2025 Október Az önjelölt cowboy, aki túl sokat tudott – Az igazság megszállottja

Az önjelölt cowboy, aki túl sokat tudott – Az igazság megszállottja



Az igazság megszállottja (The Lowdown) szórakoztató ponyvanoir aktuálpolitikai csavarral: Ethan Hawke Lee-je, a minden lében kanál újságíró a rend önjelölt őreként keresi Tulsa utcáin az igazságot egy rejtélyes öngyilkossági ügyben.


A kritika az első két epizód alapján készült.

Egy koszos, fehér kisbusz döcög végig Tulsa csendes mellékutcáin. Hátul szanaszét hevernek a kazetták, a kallódó könyvek és műalkotások. Lee Raybon (Ethan Hawke), szabadúszó újságíró és megszállott antikvárius, éppen beletenyerelni készül valami olyasmibe, ami nagyobb, mint ő maga. Valahol Hunter S. Thompson és Charles Bukowski között félúton, a város „igazságológusaként” Lee imád leleplező újságcikkeket írni, felgöngyölíteni kétes ügyeket, lejáratni mindazokat, akik megérdemlik, legyenek akár korrupt politikusok vagy erőszakos neonácik (ez a két halmaz Az igazság megszállottja világában valójában egy kör) – még ha ezzel saját testi épségét és megbízható apa-pozícióját veszélyezteti is.


Az igazság megszállottja kiindulópontja első ránézésre egyszerű whodunitot kínál. Dale Washberg (Tim Blake Nelson), egy befolyásos oklahomai família „fekete báránya” öngyilkosságot követ el – ám előtte még búcsúüzenetet rejt könyvespolca megsárgult lapú krimijei közé.

Így válnak a hardboiled krimik Az igazság megszállottja inspirációs forrásaiból konkrét nyomozati anyagokká.


De vajon tényleg öngyilkos lett-e Dale? Mi áll a hátrahagyott cetliken? És mi köze lehet mindehhez Dale bátyjának, a beszédes nevű, simlis Donaldnak (Kyle MacLachlan) vagy a Lee munkája iránt feltűnő érdeklődést mutató Marty-nak (Keith David)?

Lee nemcsak nyomozóként, de céltáblaként is egyre mélyebbre sodródik a Washberg család körüli összeesküvések hálójában. Az igazság feltárása számára nem csupán szakma, megszállottság is: rendetlen, énközpontú, gyakran inkompetens figuráján keresztül Sterlin Harjo sorozata szinte naiv, idealista módon emlékeztet arra, hogy a szabad sajtó még mindig képes lehet a történelmi igazságtalanságokat, ha helyre nem is, de legalább nyilvánosságra hozni, a publikum elé tárni.


Harjo, a Taika Waititivel közösen jegyzett indián coming-of-age Reservation Dogs kreátora Az igazság megszállottjában szétszórt, de tettrekész (anti)hősével, zeneválasztásával, neonfényes dinereivel a hetvenes évek Hollywoodjának hangulatába repíti vissza a nézőt – miközben a történet nagyon is a mában játszódik. Ahogy a Hollywoodi Reneszánsz a cinikus magánynyomozóból magányos, esetlen-elesett figurát csinált, aki a nagy igazság keresése közben leginkább csak saját gyengeségeibe botlott, úgy Harjo is aktualizálja a klasszikus noir- és thrillertoposzokat. A cigarettát a vape váltja fel, a hajdani befolyásos sajtó helyén halódó helyi lap vegetál (melynek még így is utópisztikusan nagy jelentőséget tulajdonítanak nemcsak szerzői, de a város többi lakója is), a háttérben pedig újult erővel dolgozik a fehér felsőbbrendűség és a kapzsi kapitalizmus.


