Apás hétvége a rémek földjén – Insidious: A vörös ajtó Patrick Wilson első rendezésének rögtön egy horrorszéria ötödik epizódját választotta. Az Insidious: A vörös ajtó esetében azonban sokkal rémisztőbb az, mennyire hatástalan a műfajában. A 21. század egyik megkerülhetetlen alkotója a horror témájában James Wan, aki olyan szériákat indított el rögös útjukon, mint a Fűrész, a Démonok között vagy épp a most tárgyalt Insidious. Ezeket a sorozatokat összeköti a rendezőn túl az is, hogy sok-sok epizód készült belőlük, és mindegyik túljutott már a zenitjén. A Fűrész idén tizedik részével jön, a Démonok között egy komplett univerzumot épített fel különálló alkotásokkal, míg az Insidious-nak – amelyről úgy hittük korábban, hogy befejezték – ötödik alkalommal futnak neki. Wan időközben átnyergelt a milliárdokat termelő blockbusterek világába a Halálos iramban 7-nek és az Aquamannek köszönhetően, de mai napig képes megörvendeztetni a gyanútlan horrornézőket egy olyan elborult agymenéssel, mint az Eleven kór. A rendező tehát részben maga mögött hagyta a zsánert, követői viszont nem tudják betölteni helyi értékét a mainstream horror piacán – már, ami az általa elindított franchise-okat illeti. A Fűrész attól a pillanattól rossz, amint Wan kilépett a rendezői székből (a második résztől), a Démonok között pedig rögtön az Annabelle spin-offal már megmutatta, hogy nem képes semmi érdekesre. Az Insidious volt az egyetlen, amely úgy tűnt, képes megállni a lábán, köszönhetően a rendező alkotótársának, Leigh Whannell írónak, aki megrendezte a harmadik fejezetet, később pedig a szintén tehetségesnek bizonyuló Adam Robitel vette fel az ütemet. Legfeljebb azonban korrekt imitációkat kaptunk, ugyanis az Insidious képtelen megújulni. Zavaros a szabályrendszere, emellett nagyon szűkös fantáziavilága van, ezért lehet a néző érzése, hogy újra ugyanazt a filmet látja, amely a 21. századi plázahorrorok legnagyobb közös osztója: csupa settenkedő szellem, kialvó lámpafény, hirtelen zaj és ijesztgetés. James Wan nem egy zseni: nagyszerű iparosként indította útjára ezeket a történeteket, precízen adagolta a feszültséget, a zenét, ügyesen használta a „jump scare” elemét, és jó színészeket is választott magának projektjeihez. Egyikük, aki szintén a rendező állandó harcostársa, most magára próbálta a kabátot, de túl nagynak bizonyult számára. Az Insidious: A vörös ajtó már Patrick Wilson projektje: ő a sorozat első két epizódjának egyik főszereplője volt. Josh Lambert szerepében egy családapát játszott, akinek elsőszülött fiúgyermeke, Dalton (Ty Simpkins) asztrál kivetülés segítségével képes kapcsolatba lépni egy démonokkal teli paranormális dimenzióval. A kölyök azonban nem magától szerezte meg ezt az adottságot, édesapja génjein keresztül érkezett, akit egy film erejéig meg is szállt egy gonosz entitás, majd Jack Torrance módjára felerősödött benne a családon belüli öldöklés iránti motiváció. A problémának sikerült elejét venni: Dalton és Josh pedig egyszerre került hipnózis alá, mely során elfelejtették ezeket a szörnyű emlékeket és a kapcsolatot a „Távollal”. A történetben kilenc évvel később járunk, ezalatt Dalton és Josh elhidegült egymástól, az apa ráadásul a családtól is messzire került. Patrick Wilson kiemelt fókuszt ad saját karakterének, míg a feleségét játszó Rose Byrne alig jelenik meg a filmben. A vörös ajtó a két férfi – Ty Simpkins ugyanis már elmúlt húszéves – apa-fiú viszonyára épül; nehezen találják egymással a kapcsolódást, holott sokkal több a közös bennük, mint hinnék. A forgatókönyv, bár ügyetlenül és kiszámíthatóan, a családon belüli traumákkal és azok tovább örökítésével foglalkozik. A karakterek azzal birkóznak, mitől nem stimmel az életük, miért hiányzik az a bizonyos puzzle darabka a nagy összképből: a válasz pedig a sokszor keserű örökölt sorsban keresendő. Josh középkorú édesapaként generációját meghaladva elkezdi az önvizsgálat folyamatát, elsődlegesen az orvostudomány útján, míg fia a művészetek területén fedezi fel lelke rejtett zugait – utóbbi bizonyul hatékonyabbnak a külső és belső rémek feltárásában. Az Insidious: A vörös ajtó esetében meglepő, de elsősorban családi dráma és csak azután horror. Patrick Wilson még egyáltalán nem stabilkezű rendező, de James Wantól már eltanulta a kamera fókuszán kívüli figurák lassú beemelését a néző nyugtalanítása érdekében. Kétségtelenül ezek a szekvenciák a legizgalmasabbak, azonban egy viszonylag hidegrázós MRI-vizsgálatos jeleneten és pár kisebb momentumon kívül nem találunk elég betonbiztos rémületet. James Wan többek közt azért tudott olyan nagyra törni, mert alacsony költségvetésből hozta ki a legtöbbet – a Fűrész 1,2 millióba került és tizennyolc nap alatt forgatta le. Az Insidious: A vörös ajtó viszont egyenesen olcsónak tűnik; mintha öt szobában forgatták volna le a komplett filmet, sőt, mindig visszatérnek ugyanazokra a helyszínekre. A filmszéria fantáziavilágának limitációját pedig még jobban szűkítik a sematikus díszletek. Emellett a jelenetek sokszor repetitívek és sótlanok, a színészek pedig komolyan odateszik magukat, de nincs igazi mélysége a Lambert családnak. Patrick Wilson kezében a dráma és a horror egyszerre csorbul ki, mert mindkettőre csak félgőzzel koncentrált. Viszont ez nem lehet teljesen az ő hibája: az Insidious széria nem biztos, hogy tud ennél többet. A Távol újbóli bejárása már rég nem akkora truváj (különösen a Stranger Things sokkal látványosabb Tótágasa után), Tiny Tim dalain és pár rémületes arcon kívül nem is tartogatnak már olyat, amit ne ismernénk több, mint tíz éves viszonylatból. A vörös ajtó is csak újrakeveri a kártyákat, de végeredményben lekerekíti a Lambert család krónikáját – amire amúgy nem volt szükség, de nem is butították tovább a horrorra járó moziközönséget; arra jó lesz majd Az apáca folytatása. Az Insidious: A vörös ajtó július 6-tól látható a hazai mozikban. 2023. július 7. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/insidious-a-voros-ajto-kritika
