2025 Február Avagy rájöttem, hogy nem kell félni A majomtól, meg is lehet szeretni – A majom

Avagy rájöttem, hogy nem kell félni A majomtól, meg is lehet szeretni – A majom


A majom legnagyobb meglepetése, hogy Osgood Perkinsnek mégiscsak van humora. Nem is fél azt használni, sőt egészen jól is áll neki. Még úgy is, hogy néha túltolja a majombiciklit.


Stephen King – az 1986-as Csontkollekció című novellás gyűjteményében megjelent – A majom című írásában a horror a túlélők bűntudatból és a bennünk élő, általában elnyomott vadállatból táplálkozik. A nagyjából harminc oldalas történet cselekménye meglehetősen letisztult és szimpla: Hal Shelburn és fivére Billy gyerekkorukban megtalálják az eltűnt apjuk által hozott cintányéros játékmajmot. Azonban amikor a majom rákezd, valaki meghal. Harminc évvel később, amikor Hal – immár a saját gyerekeivel – tér vissza a házba, ahol felnőtt, a majom ismét előkerül. Így Hal immár apaként minden tőle telhetőt megtesz, hogy ezúttal örökre – vagy legalábbis jó hosszú időre – eltüntesse a majmot, hogy az ő gyerekeinek ne kelljen végig mennie mind azon a szörnyűségen, amin neki kellett.

Ám dacára a horror látszólag triviális és mókás forrásának, a novella több szimbolikus értelmezési lehetőséget is rejt.
A majom egyaránt lehet az ember sötét oldalának megtestesítője. Ez esetben Hal a játékfigurával zajló harca arról szól, hogy el tudja-e nyomni saját gyilkos vágyait. Ha a képletbe belehozzuk az apaságot, akkor egy ennél specifikusabb és modernebb értelmezést is kapunk: Hal célja a családi átok megtörése, hogy ne adja át fiának azokat a – majom által megtestesített – toxikus mintákat, amiket ő a saját apjától örökölt. De az sem kizárható, hogy a majom inkább a gyermeki bűntudat és káoszban történő értelem keresés inkarnációja. Hal gyerekként találkozik a halállal. Az értelmetlen, véletlenszerű és tragikus halállal. Próbál értelmet találni a tragikus szerencsétlenségek sorozatában, arcot adni nekik. Közben pedig elkezdi okolni magát: miért ők, miért nem én?



De az is lehet, hogy a majom egyszerűen maga a halál. Nem a gonosz. Nem a sátán. Hanem a szenvtelen, kiszámíthatatlan, és a maga módján igazságos – hiszen előbb-utóbb, kivétel nélkül mindenkiért eljön – Halál. Oz Perkins (Longlegs – A rém) rendező fantáziáját leginkább ez utóbbi keltette fel, mikor vászonra festette Stephen King rémmeséjét.





A legendás Anthony Perkins fia, aki az elmúlt években a komor, sötét atmoszférájú és elegánsan kimért tempójú horrorjai tettek ismertté és elismertté, most egy egészen meglepőt húzott. A majom ugyanis koránt sem az a film/adaptáció, amire a tavaly hangos sikert aratott (jelen sorok szerzői szerint kissé-nagyon felemás) Longlegs után számítottunk volna. Mintha Perkins maga is besokallt volna a korábbi filmjeinek nyomasztó komolyságától. Mintha most kirobbant volna belőle az összes elfojtott infantilizmusa – miközben ez utóbbi talán még az előző filmjénél is cinikusabb.

A majom egy falig tolt, groteszk és egészen elvetemült módon morbid halálhullámvasút,
ami tele pofával röhög, miközben a legbrutálisabb módókon roncsolja szét a szereplőinek a testét, akik nem ritkán olyanok, mintha egy Horrorra akadva epizódból tévedtek volna át.

A majom kicsit olyan, mintha egy éjfekete humorú, teljesen elborult Végső állomás-paródia lenne, amiben az excentrikus és idióta karakterek addig téblábolnak, míg el nem jön értük a nagy kaszás. Vagyis a dobos majomfigura. (Mókás tény: noha King eredetijében a majomfigura cintányérral hozza el a pusztulást, a filmben dobverőkre cserélték a halál eszközeit. A változtatás prózai: a Disney anno a Toy Story 3. miatt levédette a cintányéros majmot. Még mókásabb tény: abba a filmbe pont azért került bele ez a játék, mert a rendező így akart Stephen King előtt tisztelegni. Ennek eredménye: a Stephen King-adaptációt kellett megváltoztatni.)

Mondhatni, ez a film a Longlegs tökéletes hangulati inverze.
Ahol az kimért és lassú volt, ez feszes és extravagáns. Ahol az komor és morózus volt, ott ez teljesen komolyanvehetetlen és abszurd. Ám ennek ellenére, ironikus módon, épp ugyanazok az erőségei és a gyengéi mindkettőnek.