Míg a hetvenes évek neonoirjai és politikai thrillerjei a vietnámi háború alatti-utáni kiábrándultságra, a közbizalom eróziójára reagáltak, ma ugyanezt a filmeket tápláló szorongást és bizalmatlanságot (elég csak megnézni az egészen közelmúlt alkotásait: Eddington, Feszült helyzet, Egyik csata a másik után) szolgáltatja a politikai polarizáció és a Trump-korszak alatti radikalizálódás, amelyben az igazság keresése épp olyan fontossá vált, mint az igazság elleplezése. Ez az általános rossz közérzet Harjo kortárs Amerikáján is nyomott hagyott:

mintha a furgonjából előkecmergő mosómedve-nyomozó maga lenne az amerikai lelkiismeret, aki az igazság utolsó morzsáiért turkál a múlt szemétkupacában.
Az igazság megszállottja így nemcsak neonoir, ahol az átlagemberből lett nyomozó könnyen áldozattá is válik, miközben maga is bűnözni kényszerül a hatalmi játszmák sűrűjében botorkálva, de neowestern is. Lee testesíti meg azt a lelkileg nemes, de nem feltétlenül civilizált westernhős-figurát, aki nem a törvény, hanem saját erkölcsi iránytűje alapján próbál igazságot szolgáltatni és rendet teremtetni ezekben a zavaros időkben. Csakhogy Lee missziója, hiába zajlik látszólag a közjóért, legalább annyira saját egóját is táplálja, mint amennyit segít vele: a férfi sajnos egy önelégült, nárcisztikus alak, aki minden apró sikerét úgy fújja fel, mintha legalábbis Pulitzer-díjat nyert volna.


Ethan Hawke természetesen lubickol a szinte rászabott szerepben.

Az irodalomrajongó és countrybolond, bohém figura nem áll távol Hawke perszónájától, sőt, Az igazság megszállottja címszereplőjeként időnként mintha jóleső öniróniával saját maga paródiájává is válna,
ahogy Willie Nelsont vagy Bukowskit idézi. Kusza fogsorával, rekedtes kacajával, már őszülő halántékát elfedő, fejébe húzott cowboykalapjával és a kéretlen nyomozás során szerzett monoklikat elrejtő napszemüvegében egyszerre lepukkant és laza, szánalmas és szerethető. Egyszerre szurkolunk neki és szégyenkezünk miatta.

Egyfajta coeni figura ő:

olykor lehengerlő magabiztossággal sétál be a nyomozati helyszínekre, máskor pedig kétségbeesetten küzd az életéért, miután túl nagy fába vágta a fejszéjét. Hogyan is várhatnánk tőle a rendet, miközben saját életében sem képes azt megteremteni? Az oknyomozó újságírás veszélyei, az állandó pénzhiány és a csőd szélén billegő könyvesbolt – ahova szívességből két rohanás között még meggondolatlanul új alkalmazottakat is fogad, amikor azt az egyet se tudja hó végén kifizetni, aki a boltot viszi, miközben ő detektívesdit játszik – nem teszik éppen mintaapává.

Lee lánya, Francis (Ryan Kiera Armstrong) többnyire édesanyjával él, amikor azonban apja ügyei iránt kezd érdeklődni, Lee kapva kap az alkalmon, apa-lánya programokat teremt a nyomozás állomásaiból. Armstrong szelid ellenpontja Hawke karizmatikus, zabolátlan harsányságának: tekintetében egyszerre bujkál a Lee iránti feltétlen szeretet és a szétesettsége miatt érzett szánalom, ahogy gyerekként kénytelen érettebbnek és felelősségteljesebbnek lenni a saját igazságosztó álomvilágában élő apjánál. Ez a kettősség – a whodunit történet lassan kibomló titkai és összefüggései, valamint a paranoiát és fenyegetettséget ellensúlyozó emberközeli hétköznapiság – teszi Az igazság megszállottját élővé és szerethetővé.

Az igazság megszállottja már első epizódjaiban is ügyesen egyensúlyoz humor és sötétség között: eleven közösséget vázol fel, tele izgalmas figurákkal, akik mind hozzájárulnak Tulsa sajátosan kopottas atmoszférájához. Harjo néhol groteszk, néhol esendően emberi sorozata nemcsak a központi bűnügyről szól, de arról is, mint jelent felelősséget vállalni másokért, és milyen nehéz korunk kusza, kaotikus Amerikájában az igazság kitartó harcosaként helytállni.

2025. szeptember 30.

https://www.filmtekercs.hu/sorozat/az-igazsag-megszallottja-kritika