2025 Július Átlagos napok a hivatalban – Államfők

Átlagos napok a hivatalban – Államfők



Ilya Naishuller harmadik rendezése ismerős receptúrával dolgozik, a végeredmény mégis távol áll az orosz akciófilmes eddigi munkáitól. Az Államfők (Heads of State) megfáradt szóviccekkel és irreális akciójelenetekkel próbál napjainkban is releváns háborúellenes állásfoglalás lenni, de Idris Elba és John Cena hősi útja csupán gyermeki naivitással beszél a jelenlegi politikai atmoszféra állapotáról és a vezetők abban elfoglalt helyéről.


Még mielőtt filmrendezői babérokra tört volna, Naishuller az orosz indie rock együttes, a Biting Elbows énekese volt. A 2011-ben megjelent The Stampede videóklipjében egy irodai munkás szubjektív nézőpontjába bújhattak a hallgatók/nézők, aki aztán őrült módjára veri szét az épületben tartózkodó öltönyös kollégákat. A FPS beállítás aztán két évvel később újra visszaköszönt a Bad Motherfucker című dal vizuális megvalósításában, ahol már egyre több vért látunk egy precízen megkoreografált akciószekvenciában. A koncepció aztán 2015-ben a Hardcore Henry megjelenésével forrott ki igazán, a másfél órás akciófilmben mindvégig FPS nézőpontban szembesülünk a címszereplővel történtekkel. A teljes játékidő alatt néma és arctalan főhős szemén keresztül egy velejéig nyers és nagyon őszinte képet kapunk Moszkva utcáiról, ami a kamerakezeléssel ötvözve már-már dokumentarista jelleget kölcsönöz a filmnek.

Hat évvel később jött a Senki, ahol egy elsőre teljesen hétköznapi családapa kezdett személyes vendettába egy kiscicás karkötő miatt. Bár a történet átköltözött Amerikába, a főgonosz-archetípus változatlan maradt: az orosz maffia kezd ki (az egyébként zseniális) Bob Odenkirk karakterével. Az egykori bérgyilkos ártatlan kiskutyatekintetet vág mindvégig, épp ezért gyakran nemcsak az ellenség, de maga a néző is alábecsüli őt.

Tíz évvel a rendezői debüt után pedig itt az Államfők, ami ismét az orosz szervezett bűnözésnek próbál bemutatni, de a Naishullertől megszokott magányos farkas motívum elmarad, a hollywoodi jelleg pedig sokszorosára nő.



A brit és amerikai titkosszolgálat egy sikertelen küldetése után a brit miniszterelnök, Sam Clarke (Idris Elba) és a filmsztárból politikussá avanzsált, újonnan megválasztott amerikai elnök, Will Derringer (John Cena) közösen szállnak repülőre, hogy részt vegyenek a NATO csúcstalálkozóján Triesztben. A két politikus közötti feszültségre nem, de a PR-problémára feltehetően megoldásként szolgáló repülőút gyorsan átcsap katasztrófába, mert orosz terroristák támadják meg az Air Force One-t, sztárpolitikusaink pedig kénytelenek Fehéroroszország területén landolni, mentve magukat a haláltól.

Az Államfők nagyon pozitív, már-már mesei kontextust teremt,

ahol a politikai vezetőket sokkal inkább érdekli az országuk jóléte, mint önmaguk. Naishuller mindeddig átlagembereket helyezett fókuszba akciófilmjeiben, most azonban a mindennapi sorsok sokadlagos szerepet kapnak, hiszen a rajongott politikusok elvégzik az egyébként is nekik szánt piszkos munkát. Naishuller megpróbálja hősként kezelni az államfőket Lengyelországba csempésző fehérorosz nőt vagy Derringer önfeláldozó testőrét, mégis az az érzésünk, hogy a rendezőt eddig igen erősen jellemző hitelesség megcsappant. A fehérorosz fiatalokkal való összezörrenéskor nem egy orosz származású filmes autentikus világképét látjuk, hanem egy amerikai rendező feltételezett elképzeléseit a kelet-európai népekről: haszonállatokat, melegítő szettet és trap zenét.