Amihez Perkins (továbbra is) nagyon ért, az az atmoszférateremtés. Ez pedig nem pusztán a látványban vagy a remekül megválogatott aláfestőzenékben érződik, hanem a vágásban is. Csak úgy, mint a Longlegs esetében, A majom horrorszekvenciái is elképesztően precízen és roppant hatásosan vannak megvágva, amelynek – és a telitalálat dizájnnak – köszönhetően

játékmaki még sosem volt ilyen félelmetes.
Ahogy a haláljelenetek közben a kamera ráközelít a rettenetes majompofa vérfagyasztó vigyorára, tényleg elhisszük, hogy ez nem csak egy játékbaba, hanem maga az őrjöngő halál. Osgoodnak kisujjában van a suspense-keltés minden trükkje, és nem is fél használni azokat.

Csakhogy Osgood kicsit sem veszi komolyan a filmet. Egy huncut kisiskolás lelkesedésével halmozza egymásra az egyre szörnyűségesebb halálnemeket, és viccet csinál mindegyikből. Szinte hallani a sátáni nevetését, miközben a karakterei egyre elképesztőbb módókon harapnak fűbe. Kacagunk mi is, mert ez a része a filmnek tényleg vicces is: Osgood precízen építi fel, és a tökéletes pillanatban csapja le a feldobott halálnemeket. Kénytelenek vagyunk nevetni. Hőkölni. Vagy elborzadni, ki-ki a saját vérmérséklete szerint. Néha pedig olyan kreatív és váratlan húzásokkal él, hogy attól garantáltan tátva marad a szánk. (Csak arra vigyázunk, hogy bele ne repüljön egy dühös méhraj.)

A majom egy akasztófa humorú danse macabre, ami minél borzalmasabb, annál mulatságosabb.
Sajnos amilyen szórakoztatóak a morbid halálgegjei, épp annyira fárasztóak azok a pillanatok, amikor más eszközökkel akar viccelni. Például humoros karakterekkel. A fiatal, betépve összevissza hablatyolva gyászmisét adó pap például olyan, mintha egy harmadvonalas Seth Rogen-filmből lépett volna elő.


Sajnos az ilyen húzások miatt válik kissé túlságosan is súlytalanná a film. Ugyanis sokkal erősebb lehetne az összkép, ha normális emberekkel történnének felfoghatatlan szörnyűségek. Ha úgy lenne az egész poénra véve, hogy közben azért ott motoszkálna bennünk, hogy „nevethetek én ezen?”. Ha jobban sikerült volna a drámát és az abszurd humort összekötni, mert bármennyire is elborult film A majom, azért Osgood próbálkozik azzal, hogy drámai alapot adjon neki. Ám ennek súlyát kénytelen a főszereplő Theo James cipelni, aki ugyan briliánsan helyt áll a főszereplő ikrek dupla szerepében, sajnos árral szemben úszik, ha rajta kívül szinte mindenki más egy rajzfilm figura. (Persze olykor – mint Elijah Wood cameója – ezek is lehetnek igen szórakoztatóak.)

Így végül A majom legnagyobb hiányosága éppen az, ami a Longlegsnek is. Hogy

az impozáns, látványos és minőségi külső egy kissé üres, tartalmatlan belsőt rejt.
Hiszen Osgood filmjében ugyan felsejlenek a novella fentebb említett témái, túlságosan elvicceli az egészet ahhoz, hogy érdemben tudjon beszélni róluk. Persze ez ebben asz esetben sokkal kevésbé zavaró, mint a magát kínosan komolyanvevő Longlegs esetében. Ez a film érezhetően nem is akar több lenni, mint egy vérbő, olykor igényes trashbe hajló horrormatiné. Az is.

Ám végül kikristályosodik, miről is szólt a film. A kortárs horror elképesztően nihilista. Nem csak az olyan arthouse darabok, mint a már sokat emlegetett Longlegs vagy Ari Aster filmjei, de a kommerszebb plázahorrorok is egyre gyakrabban futnak bele a teljes entrópiába. A szörny legyőzhetetlen, a pusztulás lekerülhetetlen, nincsen sem remény, sem feloldozás. A majom is ilyen. Megállíthatatlan természeti erő. Maga a halál. Osgood filmjének karakterei azonban felismerik ezt. És a képébe nevetnek. A számtalan, letargikus nyomor-horror után pedig egészen üdítő ez a mentalitás. A halál mindenkiért eljön. Ez tény. Nem lehet sem elkerülni, sem megállítani. Legfeljebb elodázni. Addig pedig egy dolgunk maradt: a tánc. Hiszen minek szorongani valamin, ami felett nincs hatalmunk?

A majom február 27-től látható a mozikban.

2025. február 28.

https://www.filmtekercs.hu/kritikak/a-majom-kritika