Adott valami, amely létezése alapját egy tények szintjén bizonyíthatatlan dologból nyeri. E tények szintjén bizonyíthatatlan dolog empirikusan megindokolhatatlan törvényeket termel ki, szenvedélyeket, háborúba hajló ellentéteket generál, szervezet nő köré, világméretű lesz, embertömegek szervezik köré az életüket. Minimum gyanús. Ám itt meg is állok, és nem formálom filmkritikámat általános egyházkritikává. (Pedig.) Azt viszont nem lehet nem kimondani, hogy az Oscar-szezon legokosabb filmje arról szól, hogy a nagy hatalmú szervezeteken jobb, ha rajta tartjuk a szemünket. Vagy legalább hagyjuk ezt tenni azoknak, akiknek ez a dolguk. Történt anno 2002-ben, hogy az újságírószakma történelme egyik nagy, szép győzelmét aratta, demonstrálva az oknyomozó zsurnalizmus erejét. Azért nagy ünneplés nem volt, inkább katatón, hitetlen sokkban rázta a fejét mindenki. A helyszín az Amerikai Egyesült Államok, legalábbis szűkebb értelemben: a cikksorozat itt, közelebbről Bostonban, a Boston Globe szerkesztőségében, annak is a Spotlight nevű oknyomozó csapatának munkája révén született. Az ügy viszont, amelyet felderítettek, az egész világra kiterjedt: az eleinte elszigetelt, ritka kivételeknek tűnő esetek, melyben katolikus papok molesztáltak a gyülekezetükbe járó gyerekeket, egy globális szintű jelenséget rajzolt ki. A Spotlight első cikke már eleve leleplezett közel száz érintett papot, egy, az ügy eltussolásában komoly részt vállalt egyházi vezetőt, és megszólaltattak rengeteg áldozatot, ám a cikk nyomán a lapot annyi további áldozat kereste meg, hogy az ügy végül a teljes amerikai katolikus egyház válságát okozta. InterComEzt a történetet dolgozza fel a Spotlight, a klasszikus újságírófilmes stílushoz képest üdítően visszafogottan. Gondolok itt arra, hogy egy emlékezetes szimbolikus kórusjelenettől eltekintve a hatásvadászatot a minimumra szorítva, a szikárságig egyszerű formanyelvvel dolgozik a film, az érzelmeinkre szépelgő képek és tornyosuló zenei betétek helyett a puszta tények hatnak. A film legemlékezetesebb jeleneteiben egy zörej nem hallatszik, elhangzik néhány mondatnyi információ, az újságírócsapat meg ül teljes döbbenetben, pont olyanban, amilyenben a néző is. Ennél a megoldásnál pedig nagyjából lehetetlen jobb módot találni egy olyan történet elmesélésére, amely minden dramatizálás nélkül, csak a száraz adatokkal is gyomron rúgja az embert. Kapunk azért egy feledhetetlen, dühödt monológot, egyrészt, hogy valaki ventilálja a nézők érzéseit, másrészt hogy Mark Ruffalo, teljes joggal behúzza a harmadik Oscar-jelölését. (A díjat nagy eséllyel ugyan elviszi előle Hardy vagy Stallone, de azért jól néz ki a jelölés is a rezümében.) Kapunk továbbá egész csokornyi fergeteges alakítást, és nem csak a nyilvánvaló Michael Keatont vagy Ruffalót értve ide, hanem mondjuk a lap új főszerkesztőjét alakító Liev Schreibert is. Kapunk ezen kívül teljesen lecsupaszított, szinte dokumentumfilmre emlékeztetően egyszerű látványt és hasonlóan minimalistán felfogott zenét. Nem kapunk viszont például heroizálást, és de jó, hogy nem kapunk. A filmbeli csapat például nem tévedhetetlen – öröm látni, hogy nem hallgatta agyon el a film, hogy a kétely a mocskos firkász újságíró mindennapos elfoglaltsága, vagy hogy a zsurnalisztának nem csak a megfélemlítésre játszó hivatalokkal, de saját értékrendjével is le kell meccselnie a munka során felszínre került információkat. Fontos ez az aspektus, mert kiemeli a lényeget: ugyan távol álljon tőlem magam egy oknyomozó kollégával egy lapon említeni, de azzal nem lövök nagyon mellé, ha azt állítom, egy újságíró sem arra vágyik, hogy hősként ünnepeljék, ő csak azt szeretné, hogy ne küldjék el naponta a patkány libsi buzeráns zsidóbérenc anyjába hagyják szabadon dolgozni. Abból néha, kegyelmi pillanatokban lehet egy-egy kis változás. Spotlight: Egy nyomozás részletei (Spotlight) – színes, amerikai filmdráma, 128 perc – 8/10
