„Az elvárásaidon kívül létezem” – Akik mi vagyunk Bár előreláthatólag nem keveset fog csúszni a Szólíts a neveden következő része, addig sem kell mellőznünk Guadagnino útkereső, a felnőtt élettel ismerkedő fiataljait, ugyanis megérkezett az olasz rendező első minisorozata, az Akik mi vagyunk (We Are Who We Are). A kritika a sorozat első négy része alapján készült. Luca Guadagnino első sorozata az Akik mi vagyunk, amellyel a Suspiria és a horror zsánere után visszatér a Szólíts a neveden kapcsán sokat dicsért összetett emberi kapcsolódások, identitáskeresés és a coming of age témáihoz. Az HBO gyártásában forgatott nyolcrészes sorozat 2016-ban Velence környékén, egy amerikai katonai bázison játszódik. Ebbe a közegbe érkezik meg a tinédzser Fraser (Jack Dylan Grazer) katonaként szolgáló szüleivel. A fiú különc és bizonytalan attitűdjének izgalmas ellenpólusát adja a szomszéd házból Caitlin (Jordan Kristine Seamón), a helyi fiatalok egyik meghatározó egyénisége, akinek a határozottsága mögött sok kérdés és kétség lappang identitását illetően. A cselekmény helyszíne, a katonai tábor szimbolikussá válik, hiszen átmenetiségéből adódóan egyfajta küszöbként, határként fog funkcionálni a szereplők életében, ahol formálódó életük fontos döntéseit kell meghozniuk. A cselekmény mozgatórugóját ugyanis a fiatalok önelfogadása és önmaguk felvállalása, felnőtté válása és az ezzel járó bizonytalanságok adják. Fontos rétegét adja még a sorozatnak az LMBTQ személyek reprezentációja a hadseregben. Két aspektusból foglalkozik ezzel a kérdéssel a sorozat: egyrészt Caitlin transznemű fiúként fogja meghatározni magát, aki apja nyomdokait követve katona szeretne lenni, másrészt Frasert egy leszbikus pár neveli és egyik anyukája lesz a tábor új főparancsnoka. Azért is fontos beemelni ezt a témát a köztudatba, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy mind a mai napig nem magától értetődő a heteronormatív társadalomtól eltérő identitások felvállalása az alapvetően patriarchális alapokon nyugvó, heteroszexuális, cisznemű militáris környezetben. A sorozat, főként Fraser szülei esetében, nagyon természetesen, magától értetődően a társadalom egyenrangú tagjaiként szerepelteti a családot. Nem lesznek alá-fölé rendeltségi viszonyokat generáló, kínos coming outok és felesleges magyarázkodások. Guadagnino több interjújában is úgy hivatkozik magára, mint aki soha nem tolakodik az események sűrűjébe, hanem a háttér jótékony homályából figyeli a történéseket. Voyeurisztikus szemlélődése a rendszeresen alkalmazott nagytotálok mellett a narratívában is megmutatkozik. Az első két epizód ugyanis egymás kiegészítéseként működik, az első rész a második megtekintése után nyer igazán értelmet. A sorozat két főszereplőjének megismerkedését Fraser és Caitlin szemszögéből is végigköveti a rendező, az első részt Fraser, a másodikat pedig Caitlin perspektívájából láthatjuk. Nagyon izgalmas és nem túl gyakran használt megoldás, amelynek köszönhetően lehetőséget teremt a rendező, hogy még alaposabban megismerhessük a karaktereket. A Szólíts a neveden után ismét Olaszországot választotta forgatási helyszínként a rendező. Az olasz kisvárost főként az esti órákban mutatja, amikor a szereplőknek lehetőségük nyílik kilépni komfortzónájukból, és szabadon megélhetik identitásukat. A hangulatos olasz éjszakák erős atmoszférát teremtenek és kicsit eltávolítanak a katonaság pontosságra, fegyelmezettségre épülő rendjétől. A sorozat hangulatához szervesen hozzátartozik a kreatív zenehasználat. Fraser fülében állandóan ott van a fülhallgató, zenét hallgat, amikor sétál, amikor otthon van, de akkor is, amikor valakivel beszélget. Így attól függően érzékeli környezetét, hogy éppen mennyire szól hangosan a zene, amely védelmet nyújt neki a külvilággal szemben. A történet előrehaladtával egyre komfortosabbá válik a fiú és ezzel egyenes arányban zene egyre inkább elhalkul vagy közösségi tevékenységgé válik a korábban magányos zenehallgatás. A szereplőgárda többségében kevésbé ismert, első szerepeikben látható huszonéves fiatalokból áll, egyedül Chloe Sevigny vagy az egyre több filmben látható Jack Dylan Grazer (az Az Eddie Kaspbrakja) neve lehet ismerős. Nagyon jó csapatot sikerült összeválogatni a készítőknek, az egyes karakterek között megfelelően működik a kémia, alakításaik pedig nem válnak, sok más tinédzsereket bemutató filmmel ellentétben, felszínessé vagy irritálóvá. Az Akik mi vagyunk ugyan nem emelkedik ki a szerző eddigi munkái közül, de Luca Guadagnino a korábbi filmjeiben látható, mindig remek környezetválasztását, kreatív zenehasználatát, kitűnő színészvezetését vagy az emberi kapcsolatok számtalan árnyalatának felfestését sikeresen alkalmazta a sorozat műfajában is. https://www.filmtekercs.hu/sorozat/akik-mi-vagyunk-kritika
