban konzervatívan, szinte hagyománytisztelően megalkotott thriller, ami ennek ellenére is kiemelkedik műfajából. Chloe, az otthon tanuló, mozgássérült tinédzser édesanyjával él szoros, de szeretetteljes ráutaltságban, és az álmai egyetemére szóló felvételi határozatot várja – ám egy fura orvosság miatt gyanút fog: hátha anyja nem egészen őszinte kettejük kapcsolatával. A filmet májusban mutatta volna be a Lionsgate, de inzert koronavírus: a premier csúszott, augusztusban a forgalmazás jogát megszerezte a Hulu, novemberben Magyarországon végre moziba került volna, de jött az országos lezárás; így hát a Fuss! most online érhető el. Olyan szörnyen rosszat nem tesz neki: a Fuss! kisebb képernyőn is jól nézhető film. Már csak azért is, mert nincs szükség nagyvászonra és mozis hangrendszerre holmi ijesztő effektek miatt. Bár a filmet néhol horrorként hirdetik, a Fuss nem akar rémisztgetni. Egy thriller történet, amelyben erősebbek a kapcsolatot elemző jelenetek, mint az akció, de közben beemeli a horror-műfaj elemeit – a sárgás-barnásan tapétázott régi faházat, a depresszív fényelést, az agresszíven bevilágított arcokat, a háttérben zenei kiemelésre elmozduló jelenlétet, és mindenekfölött a B-kategóriás horrorfilm-zenét. Érdekes keverék. Miféle szándékok elcserélt gyermeke? Horror, ami okosabbra és bátrabbra nőtt, mint szülei hitték? Thriller, amiben – ki tudja, miféle születéskori traumák miatt – ott ragadtak a horror jegyei? A Fuss legjobb részei az anya és lánya kapcsolatát bemutató jelenetek. A kapcsolat lefelé hajló ívet követ a résztvevők szemében: a film elején őszinte, bajtársias szeretet egy sokat feladott édesanya és tehetséges lánya között, és aztán klasszikus lélektani sorban a gyanú, az elidegenedés, a konfliktus és a szakítás. De a film fegyelmezett abban is, hogy a néző percepciója is ugyanezt az ívet követi le: ezért hatásos. A filmet nyitó Home School Association jelenetben egy olyan anya benyomása alakul ki a nézőben, aki magasan a többiek fölött áll, mégpedig azért, mert sokat küzdött és ezáltal erőre tett szert; sőt, egy olyan anyáé, akinek az ereje még a gondoskodáson is túlmutat: elengedni is képes (és büszke rá). És aztán, természetesen, ez a benyomás fordul át ellentétébe; a Fuss végére egy gyilkos karmokkal a gyermekébe kapaszkodó, realitásérzékét vesztett roncs rágja ki magát a sikeres anyuka benyomásának burkából. A Fuss megtehette volna, hogy – követve a forgatókönyvek felszínes bonyolításának divatját – előre- vagy visszaugrál az időben, előrevetít vagy sejtet, észlelési morzsákat dob a nézőnek, vagy ami a legrosszabb: ominózus szimbolikát helyez el a filmben; de egyiket sem tette. A néző sosem tud többet, mint a főszereplő; a képernyő előtt ülő ember ismerete megegyezik azzal, amit Chloe lát. Ez pedig kapcsolatot teremt a főszereplővel. A kapcsolat érzelmi tétet, a tét izgalmat. Az izgalom jó filmet. Mire képes az egyszerű fegyelem! A Fuss! zenéje az egyetlen, ami megbontja a film egységét. Torin Borrowdale zeneszerző szerint a cél az volt, hogy Hitchcock szerzője, Bernard Herrmann (Psycho, Észak-északnyugat, stb.) stílusát frissítse fel „egy 2020-as moziélmény számára”, de az alig-horrorfilmben nem tesz jó szolgálatot a régiesen nyugtalanító hangsorokkal és horrorfilmes főtémákkal dolgozó score. Amikor egy-egy jól megrendezett, korszerű módon mesterkéletlen jelenet fölött megszólal a hatvanas évekből szökött dallam, az csaknem kizökkenti a nézői beleélést. A Fuss! legnagyobb ereje főszereplője, a 22 éves Kiera Allen, aki valóban mozgássérült színésznő. Nem akarok kitérni a mai Hollywood egyik nagy kérdésére, a valamilyen szempontból kisebbségnek számító csoportok reprezentációjára (játssza-e valóságban is a csoporthoz tartozó színész a szerepet?), de a Fusst látva világossá válik, hogy ha a főhős a forgatókönyv szerint fogyatékkal él, nagyon-nagyon jót tesz az egész alkotásnak a színész természetessége. Kiera Allen minden