Az etika oltárán – A hős Jószándékú füllentés miatt kerül a bürokrácia és a média szorításába Asghar Farhadi A hős című filmjében Rahim, aki modern iráni Jean Valjeanként képtelen szabadulni kicsiny bűnétől. A börtönből siet egy férfi a buszmegállóba, a buszt lekési, gyalog az út megjárhatatlan. A sivatagban végtelennek tűnő magasságig kőfal húzódik, amibe megbecsülhetetlenül régi épületeket faragtak, a régészek dolgoznak. Asghar Farhadi A hős című filmje már az első jelenetben olyan leküzdhetetlen, sőt felfoghatatlan erők mellé állítja a hősét, amiről annak fogalma sincs. A hős bizonyos értelemben egy Nyomorultak parafrázis, ahol az iráni Jean Valjean még csak nem is lop, hanem füllent egy kicsit, de ebből akkora bűn kerekedik, hogy a kisember inkább visszakívánkozik a börtönbe. Az iráni filmtörténet hírhedt akár rendszerkritikus és nemzetközileg is elismert filmjeiről. Óriási európai gyökerekből növekvő neorealista és megkésett modernista filmalkotások öregbítik az ország filmgyártását. Asghar Farhadi pedig a nemzetközi filmkultúrában is ismert, elismert, sőt foglalkoztatott filmrendező. 2011-es Nader és Simin – Egy elválás története című filmje elnyerte a legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscart. Következő filmjét már Franciaországban készíthette (A múlt), majd visszatért hazájába leforgatni Az ügyfél című Miller átdolgozását. 2018-ban került mozikba a nemzetközi koprodukcióban készült Mindenki tudja Penélope Cruz és Javier Bardem főszereplésével. A rendező Cannes-ba hazajár, ahol idén A hős elnyerte a fődíjat. Nem véletlenül Irán ezt a filmet indította az idei Oscar szezonban, és Farhadi filmje – nem meglepő módon – shortlistre került, így a lokális történet ellenére bizonyára a nemzetközi közönség számára is érthető. Asghar Farhadi régivágású szerzői filmes, aki valójában minden filmjében ugyanarról beszél, gyakorlatilag ugyanúgy. A kisember átláthatatlan és hatalmas világokban küzd hozzá hasonló kisemberekkel. A valódi konfliktus viszont nem közöttük, hanem világok és az eltörpülő személy közt van. A hős ugyanebbe a sorba illeszkedik, ahol Rahim (Amir Jadidi) börtönbüntetését tölti, mivel adósságát nem tudta törleszteni. A férfi egy szerencsés véletlen jóvoltából szeretné visszafizetni adóssága egy részét kétnapos eltávozása alatt. A véletlen pedig a buszmegállóban fekvő arannyal teli táska volt, amit Farkhondeh (Sahar Goldust), Rahim barátnője talált. A férfi már majdnem készpénzre váltotta hirtelen jött vagyonukat, amikor a lelkiismerete közbeszólt, de bár ne tette volna! Ahogy Rahim visszaadja a 17 aranyérmét jogos tulajdonosának, rászakad a hírnév és azzal együtt a bonyodalmak is. Farhadi is a kortárs iráni filmezés azon ágát képviseli, amely az európai neorealista gyökerekig nyúl vissza. A filmekben mindig hangsúlyos az anyagi kiszolgáltatottság, ami sokszor az egzisztenciális szakadék szélén billegést jelenti. Gyakran vannak gyerekszereplői, így A hősben is: Rahim kisfia, Siavash metaforikusan a film főszereplőjévé válik, ahogy nála fokozódik a tenni nem tudás. Maga Rahim is naivitása és teljes filmen át tartó tehetetlensége is kvázigyermekké teszi őt, ami miatt a film rendkívül könnyen átélhető, a főszereplő pedig szerethető lesz. Rahim jótettéről tudomást szerez a börtön igazgatósága, és a férfi hamar sztár lesz a médián keresztül. A kamerák előtt azonban a kisember rossz döntést hoz: azt mondja, ő találta a pénzt eltávja alatt, hogy barátnője rejtve maradhasson, hiszen nincsenek összeházasodva. Rahimot először mindenki ünnepli, pénzt gyűjtenek neki, hogy kifizethesse