Az anyaság sötét oldala – The Lost Daughter Maggie Gyllenhaal elsőfilmje a rendkívül nehéz témájú Elena Ferrante-regény, a Nő a sötétben adaptációja. A The Lost Daughter az anyaságról és női sorsokról beszél Olivia Colman és Dakota Johnson tolmácsolásában. Elena Ferrante a női sorsok beható ábrázolásának nagymestere. Nem hátrál meg olyan témáktól, mint a női szexualitás vagy épp a „szebbik nemnek” kikiáltott nők csúnya, sőt, visszataszító és gonosz oldalának bemutatása, regényeinek visszatérő eleme pedig az a kettősség, ami elé a nőket a társadalmi elvárások állítják: karrier vagy család, aszexuális anya vagy a szexualitását megélő nő. Állandó motívum még az anya-lánya kapcsolat, amely egy szinten az iskolázatlan édesanya, illetve az innen kitört értelmiségi nő, valamint az ő és a saját lányai közti oppozíciót jelenti. A Nő a sötétben című kötetében mindez olyan sűrítve jelenik meg, hogy még az olasz tengerpart szellője sem lazítja fel a tömörségét. Leda, a középkorú egyetemi angoltanár egyedül nyaral a Jóni-tenger partján, csakhogy a pihenése nyugalmát megszakítja egy lármás nápolyi (maffiózó) család – mindannak a képviselői, amik elől Leda egész életében menekült. Egyfajta ablakként szolgálnak, amin keresztül betekintést nyerhetünk a nő gyerekkorába, a műveletlen emberek hadára, akik közül szabadulni akart. Egyvalaki azonban, Nina, a Nápolyra vetülő ablak helyett Leda anyaságának tükre lesz: ő reprezentálja azt, ami Leda lehetett volna, szeretett volna lenni, de mégsem tudott. A jó anya, aki a gyerekét helyezi minden elé, miközben a vágyait is képes megélni. De egyben sorsközösséget is érez vele, hiszen pontosan tudja, milyen fiatal édesanyának lenni, milyen az, amikor a gyerek hisztis, elkóborol, kezelhetetlen és azt is, milyen nehéz nőnek is megmaradni az anyaszerep mellett. Ezt a történetet választotta Maggie Gyllenhaal első filmjének témájaként: a The Lost Daughter Gyllenhaal első adaptációs kísérlete, melyet ő írt és rendezett. És bár a felszínen úgy tűnhet, szinte szóról szóra dolgozta fel az eredeti művet, valójában – és ez leginkább a zárójelenetben válik egyértelművé – Gyllenhaal abszolút a maga értelmezése szerint meséli el Leda nyaralásának történetét. Az azonban már a kezdetektől feltűnő, hogy az olasz sajátságokkal nem igazán tudott és akart mit kezdeni a színésznőből lett író-rendező, így a neveken kívül a történet minden itáliai aspektusát egy tollvonással törölte. Leda angol lett (a fantasztikus Olivia Colman alakításában), a származása nem egészen tisztázott, így nincsen mélyebb kötődése az általános zavaron kívül a görög strandon mellé költözött amerikai családhoz sem. A társaság többé nem egy több rétegű szimbóluma Leda hátterének, szimplán csak a szuperioritás-érzésének alanyai. És így Nina (Dakota Johnson) sem tud az az egyszerre közönséges, egyszerre ártatlan fiatal nő lenni, ahogyan azt nápolyi származása igazolná. A származása, amit Leda maga is tagadna, de mélyebben benne él, minthogy teljesen kiirthatná magából. Gyllenhaal átiratában tehát a karakterek némileg veszítettek komplexitásukból Ferrantééhoz képest, azonban ezáltal az adaptációban több hely marad az anyaság-feleség-nő szerepek alapos vizsgálatára. Ennek reprezentálására mind a könyvben, mind a filmben Nina kislányának babáját használják. A gyerek elveszíti a játékot – akivel maga is az anyai viselkedés mintáit mutatta –, sőt, mint később kiderül, ellopták tőle, méghozzá nem más, mint Leda. A nőnek látszólag semmilyen motivációja nem volt a kislányt megfosztani a legjobb barátjától. Vajon így akart közelebb kerülni a minden figyelmét lekötő Ninához? Esetleg büntetni próbálta a tökéletesnek tűnő anyát azáltal, hogy feszültséget okoz közte és a veszteségbe szó szerint belebetegedett lány kapcsolatában? Az biztos, hogy a baba indokolatlan eltulajdonítása Leda gonoszságának egyértelmű jelzése – ezt húzza alá a babából kiömlő koszos lé és az azzal együtt előbújó csúszómászó. Leda nem jó anya. Ezt látjuk legalábbis a flashbackekben: a nő legrosszabb pillanatait anyaként. Mikor elege lett a gyerekeiből, megütötte őket, kidobta az ablakon a kedvenc játékukat és otthagyta őket és a férjét, hogy nélkülük éljen, szabadon. Jessie Buckley alakításában a fiatal Leda minden hibája ezerszeresére nő, míg végül már minden mondatára kinyílik a bicska a zsebünkben. Az akkori Ledával egyidős Nina ugyan szintén küszködik a gyerekneveléssel és a saját boldogságának megtalálásával, de ugyanakkor láthatólag inkább anyatípus: minden percét a kislányával tölti, ő az egész világa, amitől képes elválasztani a másik énjét. Azt, aki viszonyba kezd a strand mindenesével, Will-lel (Paul Mescal). Leda karakterében kevés azonosulható pontot találhatunk a nő, sőt, nem kimondottan szerethető személyiség. Olivia Colman azonban a középkorú énjét játékával emberivé, esendőbbé teszi őt – pedig a jelenben épp olyan kevésbé alkalmas az anyaságra, mint a múltban. És ezt nemcsak a játékbaba ellopása bizonyítja, hanem a lányaival való kapcsolata is: türelmetlenek egymással, a kötelék rég megbomlott köztük és Leda nem igazán igyekszik helyreállítani azt. A Lost Daughtert rendkívül frusztráló nézni, és a dühünk leküzdésében Gyllenhaal értelmezése sem segít. Mert míg Ferrante egy percig sem menti fel Ledát, nem keres neki kifogásokat és ezzel azt üzeni: nem mindenki született anyának, a társadalmi nyomás azonban belekényszeríti a nőket a gyerekvállalásba, addig a The Lost Daughter feloldozza a nőt. Gyllenhaal szerint Leda jó és szerető anya, aki követett el hibákat. A történet utolsó jelenetében Ferrante homályosan hagyja Leda sorsát (nem tudjuk, túléli-e), utolsó telefonbeszélgetése a lányaival pedig egyfajta bocsánatkérésként funkcionál. Az adaptációban azonban Leda egyértelműen életben marad és boldogan hallgatja a lányait, ezáltal idézőjelbe téve a flashback jeleneteket, amik retrospektíve Leda szubjektív önostorozásává válnak. Akinek valójában önmagától kellene elnyernie a bűnbocsánatot. 2021. október 21. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/the-lost-daughter-kritika