mozdulatában ott van az a természetesség, amit színészi eszközökkel bizonyára a legnehezebb megfogni – mert hogyan is játszanád el? –: amikor a mozdulatok szépsége megegyezik a járó emberével; amikor a kerekesszék ugyanolyan hatékony, mint mások járása és futása; és amikor mindez szikrázó öntudatot ad magának a színész-szereplőnek. „Oly kevésszer jelennek meg mozgáskorlátozott emberek a médiában, hogy úgy érzem, mintha egy egész közösséget kellene reprezentálnom, amely máskor láthatatlan” – nyilatkozta a színésznő. (1948-ban jelent meg egy olyan A-kategóriás thriller, amelyben kerekesszékes színész játszott főszerepet – The Sign of the Ram –, illetve 1998-ban egy Hátsó ablak remake-ben a már lebénult Christopher Reeve szerepelt.) És Allen a forgatókönyv részleteibe is beleszólhatott: a valóságban ezt a cselekedetet így végzném, nem amúgy; a valóságban ezt a szót használnám, nem amazt. Félreértés ne essék, Kiera Allen mozgássérültségén túl is remek színésznő; a méltató cikkek egyenesen áttörésről és egy lehetséges sztárkarrierről beszélnek. Méltó társa az anya szerepében ékeskedő Sarah Paulsonnak, akinek pedig az American Horror Story évadai miatt már jókora horrorfilmes tapasztalata van; Paulson játékának visszafogottsága egy olyan színész magabiztosságát tükrözi, aki tudja, hogyan fejezze ki az érzelmi horrort túljátszás nélkül. Erényei mellett azonban a Fussból furcsán hiányzik a mondanivaló. Két összevetés megvilágítja, miért. A történet leginkább M. Night Shyamalan egyik „csendes kis műremekére” emlékeztet a közelmúltból (és hadd tegyem hozzá, hogy tőlem a „Shyamalanra emlékeztet” nagy dicséretnek számít). A látogatás szintén generációs konfliktust mutatott be (bár tátongóbb szakadékkal a két fél között), és ott is a bezáruló őrület és a kiszolgáltatott leleményesség harca adta a sztorit. Ám A látogatás túlmutatott a saját történetén: valóban a társadalmi generációs szakadékról szólt. A Fuss viszont nem foglalkozik a mozgássérült főhősön túlmutató társadalmi kérdésekkel, sőt, úgy igazán magának a mozgássérültségnek a kérdésével sem. Ábrázol, de nem elemez. És emlékeztet persze A szobára. Mindkettő egy populár-pszichológiai betegségben megőrült személy karmaiból és egyúttal a gyerekkor bezártságából való menekülés története, az anya-gyermeke kapcsolat képei messze (de messze!) a legemlékezetesebbek, kivéve persze a menekülés/üldözés egy idegtépően megkomponált jelenetsorát. De akármennyit is dicsérem a Fusst, A szobával való összevetés azért láthatóvá teszi a film korlátait. Színészi játék: Kiera Allen és Sarah Paulson igen jók, de Brie Larsson alakítása filmtörténeti volt. Forgatókönyv: a Fuss fegyelmezett szerkesztése hatásos, de ha visszaemlékszünk A szoba szintén igen fegyelmezett első felére, a törésre a váratlanul kaotikus másodikkal, és az ebből következő katarzisra, az egyértelművé teszi a hagyományos narratívák korlátait. Rendezés: a Fuss esetében hagyománytisztelően funkcionális, míg A szoba esetében, nos, méltán Legjobb rendező Oscar-jelölést ért. És, ismét csak, mögöttes rétegek: a Fuss ábrázol, de nem törekszik többre; A szoba mély lélektani és társadalmi kérdéseket vetett fel, a megoldások lehetőségeinek bemutatásával együtt. Miért írok ennyit arról, ami nincs benne a filmben? Mert Chaganty és Allen filmje több, mint egy önmagában remek thriller: ígéret. A rendező korábbi formanyelvi kreativitása után most megmutatta, hogy képes klasszikus eszközöket fegyelmezetten is használni, kimagasló eredménnyel; és hogy a kapcsolatok, az emberség ábrázolásában is érzékeny. Allen nyilvánvalóvá tette, hogy egy eddig nem reprezentált csoport, a mozgássérült színészeké is képes lehet a sztároktól megszokott színészi teljesítményre még egy akciódús thrillerben is. És ezért roppant kíváncsi leszek bármelyikük következő filmjére. Újat mutató lehetőségek ébredeznek velük. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/fuss-run-2020-kritika