Hasonló felszínesség jellemzi a Priyanka Chopra Jonas által játszott Noelt, aki inkább a kötelező színesbőrű nő szerepét tölti be,
motivációi pedig a teljesen felesleges szerelmi szálon kívül nem igazán vannak, valamint Paddy Considine főgonoszát, Gradovot is, aki teljes mértékben felejthető az orosz fegyverkereskedő szerepében. Ezzel ellentétben Jack Quaid mániákus CIA ügynök karaktere nagyon jól működik és Az öngyilkos osztag után újra együtt játszó Elba és Cena között is kifogástalan a kémia.


Bár az Államfők karakterei egydimenziósak, történetszálai gyakran unalmasak, szóviccei pedig túlzottan fárasztók – akciófilmként mégis megállja a helyét.

A varsói menedékházban történteket figyelve vagy a trieszti autósüldözéskor hiányzik igazán a nagyvászon, hiszen a realitás talajától teljesen elrugaszkodott, de hihetetlenül látványos akciójeleneteknek nem tesz igazságot a streaming.

A Hardcore Henryvel épp vizuális megoldásai miatt berobbanó Naishuller most a főként Marvel-produkciókban utazó, de a Három óriásplakát Ebbing határábant is jegyző Ben Davisszel állt össze és ismét sikerült valami érdekeset mutatni, pl. a halszemlencse használatával, vagy amikor egy kaotikus Wes Andersont idézve mutatják meg Noel Spanyolországból Varsóig tartó kollázs-útját. Hasonlóképp a rendező érdeme a nézőt adrenalinnal bombázó soundtrack is (Bonnie Tylertől a Mötley Crüeig), ami az elődökhöz hasonlóan ismét a film egyik legerősebb pontja.


Az Államfők ugyanakkor nem egyszerű akció-vígjáték, hiszen tökéletesen beleillik az úgynevezett buddy movie zsánerbe. Adott egy páros, aminek mindkét tagja férfi és együtt kényszerülnek egy probléma megoldására.

A Clark és Derringer páros először a túlélésre, később már a NATO megmentésére vállalkozik, s bár a barátság szépen lassan épül, a komikum egyik alappillére a két politikai vezető közötti különbségek kidomborítása.
Ezek az ellentétek általában az adott nemzet sztereotípiáiból adódnak (a britek fish and chipset esznek, az amerikaiak pedig butácskák), de a két főhős személyiségéből is táplálkoznak. Ennek egyik legjobb példája a cinizmust nagyszerűen hozó Idris Elba brit miniszterelnökének katonai múltja, amivel szemben a John Cena által alakított amerikai elnök előzetesen csupán a blockbusterek forgatásain fogott fegyvert.

Bár az Államfők érint nagyon releváns és hangsúlyos problémákat, mint a NATO-ba vetett bizalom csökkenése vagy a választások manipulációja, ezekről nagyon felszínesen beszél. Felmerülhet a kérdés, hogy Naishuller miért érezhette fontosnak, hogy épp ezekhez a témához épp most nyúljon hozzá?

Bár az oroszok ellenségábrázolása az életmű visszatérő motívuma, 2025-ben az ember nem tudja nem feltenni a kérdést: önkritika vagy pedig biztonsági játék ez az Államfők esetében?
Főként annak fényében, hogy a filmes közeg egyre inkább törekszik a mindennemű sztereotipizálás elkerülésére – az Anora Igorja például teljes ellentétje a bennünk élő, oroszokról alkotott előítéleteknek. Az önmagát erősen háborúellenesként definiáló Naishuller mintha a vígjáték és a paródia határmezsgyéjén egyensúlyozna – feltehetően szándékosan –, de a témaválasztás és az ijesztően releváns társadalmi kérdések felvetése egy jóval komplexebb világ- és karakterépítést igényeltek volna.

Az Államfők vonzó szereplőgárdával, tehetséges rendezővel és viszonylag jól bejáratott koncepcióval dolgozik, de semmiképp sem lesz a fiatal Naishuller magnum opusa.
Tökéletes egyszernézős alkotás, felejthető cselekménnyel, de szuperlátványos akciójelenetekkel, ami talán jóval sikeresebb lehetett volna a mozikban. A szerzői hitvallással ellentétben az Államfők nem működik háborúellenes propagandaként, zsánerfilmként pedig többnyire középszerűnek mondható.

2025. július 24.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/allamfok-kritika