tartozását, ezzel kijusson a börtönből. Az apró hazugság viszont szálkaként szúrja mások szemét. A jószándékú füllentésnek nincs helye egy jószándéktól mentes világban. A hős Iránról alkotott képe napsütötte borongósság: nem mondja, hogy élhetetlen, de nincs meggyőződve róla, hogy ez valódi élet. Rahim jócselekedete miatt munkát is kaphat a börtönben, de ahhoz előbb meg kell győznie a kétkedőket és igazolnia kell, hogy valóban visszaadta az érméket. Az aranyért jelentkező nő azonban felszívódik, nyoma sincs, felmerül, hogy nem is ő volt a jogos tulajdonos. A börtönben sínylődő férfi kétségbeesetten kérdezi, miért találna ki bárki egy ilyen történetet? A nehézfejű bürokrácia azonban csak az adatból ért, amit nem tud igazolni, az a hazugsággal egyenlő. Rahim és családja végül eljátssza a hatóság előtt, hogy megtalálták a nőt, de az újabb hazugság csak olaj a tűzre. A férfi és segítői a hitelezővel, a munkaközvetítővel vagy a segélyszervezet elnökével tudnak csak küzdeni, pedig a valódi ellenfél jóval hatalmasabb, és nem is egyetlen személy. Rahim a felfoghatatlan hatalmú bürokrácia, a béklyózó tradíció és vallás, valamint a szabadulást nem engedő szegénység rendszereivel áll szemben. Egyik ellen sincs eszköze, hogyan is lehetne, de Farhadi az apokalipszis negyedik lovasaként a médiát is Rahim fölé emeli. A (közösségi) médiában Rahim csak egy eszköz, háromperces kis színes hír, amit mindenki arra használ, amire akar. A börtön megmutathatja, a rendszer működik, elítéltjeik jószívűek, a társadalom kiválóságai. Mindez hamar megváltozik, mikor a férfi jóhiszemű füllentése gyilkos porszemként akasztja meg a fogaskerekeket, és attól kezdve Rahim lesz a kiiktatandó hiba. Farhadit nem érdekli a közösségi tér, csupán annak a valóságra gyakorolt hatása. A hős kőkemény, realista film marad, ami csupán érintkezik a média pillanatvilágaival, de a rendezőt a mi világunkon ejtett sebek foglalkoztatják. Asghar Farhadi ismét olyan történetet prezentál, ahol a néző egyik oldalnak sem tud teljesen igazat adni, nincsenek lezárt kategóriák. Rahimot szeretjük, sőt egyenesen szánakozva figyeljük, de ugyanúgy megértjük a hitelezőjét is, aki lánya hozományából fizette ki a börtönbe került fiút. Nincs igazságtétel, hiszen a valódi konfliktus rajtuk kívül generálódott, ők csak belesodródtak. A probléma leküzdhetetlen, erre a néző is hamar rájön. Ha tehetnénk, a több, mint kétórás játékidőt meg is hosszabbítanánk, hogy ne kelljen végignézni, ahogy ismét kiderül: igazságot tenni lehetetlen. A rendező lefelé süllyedő spirálban terheli egyre tovább a címbéli hőst, mire a film végére mi sem tudjuk egyértelműen eldönteni, hol jobb: a börtönön kívül, vagy azon belül. A különbségek egyre csökkennek, a kinti lét fokozatosabban élhetetlen lesz, a börtön pedig taszító volta ellenére legalább stabil pont. A hős egy érett filmrendező rendkívül érett története arról a világról, ahol az embert gyerekként kezelik. Kerüli a drámát, tartózkodik a szélsőségektől, csakúgy, mint a valóság, mégis minden képében tükröt tart korunknak. Farhadi lakásbelsői és irodái mintha százéves múlttal rendelkeznének, színészei mintha saját életüket adnák vissza. A film narratívája remek dinamikával görgeti maga előtt az elkerülhetetlen bonyodalom szikláját, aminek súlya alatt a hőssel együtt úgy roskad össze a világkép, hogy észre sem vettük. A hős bámulatos érzékű neorealista film a kortárs Iránból korunk egyik legkiemelkedőbb szerzőjétől. Magyar film híján nem kérdés, megvan kinek szorítok az Oscaron. 2022. január 12. https://www.filmtekercs.hu/kritikak/asghar-farhadi-a-hos-kritika
